Túlkínálat van, ennek ellenére úgy fogyasztunk, mintha éhínségtől tartanánk. Magyarországon már a 70-es években több kólát fogyasztottunk, mint tejet, de a rendszerváltáskor jött az igazi sokk. Lehet-e evolúciós előny az anorexiából és miért hízik el egy társadalom? Kérdések és kiutak a gasztropszichológustól.
Moho sapiens – így nevezi Forgács Attila a modern embert, mondván: az evés több mint egy élettani szükséglet kielégítése, hátterében komplex érzelmi és evolúciós tényezők állnak. Pláne, ha a túlsúlyról beszélünk, amire a Kádár-korszak óta predesztinálva van a magyar társadalom.
Forgács Attila 1985-ben, egyetemi ösztöndíjjal Chicagóba utazott, hogy egyenesen a NASA és a Fehér Ház gasztronómiai tanácsadója, a The Bakery Restaurant tulajdonosa, valamint a Nevada Állami Egyetem professzora, a szintén pszichológus Louis Szathmáry mentorálása mellett kutathassa a gasztropszichológia területét. Bár akkoriban Louis rendelkezett a világ legnagyobb gasztronómiai könyvtárával, Forgács Attila a 44 ezer kötet között egy olyan írást sem talált, ami az evés lélektanáról szólt volna. Gyorsan kiderült: az akadémikus pszichológia leértékeli az evés jelentőségét, és nem lát benne többet szimpla fiziológiai szükségletnél. Így is maradt ez egészen Forgács Attiláig, aki ekkor megírta Az evés lélektana című könyvét, ami ma már a téma Bibliájának számít. Ezt ő is elismeri, noha utólagos kutatásai már felülírták a könyv némely megállapítását.
Mielőtt jöttem az interjúra, kellemesen jól laktam otthon, útközben mégis vettem egy csokit. Ön pont az ilyen kérdésekre szakosodott: azt járja körbe, miért eszünk, ha nem vagyunk éhesek. Miért kellett nekem az a csoki?
Az evés nem egyszerűen kalóriafelvétel, hanem érzelmi értékkel bír. A kalóriáról sokat tudunk, hiszen rá van írva a dobozra, az érzelmi érték ennél megfoghatatlanabb, mi magunk sem ismerjük az okát sokszor. Jól lehet, élettanilag felesleges volt az a csoki – hiszen korábban már jól lakott – érzelmileg mégis volt jelentősége. Ez a jelentőség széles spektrumon mozog. Sokan azt gondolják, csak a negatív érzelmeinket esszük meg, az unalmat, a frusztrációt, az agressziót, a bánatot, pedig a pozitív érzelmek is motiválhatják a száj ingerlését.
Ezt jól mutatja, hogy a kisbaba már az anyukája hasában is szopja az ujját, pedig akkor még a köldökzsinóron keresztül táplálkozik.
Vagy mikor gyújt rá a Fradi-szurkoló? Ha gólt kapott vagy gólt rúgott a Fradi, tehát, ha valamilyen érzelmi behatás történik. A szotyola, a popcorn, a cigaretta is a szájakat ingerli, és ennek persze társadalmi hagyománya is van már. A szájat ilyenkor nem az élettani állapot, sem nem az értelem, hanem az érzelmek irányítják. Ezeket a plusz falatokat nem a szervezet, nem a gyomor kéri, hiszen nincs rá szükségük. A szájingerlés közös bennünk, bármilyen formát is öltsön: a kisbaba cumit kér, a dohányos rágyújt, kegyed pedig csokoládét vásárol.
Na de miért pont azt? A tanulmányaiban kiemeli, hogy annak is evolúciós oka van, hogy milyen ízre vágyunk.
Ennek egyaránt van tapasztalati és evolúciós rétege, utóbbi körülbelül 25 millió évre nyúlik vissza. Ugyanis 25 millió évvel ezelőtt élt egy olyan közös ős, akinek rossz volt az emésztése, ezért meg kellett találnia a jó minőségű, érett gyümölcsöt.
Az érett gyümölcs édes zamatú, így aztán belénk kódolódott, hogy az édes íz jó a szervezetnek. Az már más kérdés, hogy elszaladt velünk a ló, és jelenleg minden tízedik magyart érint a cukorbetegség problémája.
A piac, az éttermek, az élelmiszergyártók pontosan tudják, hogy az édes ízből pénzt lehet csinálni, és ez most már egészen más mennyiséget jelent, mint anno, 25 millió éve. Persze nem lesz mindenki csokoládéfüggő, egyrészt, mert más ízeket is kedvelünk, másrészt, mert a tapasztalati tanulás is formálja az ízlésünket.
Forgács Attila, gasztropszichológus.
Fotó: Sebestyén László
Ami itt azt jelenti, hogy megszoktam, hogy a sós ebéd után jólesik az édes?
Igen, és hogy mindig is jólesett. Viszont az evolúció azt is belénk építette, hogyha egy kisgyerek rosszul lesz attól az ételtől, amit evett, akkor az valószínűleg méreg, ergó, életfogytiglan tartó undort alakít ki. Milyen szerencsés helyzet, ha valakinek ez éppen a csokoládé volt!
Evolúciós szempontból ennek hatalmas túlélési értéke van. Az ízaverzió döntően az ismeretlen ízre jön létre, tehát hogyha eszünk valami új ételt, amit korábban nem ettünk, és utána rosszul leszünk – minimum 12, maximum 24 óra elteltével – az segít a túlélésben. Ez az a fesztáv, amit még át tud kötni az ember szervezete, ahol még érti az összefüggést ok és okozat között. Ez minden élőlénynél így működik, még a puhatestűeknél is!
Még a csiga is meg tudja tanulni, hogy a méreggel permetezett növényeket nem eszi meg a kertben, így túléli a gazda igyekezetét.
Kár, hogy ez csak a hirtelen sokk esetében van így, de mondjuk a lassan ölő, gyorséttermi kajára nem fejlesztette ezt ki a szervezet.
A 12 óra távlata működőképes, de ha most folyamatosan kávézom, és 20-30 év múlva rákom lesz, az túl nagy távolság ahhoz, hogy érzékelje a szervezet az ok-okozati összefüggést.
Az embernél még bonyolítja a helyzetet, hogy ő az egyetlen élőlény, aki gondolkodik az ételről.
És nagyon-nagyon nem mindegy, hogy mit gondol róla.
Nem tagadhatjuk meg a biológiai gyökerünket, de nagyon is tanulóképesek vagyunk, és az evolúciós hagyományokat felülírhatja a tapasztalatunk és a tudásunk. Hogyha úgy érzi, hogy a reklámban szereplő ételtől olyan vidám, sikeres, csinos lesz, mint a benne szereplő hölgy, akkor az rögtön étvágygerjesztővé válik, örömmel fogja fogyasztani. Ellenben, ha azt látom, hogy itt van ez a három Michelin-csillagos étterem, és valaki a szomszéd asztalnál ugyanazt eszi, mint én, de öklenedezik tőle, rögtön elmegy tőle az én étvágyam is.
Az étkezésben is működik a placebo és nocebo: ha hiszek a reklámnak, jólesik majd az étel, ha azt gondolom, hogy mérgező, simán lehet, hogy kihányom – akkor is, ha az égvilágon semmi baja. Ilyen az, amikor egy evolúciós adaptációs mechanizmus túlpörög. Most is tele van a környezetünk a jelenséggel, vannak bűnbakételek és összetevők.
Mire gondol például?
A 80-as években, amikor már nem kellett nélkülöznünk és nőtt az egészségtudatosság, a zsír vált közellenséggé. Ez eltartott úgy öt-tíz évig, majd utána jött egy másik összetevő, a szénhidrát. Megpróbáltuk kiiktatni ezeket, de a diéták nagy része sikertelen volt, vagy csak részben sikeres. Az Atkins-féle diéta például elég jól futott, bár azt kevesen tudják, hogy Atkins végül a túlsúlya miatt kapott infarktust.
A trendek azóta is folytatódnak, sőt! Korábban egyszer azt nyilatkozta, a 21. század az étkezési szekták, a különböző diéták időszaka. Hova vezet ez?
A különböző étkezési trendek, szekták, mondhatni evészavarok folyamatosan ütik fel a fejüket, és nem tudhatjuk, melyik működőképes a hosszútávú túlélésünk szempontjából, és melyik nem. Az emberi faj alternatív adaptációs mechanizmusokkal próbálkozik – és bármilyen furcsán is hangzik, ezt mutatják az evészavarok is. Evészavar alatt legtöbben az anorexiát, a túlsúlyt, esetleg a bulimiát értik, de már idetartoznak a túlzásba vitt egészségtudatos diéták, az orthorexia (túlzott törekvés az egészséges étrendre – a szerk.), a kalóriák folyamatos számolgatása, igazából bármilyen szélsőség. És alapesetben azt mondanánk, ezek egészségtelenek, nem segítik a túlélést, azonban
egy ilyen megváltozott világban elképzelhető, hogy egy étkezési trend, amit most még evészavarnak gondolunk, evolúciós szempontból adaptívnak minősül majd és megmenti a társadalmat.
Mint például az anorexia.
Az anorexia? Adaptív? Jót tehet egy társadalomnak egy olyan betegség, amibe emberek halnak bele?
Egy kicsit bonyolult lesz, amit mondani fogok, de szerintem annál érdekesebb. A valóban életveszélyt jelentő anorexiának az elterjedése a társadalomban 0,5-1% között mozog, ez így van, amióta felfedezték a betegséget.
És az anorexiának vannak olyan velejárói, amiknek egy őspopulációban kimondottan túlélési értékük volt.
Ugyanis időről időre jöttek az éhínségek. Az éhínségekre az általános adaptív reakció az az, hogy az emberek nagy része megpróbálja mozdulatlan, stupor állapotban átvészelni, energiavesztegetés nélkül. Egy ilyen 100-200 fős közösségben ellenben volt egy anorexiás.
Álljunk meg egy percre – ezek szerint nem egy modernkori betegségről beszélgetünk?
Nem. Már az ógörögök is írtak az anorexiáról, az éhségnek istennője volt, akit Limosnak hívtak. A középkorban a Margitsziget névadója, Szent Margitunk is az anorexiában halt meg 28 éves korában, ugyanis olyan szent életet élt, hogy nem evett. A szerencsétlenebb sorsú anorexiásokat boszorkánynak tartották a középkorban. Azt gondolták, azért nem esznek, hogy elbírja őket a seprű, úgyhogy elégették őket máglyán.
Na de vissza az evolúciós háttérre. Az anorexiának furcsa, nem méltányolt tünete a túlmozgás, a rendszeres testedzés. Míg éhínség idején a társadalom nagy része összekuporodott, az anorexiás járta a vidéket, és új élelmiszerforrásokat fedezett fel. És bár jó eséllyel végül belehalt a betegségébe, az őstársadalmat lehet, hogy megmentette az élelmek begyűjtésével. Érdekes módon ez az impulzuskontroll-zavar a mai napig megvan: anorexia nervosában nem ritka, hogy élelmiszert lopnak, amit aztán hazavisznek a többieknek. És ez független az illető anyagi helyzetétől, itt az evolúciós háttér a mozgatórugó.
Bár most ez nagyon merész párhuzamnak tűnik, de éppen az ilyen étkezési vagy egyéb devianciák tudják megmenteni a krízisbe keveredett populációt.
Hétmillió évvel ezelőtt, ha a csimpánzok között élt volna egy evészavar-kutató, teljesen kiborult volna, amikor a növényevő társai rákaptak a húsra.
Inadaptívnak, furcsának, betegnek tartották volna, aztán láthatjuk, hogy az élt túl, aki mégiscsak elkezdett vadászni.
Egyébként most ugyanez történik az orángutánokkal. Húsz évvel ezelőtt sehol sem olvashattunk arról, hogy húst ennének, viszont mióta irtják az esőerdőt Borneóban és beszűkült az életterük, elkezdtek vadászni. Ha ők emberek lennének, ezt evészavarnak neveznénk, hiszen eltér az átlagtól, viszont lehetséges, hogy hosszútávon ez az adaptív működési mód, az az egyed éli majd túl a krízist, aki furcsán viselkedik.
Jelenleg annyit látunk, hogy a fogyasztói társadalom struktúrája egyre kevésbé tartható fenn. Válság válság hátán. Most energia nincsen, most egy kis dízelolajért kell sorba állni, most búza nincs, aztán megnő a migráció, itt a klímaválság, és ebből következően belátható időn belül éhségválság is jöhet. Kellene még másfél vagy két Föld, hogy úgy tudjunk élni, mint az amerikai középosztálybeliek. Előbb-utóbb ki fog pukkanni ez a buborék.
Az egyik legnagyobb társadalmi probléma, az elhízás okait is kutatja, és azt írta, ennek egyik fő oka a fogyasztói társadalom működése, a túlfogyasztásra való ösztönzés.
Kezdem először az elhízás okaival. Az éhínség egy természetes állapot, ami a második világháborúig rendre visszatért az emberek életébe időről időre. Megszoktuk a nélkülözést, és annak túlélési értéke volt, hogyha egy egyed kalóriadús ételeket tudott magához venni – ezért ragaszkodunk a mai napig a zsírhoz, a sóhoz, a cukorhoz. Egy mindenevő így tudja túlélni az éhínséget. Csakhogy az elmúlt 60-70 évben olyan kegyelmi állapot van, amihez nem tudtunk alkalmazkodni, és annak ellenére, hogy ezek az evolúciós késztetések már láthatóan inadaptívak, a szervezetünk a már ismert mintát követi.
Viszont megváltozott a világ: túlkínálat van, ennek ellenére úgy fogyasztunk, mintha éhínségtől tartanánk.
Ha nincs mit enni, tehát nincsen a fogyasztói társadalomnak ez a túlkínálata, nincsen elhízás. Az ötvenes évek felvételein alig látunk túlsúlyos embert. Miért? Mert eleinte jegyrendszer volt, aztán már az sem. Ha valakinek mégiscsak elkezdett nőni a pocakja, akkor jöttek a padlásseprők, hogy megnézzék, mégis mit dugdos az az ember az otthonában. Tehát politikailag értelmezhető volt a túlsúly.
És a hormonális vagy genetikai tényezők?
A Horthy időszakban 3 millió koldus országa voltunk. Akkor hol voltak ezek a gének, ezek a hormonproblémák? Az a helyzet, hogy iszonyúan nehéz súlyt leadni, és ennek sokkal inkább állnak a hátterében érzelmi és evolúciós okok, mintsem élettani. Természetesen előfordul, hogy felborul a hormonháztartás, az is tény, hogy újabban a nagyipari hústermelésben előkerülnek a növekedési hormonok, de ez nem magyarázza, hogy a magyar lakosság 65 százaléka túlsúlyos. Energiatöbblet hiányában nincs súlygyarapodás.
Miért pont nálunk ekkora probléma ez?
A hazai elhízás története messzire nyúlik vissza. Az 50-es évek válságát és hiányát felváltotta a gulyáskommunizmus, a hurka, a lángos, a laktató ételek, a Venesz József-szakácskönyvek.
A cél az volt, hogy minél gyorsabban, minél több embert megetessünk. Aztán a 60-as években megjelent a televízió: onnantól kezdve az egész ház lakóközössége együtt ült a tévé előtt négy és fél óra tétlenségben, nassolgatva. Európában egyetlenegy nép van, aki többet tévézik nálunk, a törökök.
Aztán 64-től személyautóhoz juthattunk. Addig csak az orvos meg a párttitkár vásárolhatott autót, de 64-ben megalapították a Merkúr vállalatot, és akkor öt év türelmeskedéssel meg lehetett szerezni egy Trabantot. Tessék, máris kevesebbet sétáltunk. A 60-as években jött egy kis gazdasági fellendülés is: 68-ban a Coca-Cola, rá egy évvel a Pepsi-Cola érkezett meg,
a 70-es években már több kólát ittunk, mint tejet.
1963-ban befejeződött Magyarország villamosítása, az összes faluban bevezették az áramot. Mi volt az első, amit vettek az emberek? Hűtőszekrény, fagyasztó, amit aztán beraktak az élettér közepére, és onnantól kezdve folyamatos ételingert kaptak. Azóta állandóan kinyílik az a hűtő, akkor is, ha csak unalmunkban elsétálunk mellette.
Ezek a technikai változások már külön-külön is magyarázzák, hogy elkezdett hízni a magyar, az egészségügyben viszont sokáig nem figyeltek fel a problémára. Dr. Góth Endre, mikor 69-ben megírta az első elhízással kapcsolatos szakkönyvet, meg kellett indokolnia, miért foglalkozik ezzel a témával. Hiszen az 50-es években a Népegészségügy című lapban csak az alultápláltságról írtak. Góth akkor csak azzal tudta ezt megindokolni, hogy a Ruhaipari Szövetkezetnek a termelési naplója szerint egyre nagyobb ruhákat lehet Magyarországon eladni. Jól láthatóan kerekedik a magyar, de ez még magyarázatra szorult, hiszen tömeges egészségügyi problémát egyelőre még nem okozott a túlsúly. Legalábbis látszólag.
Aztán a rendszerváltással történt valami a társadalomban: megduplázódott az elhízottak száma.
Ennek az az oka, hogy bár abban bíztunk, úgy fogunk élni, mint az osztrákok, gyorsan kiderült, hogy nem olyan egyszerű a helyzet. Privatizálták a gyárakat, és pillanat alatt utcára lehetett kerülni. Nem számít többé a szorgalom és a tehetséges, veszélyben vagyunk. Jönnek az új hitelek, de ha valaki munkanélkülivé válik, nem tudja fizetni a kölcsöneit, elveszti a lakását is. Tömegesen kiszolgáltatottá váltunk a külső körülményeknek, krízis jött krízis hátán.
Nagyon nagy pszichés veszélye van annak, ha a kontroll kicsúszik az ember kezei közül. Ezt hívják tanult tehetetlenségnek. És mi magyarok ebben nagyon jók vagyunk. Ötszáz éve tanult tehetetlenségben élünk, mindig a rossz oldalon állunk, Trianontól kezdve – sokak szerint – a mostani politikai helyzetig.
És ha jól sejtem, itt vissza is kanyarodhatunk oda, hogy érzelemből eszünk. A könyvében különböző érzelmi evéseket különböztet meg egymástól, ír többek között szeretetevésről, létfenntartó evésről, defenzív evésről és hatalmi evésről is. Hogy reagálunk például a tanult tehetetlenségre, a stresszre, a depresszióra gasztropszichológiai szempontból?
A depresszió hatására megváltoznak a táplálkozási és orális szokások. A depressziós személy vagy túleszi magát, vagy nem bír enni, vagy a kettő váltakozik. Mikor a legnehezebb vizsgámra készültem anatómiából, pár hónap alatt 13 kiló ingadozott rajtam. Az, hogy ki hogyan depressziós, teljességgel egyénfüggő, de az egészséges evési rutinok szinte mindenkinél felborulnak. Illetve, nem csak az evés – jöhetnek itt más orális ingerlési kényszerek is, például az alkoholizmus és a dohányzás.
A tanult tehetetlenséggel összeköthető az érzelmi evés, ezáltal az elhízás is, viszont ugyanígy a diéták kialakulása is.
Az ember keresni kezdi, hogy ebben a nagy kiszolgáltatottságban mégis mit tud kontrollálni. Azt, hogy felment az üzemanyagár, hogy háború dúl a szomszédban, hogy Putyin akár bennünket is lerohanhat, hogy ütközőzónává válhatunk, nem tudjuk megváltoztatni. Azt viszont, hogy mit eszek meg és mit nem, na azt igen. A kontrollélmény antidepresszáns. Találni kell valamiféle kapaszkodót az életben, amit irányíthatunk. Minden ember számára fontos érzés, hogy valamiben kontrollt gyakorolhasson. És sokak számára ez csak az evésen, pontosabban a diétákon keresztül válik elérhetővé.
Viszont a legtöbb diéta nem mutat hosszútávú eredményt Ön szerint.
Ezeknek a fogyókúráknak általában az a sorsa, hogy hoznak egy kis átmeneti sikert, de tartósan és tömegesen nem működnek. Mikor mentem haza az egyetemről esténként, összegyűjtöttem a hallgatók által otthagyott bulvárlapokat, és végiglapoztam és szelektáltam összesen 1200 féle fogyókúrás hirdetést. Egyetlen közös volt bennük: mindegyik instant eredményt ígért. Volt, amelyik egy hónap alatt, volt amelyik egy hét alatt, és – nem viccelek – volt, amelyik 24 óra alatt fogyasztotta volna le az embereket.
Azon versenyez egymással többezer cég, hogy hogyan lehet gyorsan és minimális erőfeszítés nélkül lefogyasztani valakit.
Ez mind szép és jó, csakhogy az elhízási mutatók meg kitartóan kúsznak felfelé. Ha igaz lenne, amit ezek a reklámok hirdetnek, már rég nem beszélnénk elhízott társadalomról. Tehát úgy tűnik, hogy tömegesen nem tartható a diéta, mert valamilyen háttérerő, amit nevezhetünk evolúciós oknak vagy érzelmi evésnek is, felülírja az elhatározást a legtöbb esetben.
A nagyon rapid, drasztikus ételmegvonáson alapuló fogyókúrák ugyanazt az érzést ébresztik fel az emberben, mint az éhínségek. Azért nehéz sikert elérni velük, mert a túlélési mechanizmusunk alapján hogyha itt van az éhínség, akkor nagyon gyorsan meg kell enni mindent, ami elérhető. Éppen ezért a legtöbb ilyen rapid fogyókúrát a jojózás követi: hirtelen ledobunk egy nagyobb súlyt, majd visszaszökik. Ez hosszútávon azt eredményezi, hogy minél többet használja valaki ezeket a divatdiétákat, annál kevésbé tudja tartani a ledobott súlyt, és hosszútávon annál jobban elhízik.
Úgy is mondhatnánk, amit egyszer leadtunk, azt áfásan hízzuk vissza.
Persze látunk példát az ellenkező esetre is, 5 százalékos sikerességi rátát mutat a legtöbb rapid diéta. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a fogyókúra kipróbálói közül 5 százalék tartotta meg a leadott súlyt egy év elteltével is. Valamint ott van az anorexia is, ami pedig azt példázza, hogy igenis van, aki fejben, egy döntéssel felül tudja írni az evolúciós és érzelmi késztetéseket, és nemes egyszerűséggel halálra tudja éheztetni magát. Az ember annyira sokféleképpen determinált, hogy mindenféle verzió előfordul.
Ön hisz valamelyik étrendben?
Meggyőződésem, hogy az a fogyókúra, ami csak hirtelen megvonással próbálkozik, nem működőképes. A diéta és a mozgásgazdag életmód együtt tud eredményt hozni, önmagában se a dietetikus, se a fitneszgép nem elegendő. A hangsúly a kalóriaegyensúlyon van. Magyarul, kevesebbet enni, egészséges ételeket választani az evolúciósan megszerettet, kalóriadús ételek helyett. Úgy is mondhatnám: a diétánk az, amire élettanilag szükségünk van.
Na, most az elhízás egy nagyon alattomos folyamat, ugyanis, ha utánaszámolunk, napi 100 kilokalória plusz az, ami év végére 5-6 kiló túlsúlyt eredményez. Abból induljunk ki, hogy négy deka tepertő, kettő kifli vagy az ön csokija már 200 kilokalória. Az emberek nagy része ezt bőven túlfogyasztja.
És ez nem egy-egy napon múlik, hanem a hétköznapokon.
Nem karácsonykor hízunk el, hanem két karácsony között. Méghozzá úgy, hogy észre se vesszük, hogy kitartóan igény felett eszünk.
Annak idején, beszabadultunk egy adatbankba. Minden élelmiszerláncnak megvan a maga hűségkártyája, aminek a kiváltásához megadtuk az identitásunkat, hogy kik vagyunk mi. Amikor vásárlunk valamit, az identitásunkat összekötik azzal, ami a kosarunkban van, így lehet követni azt, hogy bizonyos vásárlói közegeknek hogyan változik a vásárlási és a táplálkozási szokása. Minket kimondottan a bio-fitness-light-update-paleo vásárlók kosara érdekelt, és megdöbbentő volt azt látni, hogy miután telepakolták a kocsijukat az összes létező kalóriaszegény étellel, a legvégén szinte mindenki odabiggyeszt egy kis csokikát. Ez a kis jutalom éppen az a 100 kilokalória, ami az év végére csúcstöbbletet hoz.
Ezt a 100-200 kilokalóriát változatlan étkezés mellett körülbelül 2000 lépéssel, tehát 2 kilométer sémával lehet elégetni. Tehát, ha egy megállóval hamarébb leszáll a villamosról, már nullán van.
Ez elképesztő szigort feltételez. Nem is érzem túl életszerűnek a betartását. Maga képes rá?
Dehogy! Nagyon szeretek enni, és főként egészségtelenül. Nekem meggyőződésem, hogy az evés az élvezeti cikk is, és érzelmileg nagyon-nagyon fontos. Tehát én nem merném azt ajánlani senkinek, hogy diétázzon a vasárnapi asztal felett.
Amikor a könyvet írtam, nekem is volt egy erős orális függőségem, amitől nem tudtam szabadulni, és azzal párhuzamosan túlsúlyos is voltam.
Amikor 81-ben elvittek katonának, akkor az egyetlen menedék a cigi volt. Ha valaki olvasott, azt rögtön küldték felmosni vagy wc-t takarítani, a dohányzókat viszont békén hagyták. És én ott bizony annyit menekültem, hogy két doboz lett a vége. Naponta. És ez a következő 30 évre így is maradt, közben meg közel 100 kiló voltam. Amikor elkezdtem írni a könyvem, folyamatosan figyeltem, mikor és miért gyújtok rá. Ez a folyamat egy csomó önreflexiót igényelt, de ez önmagában nem volt elég, hogy le tudjak mondani a dohányzásról.
És mi kellett hozzá végül?
Hát, nem az akaraterő. Az kevés volt. Hanem az, hogy elkezdtem biciklivel jönni az egyetemre. Vígan tekertek el mellettem a fiatal egyetemisták, én meg nem kaptam levegőt, és egy idő után kimondottan rosszul esett utána rágyújtani. És akkor meg kell mondjam, hogy 15 kilót leadtam rögtön, ami előnyömre is vált.
A túlsúly korábban nekem is problémám volt, konstatáltam többször is, hogy nem tudok lefogyni – csak úgy, mint sokan mások, akik ebben a témában kutatnak. Nagyjából a rendszerváltás óta, mióta ennyire drasztikusan megy fel itthon a világ elhízási mutatója, vannak obezitológiai (túlsúlyos betegekkel foglalkozó szakterület – a szerk.) konferenciák, ahol a hazai elhízástudományi társaság tanácskozik. Tudja mit? Igen sokan maguk is túlsúlyosak. Pont azért foglalkoznak a témával, mert ők is küzdenek ezzel.
Ez olyan, minthogy a bohócok és a humoristák között a legnagyobb a depressziósok aránya.
Meglepett. Ilyen szigorú szabályok után azt gondoltam volna, maximálisan odafigyel a táplálkozására, és mellette talán ferdeszemmel is nézi azokat, akik nem teszik ezt.
Én senki felett nem ítélkezem. Nem vagyok híve a body-shamingnek, de a túlsúly nem egyszerűen esztétikai, hanem egészségügyi probléma. Azért hívom fel a figyelmet a témára, mert amellett, hogy megterheli az egészégügyi büdzsét, nagyon-nagyon sok szövődménnyel is jár. Egyáltalán nem jó kövérnek lenni, és érdemes dolgozni ellene. Ennek a munkának pedig az egyetlen módja az információátadás.
Én kifejezetten azért írtam egy meglehetősen provokatív könyvet, hogy minél több ember felkapja a fejét és azt érezze, ő is érintett a problémában.
Az evés egy olyan ősösztön, amiben sokkal több van pszichológiailag, mint amit eddig kihoztunk belőle. Meggyőződésem, ha nem tisztázza az ember magában, hogy ki, vagy mi eszik benne, akkor nem lesz képes a fogyásra. Meg kell ismerkednünk a túlevő részünkkel – azaz az érzelmi háttérrel – ahhoz, hogy búcsút tudjunk neki inteni.
