Az, hogy egy napon meghalunk majd, a fogantatásunk percétől garantált. Mi az oka annak, hogy a világ legtermészetesebb dolga mégis ekkora szorongást okoz az emberiség számára? Révész Renáta Liliána pszichológus, gyásztanácsadó, meseterapeuta segített utánajárni a kérdésnek.
A temetőben állunk talpig feketében, mindenki zsebkendőt szorongat és a cipőjét nézi. „Pedig lehetett volna még jó pár éve” – suttogja mellettem az elhunyt szomszédja. A másik oldalamon egy nagymama fordítja maga felé a kíváncsiskodó unokát, hogy ne lássa a koporsót. Értetlenség, fájdalom, csend lengi körbe a termet. A halál igazságtalan, a halál kiszámíthatatlan, a halál rossz – szokás mondani, holott mindannyian pontosan tudtuk, hogy egyszer be fog következni.
De akkor miért ilyen nehéz? Mi az oka annak, hogy egy szép kapcsolatot könnyebb elengedni, mint az ambivalens, terhelt viszonyokat? És hogy beszéljünk erről a gyerekekkel? Révész Renáta Liliána gyásztanácsadó szerint sokkal könnyebben menne a gyászfeldolgozás, ha nem kezelnénk tabuként a témát.
Forbes.hu: Mi az az időtartam, ami normálisnak számít a gyászfeldolgozásban?
Révész Renáta Liliána: Fontos, hogy a gyászolók megértsék: ez egy záros hatádejű folyamat, nem tarthat akármeddig. A hagyományban gyászévet tartanak számon, mert 12 hónap alatt minden ünnepen és évfordulón végigmegyünk, a legintenzívebbnek pedig az első 6 hónap minősül.
Mi a helyzet, ha sokkal tovább tart?
A gyász feladatok elé állítja az embert, új megoldásokat kell találnia, alkalmazkodnia kell az új helyzethez. És ha valamelyik feladatnál elakad, akkor a gyász elhúzódik.
Mik ezek a feladatok?
A legnagyobb feladat a szembenézés. Az, hogy az elején kibírom, hogy ez most bizony nagyon fáj. Sokan ezt túl fájdalmasnak és traumatikusnak tartják, éppen ezért nem szeretnének vele foglalkozni. Ha ez szőnyeg alá kerül, szinte biztos, hogy megreked a gyász.
A másik, hogy magam és a saját jólétem keresése felé fordítom a fókuszomat. Ebben nehézséget okoz, hogy sokan szerepként tekintenek a gyászra. Úgy érzik, mutatni kell a külvilág felé a hozzátartozó hiányát.
Emellett ez az az időszak, amikor meg kell vizsgálni a halott féllel való kapcsolatot. Mi volt benne jó, és mi nem? Tovább vinni, ami jó volt, és távolodni attól, ami kevésbé.
A gyászhelyzettől akaratlagosan kell távolodni, és tudatosan leállítani egy idő után a spirálozó gondolatokat. Ez egyáltalán nem könnyű, aktív pszichés munkát igényel a gyászolóktól.
Az is nagyon fontos feladat, hogy a gyászoló ki tudjon egyezni az élet-halál törvényszerűségével: meg tudja engedni az életnek, hogy annak biológiai értelemben vége lehessen. A gyászfolyamat elején gyakran jönnek azok a kínzó kérdések, hogy „de miért ő, miért pont most, miért pont így”. A törvényszerűségnek az is része, hogy ez bárkivel, bármikor, bárhogyan megtörténhet. Senki halála nem igazságtalan, mindenki számára meg van írva és tudvalevő, hogy az élet véges.
Ezt relatíve megtanulta elfogadni az ember idősebb, beteg hozzátartozók esetében. De ha egy fiatal hal meg, vagy tragikus körülmények között ér véget az élet, sokkal komplexebb érzelmek kerülnek felszínre, mint a gyász.
Azt tanuljuk már gyerekkortól, hogy van egy sorrendiség, az öregek meghalnak, a fiatalok meg élnek, és szépen sorban búcsúzik mindenki, amikor lejárt a neki szánt X év. Pedig a halál törvényszerűségben nincs benne az, hogy csak az idősek halnak meg. Sem a fáknál, sem a virágoknál, sem az állatoknál, sem az embereknél.
A törvényszerűség azt jelenti: bárki meghalhat bármikor. Nem lehet kiszámítani, ki él sokáig, és kivel történik valami váratlan dolog.
Fel lehet ezekre készülni mégis? Egy váratlan, minden előjel nélküli halálesetre?
Igen, pláne, ha nem kezeljük tabuként a halált. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha foglalkozunk vele, csak jobban szorongunk tőle. Pedig pont arról van szó, hogy akkor tudom igazán eloszlatni a szorongásaimat, hogy ha egy kicsit közelebb megyek a témához és ismertebbé válik számomra a jellege. A tabusítás egy lappangó feszültséget generál.
Nagyon fontos feladat, hogy megtanuljuk magunkban felépíteni az elhunyt képét. Tudatosítsuk, hogy ahogy eddig volt, úgy már többé nem lesz. Bennem megmaradhat a hatása, az emléke, a hangja, a biztatása, az, amilyen hozzám volt. Ehhez persze idő kell, és akkor mehet végbe, ha már az elengedés egy része lezajlott.
Hogyan?
Jó módszer lehet, ha megpróbáljuk megvalósítani a halott ember álmait, vagy a közösen tervezett dolgokat.
Tegyük fel, hogy egy családapa mindig Barcelonába vágyott, de már nincs köztünk. A család elsőre talán azt gondolja, szentségtörés nélküle elutazni. Pedig ez pont fordítva igaz. Elmehetünk oda úgy is, hogy arra gondolunk, egy kicsit az apuka is velünk van, hiszen együtt terveztük, együtt akartuk ezt.
Ha idáig el tudunk jutni, jöhet az utolsó feladat, az újrakezdés. Amikor már csökkentek a fájdalmas részek, már nincs bűntudat, harag, fájdalom, akkor át lehet dolgozni az illető hiányát. Ebben az a nehéz, hogy egy közeli hozzátartozó meghatározza az életünket. Hiszen vele tervezünk, és ha elmegy, akkor újra kell tervezni, máshogy kell élni.
Hogyan hat ki a gyászfolyamatra az, hogy ha a viszony nem volt egyértelműen jó az elhunyttal?
Szakirodalmi alapvetés, hogy az ambivalens kapcsolatot nehezebb elengedni, olyankor az a legfájdalmasabb, hogy nem tudott rendeződni a viszony. És akkor ott van egy csomó bűntudat, akár harag, az érzés, hogy mit csinálhattunk volna máshogy. Ezzel szemben a nagyon jó, mély kapcsolatok elvesztése bár nagyon fájdalmas az elején, könnyebben tisztázódik bennünk, hiszen nincsenek benne kérdőjelek.
Egy tiszta seb könnyebben gyógyul, mint az, ami eleve fertőzött. A fertőzöttet először ki kell tisztítani, és utána tud csak gyógyulni.
Pedig azt szokták mondani, hogy halott emberről vagy jót, vagy semmit.
Ez egy félrefordítás. Az eredeti mondat azt jelenti, hogy „vagy jól, vagy semmit”, tehát hogy csakis az igazit és a valódit szabad mondani. Igenis ki kell mondani, ha valaki nem volt hozzám jó.
A kulcsfontosságú rész a megbocsátás, ami akár a haláleset után is megtörténhet. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy egyetértek azzal, amit a másik tett, hanem azt, hogy már nem akarok tovább haragot érezni. Egy ambivalens kapcsolatot le lehet zárni úgy is, hogy „sajnálom, hogy te nem tudtál jó apám lenni, de én elengedlek”.
Gyakran hallani párkapcsolati veszteség esetén, hogy az „elhagyott” fél a társa halála után is hűséges marad, nem tud ismerkedni mással.
A házassági eskü azt mondja, hogy holtomiglan, holtodiglan. De mit is jelent ez pontosan? Hogyha meghal valamelyikünk, akkor vége van ennek a szövetségnek. Hogy miért?
Mert odaátról már nem tudok a párod lenni. Mert egy élő embernek csak élő tud a társa lenni, és innentől ez a kapcsolat lezárult – ha szerettük volna, ha nem.
Ha pedig a kapcsolat lezárult, a továbblépés nem egyenlő a megcsalással. Fontos megérteni, hogy attól még, hogy hordozzuk valakinek az emlékét, kiteljesedhetünk egy új párkapcsolatban, ez nem vesz el az előző érdemeiből. Nyilván nem lesz ugyanolyan, de attól még lehet teljes értékű.
Ön gyerekeknek is tart kifejezetten gyásszal kapcsolatos foglalkozásokat. Gyakran látom a környezetemben, hogy szülők, nagyszülők megijednek, ha a gyerek halállal kapcsolatban kérdez. Hogy kell ezekre jól reagálni?
A legnagyobb természetességgel. Elsőre például el lehet mondani neki, hogy biztosan látott már elszáradt virágot, vagy esetleg már nem repülő lepkét. Na, ez az élet végét jelenti. Azt, hogy a szív egyszer csak nem dobog tovább, ha valaki meghal, a testében nincs több élet. A legtöbb gyereknek ez elsőre elég. Ha esetleg azt kérdezi meg, hogy hogy halunk meg, akkor meg el lehet mondani, hogy van, aki balesetben, van, aki betegségben, van, aki csak idős.
Meg szoktak tőle ijedni?
Nem. Ez intellektuálisan érdekli először a gyerekeket.
Az csak a felnőttek feltételezése, hogy ez a gyerek számára ijesztő? Hány éves kortól válik számukra egyértelművé, hogy mit jelent a halál?
Az óvodásokat nagyon foglalkoztatja, és valamilyen figurának képzelik el a halált. Általában eleinte úgy tekintenek rá, mint egy átmeneti, nem végleges dologra. Iskoláskor környékén jutnak el odáig, hogy megértik a visszafordíthatatlanságot, és azt, hogy ez minden embert érint.
Általában nagyon érdekes és izgalmas ez számukra.
Én azt tapasztalom, hogy nagyon hálásak, ha valakivel beszélgethetnek erről, hiszen azt tapasztalják, hogy ezt a témát valami furcsa feszültség lengi körbe.
Olyan ez számukra, mint egy izgalmas titok. És ha az ember nem aggódva és szorongva beszél erről a gyereknek, akkor ő sem a negatív érzéseket veszi majd át egyből.
Nagyon sok gyerekkönyv van már, ami segít a szülőknek és pedagógusoknak a kommunikációban. Kedvencem a svéd Halálkönyv, amiben a 7–9 éves korosztály számára íródott vicces mesék vannak, a korosztálynak megfelelő nyelvezettel.
Irvin D. Yalom arról ír a Szemben a nappal című könyvében, hogy a halálszorongás minden ember félelmeinek egyik központi, sokszor implicit belső magja. Ön szerint hogyha gyerekkortól tabumentesen és természetesen beszélnénk a halálról, akkor elkerülhető lenne ez a szorongás?
Nem lehet teljesen megúszni, ez egy hullámzó dolog. Amikor közel jön hozzánk, felerősödik, amikor épp nem történik ilyesmi a környezetünkben, akkor csökken. A halálfélelem természetes dolog, de ha a mindennapjainkat határozza meg, és nem tudunk tőle eltávolodni, akkor azzal foglalkozni kell.
