A járvány második hullámának küszöbén állva minden országban kialakult egy nyilvánvaló ellentmondás: ez nálunk úgy néz ki, hogy magyar ember ne menjen külföldre, de a külföldi jöjjön be nyugodtan, hogy egy kicsit nálunk is költsön. De hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást? Vendégszerzőnk a 2008-as és a 2012-es olimpiákat segítségül hívva magyarázza el a kialakult dilemmát.
Amikor 2008-ban Richard H. Thaler és Cass R. Sunstein megjelentették Nudge című közös könyvüket, még nem sejtették, hogy pár év múlva elméletük milyen sokféle gyakorlati megvalósításnak lesz majd alapja. Azt pedig valószínűleg legmerészebb álmaikban sem gondolták, hogy 12 év múlva a fejlett országok nagyrésze egymással versengve fogja megpróbálni minél tökéletesebben adaptálni ezt a módszert a lakosság viselkedésének befolyásolására egy világjárvány miatt.
Akinek nem mond semmit a szerzőpáros Nudge című munkája, annak legjobban a 2008-as pekingi és a 2012-es londoni olimpiai játékok szervezési kérdésein keresztül lehet bemutatni ezt az egészet. A jelenlegi politikai döntéshozók dilemmájának ismertetése is ezzel az analógiával lesz a legérthetőbb.
Olimpia = felfordulás
Egy olimpia mindig óriási felfordulást okoz az adott városban. A városvezetők szempontjából igazi rémálom: hogy fog elférni és mozogni a rengeteg turista az általában amúgy is túlzsúfolt nagyvárosban, hogy omlik össze a tömegközlekedés, mennyire hat kedvezőtlenül az olimpia iránt nem érdeklődő helyi lakosok élet- és munkakörülményeire a rendezvény? (Hogy csak a legfontosabbat említsük.)
Pekingben ezt viszonylag egyszerűen megoldotta a városvezetés: lényegében kitelepítettek több százezer – egyes források szerint inkább milliós nagyságrendű – embert a játékok idejére.
Kicsit javult a levegő minősége, lett hely, minden működött: probléma megoldva.
Amikor viszont egy-két évvel később a londoni városvezetők kezdtek el élénken foglalkozni ugyanezzel a problémával, rájöttek, hogy Londonban – bár volna rá igény – ez így ebben a formában nem kivitelezhető. Pedig talán a légszennyezést leszámítva a probléma ugyanaz volt, de félmillió angolt nem lehet csak úgy kitelepíteni két-három hétre az otthonából.
Szerencsére az angolok ekkor még legjobb formájukat hozták, és a friss társadalomtudományi elméletek gyakorlati megvalósításától sem riadtak vissza egy jó cél érdekében,
így lényegében össztársadalmi szinten megvalósították a nudge, azaz noszogatás elméletét.
Ennek egyik alappillére a döntéstervezés, a choice architecture. Ennek részeként felvázolták a közvélemény előtt, hogy milyen helyzetet eredményez a városban élők szempontjából az olimpia, majd az információszolgáltatás részeként intenzív kommunikációs hadjáratba kezdtek azzal kapcsolatban, hogy a nyári hónapokban a turistáktól amúgy is leterhelt London 2 hétig maga lesz a lakhatatlan pokol. Így a városvezetők által jól irányított kommunikációval sikerült elérni, hogy London népe felismerje, két választása van: vagy marad és még durvábban küzd a metrón az életéért a turistákkal, vagy távozik. Önként. A hangsúly pedig az önkénten van, azaz ő döntött így, kvázi magától.
A kiskereskedők (és a kis legyes pissoir tervezők) persze korábban is ismerték és alkalmazták ezt a módszert, csak éppen más címkével volt ellátva. A szakirodalom ezeket system1-es nudge-nak hívja és a gyors intuitív döntések befolyásolását jelenti, míg a londoni megvalósítást system 2-es nudge-ok közé sorolja, ami pedig arra épít, hogy a megfelelő információk birtokában az emberek átgondoltabb döntéseket hoznak. Utóbbi típusú nudge-ot ilyen nagyszabású össztársadalmi méretben London vezetésének sikerült először jól alkalmaznia.
A londoni példa sikerén felbuzdulva a brit kormányzat létrehozott egy nudge unit-ot, ami azóta is működik és elsősorban az egészségpolitika területén aktív.
Hogy jön ez a mostani járványhoz?
Visszatérve az olimpiához, a nudge egyébként nemhogy jól, hanem túl jól is sikerült, mert az olimpia első napjaiban jöttek világba a hírek, képek és bejátszások az üres Oxford Streetről, Regent Streetről, a félig üres szállodákról és éttermekről. Azt ugyanis nem lehetett előre jól felmérni, hogy a távozó londoniak mellett egy sereg amúgy nem olimpia iránt érdeklődő hagyományos – azaz nem olimpia látogató – turista is más időpontot fog választani városnéző túrájához.
A második hétre aztán a gyorsabb reagálású, rugalmasabb utazók végül nagyjából megtöltötték a várost, de a nagy tumultus és káosz szerencsére elmaradt, és végül a londoni olimpia sok minden egyéb tényező – nem utolsósorban a rengeteg lelkes önkéntes – miatt az egyik legjobban szervezett, legprofibban lebonyolított olimpiaként vonult be az olimpiák történelembe.
A jelenlegi Covid19 járvány társadalmi menedzselése mutat hasonlóságokat a két fentebb említett olimpiáéval.
Az első szakaszban a pekingi módszer működött: gyors, hatékony lezárások, tiltások, korlátozások, karanténok. Mindezeket minden országban szigorú központi utasításos rendszerben levezényelve. Megkérdőjelezhetetlen ennek a módszernek az eredményessége. Ennek hatékonyságát a demokratikus országokban mindazonáltal már itt is segíteni tudta a jól irányított kommunikáció, és ebben egyébként kisebb-nagyobb anomáliáktól eltekintve összességében elég jól teljesítettek az egyes országok és azok vezetői, így többek között mi is.
Itt vagyunk azonban most a második szakaszban és a helyzet bonyolódik. Pont úgy, mint 2012 előtt Londonban. Már egyetlen ország sem akar mereven lezárni, korlátozni, tiltani, holott maga a probléma – azaz a vírus és a járványveszély – még ugyanúgy létezik. Ugyanakkor közben a szolgáltatószektor és azon belül is a turizmus GDP-n belül betöltött jelentős súlya miatt nagyon nem mindegy, hogy a lakosság hol költi el vakációra szánt pénzét.
És itt jön be a nagy nudge-dilemma a politikai vezetők és kommunikátorok számára, amivel lényegében minden európai ország küzd: valahogyan (majdnem minden áron) otthon kellene tartani a lakosságot, hogy otthon költsön, mindezt persze úgy, hogy azért az a réteg, aki mindenképpen külföldre akar menni, ne érezze magát indokolatlanul korlátozva mozgási és döntési szabadságában. Ugyanakkor nem lenne rossz azért az sem, ha esetleg más országokból be lehetne nudge-olgatni minél több turistát, akár annak hangsúlyozásával is, hogy az adott fogadó országban milyen jó a járványhelyzet.
Viszont így lényegében minden országban van egy nyilvánvaló ellentmondás, ami nálunk úgy néz ki, hogy magyar ember ne menjen külföldre, mert ott nem biztonságos és hazahozza a kórt, miközben ugyanazokból a nem biztonságos országokból, ahonnan a magyar hazahozza a kórt, azért a külföldi jöjjön be nyugodtan, és kicsit költsön nálunk is a nyaralásra félretett megtakarításaiból.
Mindezt persze úgy, hogy közben éberen kell őrködni továbbra is a fertőzési és megbetegedési adatok fölött is, nehogy elszabaduljon a járvány.
Nem könnyű helyzet, ugye?
Hamarosan ki fog derülni, melyik ország vezetői értették meg és képesek legjobban alkalmazni a nudge-teóriát, és hol vannak a legprofibban összerakva a kommunikációs gépezetek.
Tőkepiaci minikitekintő
És hogy ne csak társadalomelméleti, hanem tőkepiaci analógiákat is felfedezzünk ebben a jelenlegi járvánnyal terhelt helyzetben, érdemes megjegyezni, hogy az ahhoz hasonló kommunikációs tevékenységet, melyet az utóbbi időszakban a hazai kormányzati kommunikáció alkalmaz a turizmussal kapcsolatosan,
a jegybanki szakzsargonban a devizaárfolyamok szabályozására szóbeli intervenciónak hívják. Ez sok esetben hatásosabb és olcsóbb is, mint a nyílt piaci műveletek.
Az elmúlt néhány hét alatt döbbenetesen lelohadó külföldi utazási kedvet vizsgálva, Magyarország ezen a téren egyelőre, úgy tűnik, jól teljesít, persze kérdés, hogy ebben mekkora a nudge módszer és mekkora az utazásokat korlátozó magyar és külföldi intézkedések (belépési korlátozás, teszt- vagy karanténkényszer) szerepe. Az biztos, hogy a nudge módszer elvi alapja a pontos, a várt egyéni döntésekhez szükséges információk átadása, a kommunikáció – ezzel már több ország bajban volt az első hullám idején, akár azért, mert egyszerűen az államok is keveset tudtak a vírusról és a betegségről. Meglátjuk, hogy tanulták meg, és hogy tudják felmondani a leckét.
Vidovszky Áron, lakossági üzletág és treasury igazgató, Concorde Értékpapír Zrt.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Borítókép: Matt Lee / Unsplash
