Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]


Bővebben

Michael Jordan, Scottie Pippen és Dennis Rodman / Pinterest

The Last Dance: első ránézésre kosárlabdasorozat, valójában ingyenes coaching mindenkinek, aki jobb akar lenni

A világjárvány által kiéheztetett sportrajongók számára kiváló sorozatot vetít napjainkban a Netflix „The Last Dance” címmel. A tízrészes anyag a Chicago Bulls és Michael Jordan diadalmenetét dolgozza fel, különös hangsúllyal az utolsó, 1997/98-as szezonra. Túl Michael Jordanen sok kiválóságot mutat be a sorozat és mondanivalója messze túlmutat a kosárlabdán. Az utolsó tánc nem más, mint egy online coaching-lehetőség a kiválóságról. Tanítás a versenykörülmények közötti megedződésről. Sorozatajánló.

Az immár két hónapja tartó globális gazdasági leállás által az egyik leginkább nullára redukált tevékenység a professzionális sport. A magamfajta sportközvetítéseket előszeretettel követő népség számára a mostani sportközvetítési sivatagban igazi oázist jelent a Netflix „The Last Dance” című sorozata, amely a kilencvenes évek hatszoros NBA kosárlabdabajnok Chicago Bullsának és természetesen kiemelt hangsúllyal Michael Jordannek a diadalmenetét mutatja be. A ma az NBA-t vezető Adam Silver 23 éve még a videózási részleg vezetője volt az amerikai professzionális kosárlabda bajnokságban, és

egy merész húzással megfűzte Jordant és a chicagói stáb tagjait arról, hogy végig kamerázzák a csapat utolsó 1997/98-as szezonját.

A tízrészes sorozatból minden héten kettővel rukkol elő a Netflix, ezen a héten már a 7. és a 8. rész látható. Az utolsó tánc cím azért adódik, mert már a szezon előtt ki lett jelentve, hogy ennek a félelmetesen jó gárdának ez lesz együtt az utolsó potenciális menetelése, és az edző Phil Jackson a szezon tematikájaként ezt a Last Dance szlogent dobta be a csapatnak.

Még emlékszem az 1990-es és 1991-es nyarak elejére, amikor a gimnáziumi kosárlabda edzéseink végén elindult körbe-körbe egy-egy videókazetta, amelyre a legendává emelkedő Detroit-Chicago párharcok valamely mérkőzése volt felvéve. Csapattársról csapattársra vándorolt a meccsfelvétel, ekkor ismerkedtünk meg az NBA világával. A hozzám hasonló hetvenes években született kosárlabdát szerető generáció számára egy szenzációs múltidézés is a sorozat egyben, ám ez még nem indokolná ezen poszt megszületését egy gazdasági témájú blogra (a cikk eredetileg a Concorde blogon jelent meg a szerk.).

Az indok jóval túlmutat a kosárlabda világán.

Túl azon, hogy belelátunk a világ valaha volt legjobb sportolójának életébe és mostani gondolatvilágába, ez a sorozat messze túlmutat Michael Jordan legendáriumán. Számomra a filmben több, a maga nemében egyedülálló szereplő mutatja be azt, hogy a saját életterületen miképpen lehet egészen extrém kiválóságra szert tenni.

A The Last Dance első ránézésre egy kosárlabdasorozat, ám második blikkre már jóval több annál, ugyanis egy kvázi ingyenes coaching mindenki számára, aki egyéni vagy csoportszinten jobbá szeretne válni saját életében és tevékenységében.

A Chicago Bulls 1990 és 1998 közötti csapata a nyolc szezonból hatszor lett az NBA bajnoka. Kétszer tripláztak (1991-1993 és 1996-1998). A modern érában már egy triplázás is szinte a lehetetlen kategóriát súrolja a csúcsszintű csapatsportban egy olyan bajnokságban, ahol minden évben van 7-8 várományosa a bajnoki címnek.

Nagyon messze állok attól, hogy lekicsinyeljem Michael Jordan egyéni teljesítményét, ám a film szépen bemutatja azt, hogy milyen fantasztikus személyiségek kellettek ehhez a szinte példa nélküli sikersztorihoz rajta kívül is. A Chicago Bulls hatszoros bajnok csapatának kiváló ember listája meglehetősen hosszú lenne. A két Jerry, Reinsdorf klubtulajdonos és Krause general manager vastagon benne voltak a sikerekben, ám leszámítva a Jordan-érát, nem tudták megismételni a csúcsidőszakukat. Ez messze nem igaz Steve Kerr esetében, aki a három chicagói bajnoki cím után még kettőt nyert játékosként és hármat edzőként. Scottie Pippen önmagában egy legendás játékos volt, még ha Jordan árnyékában sokan nem is kezelték őt valódi értékén. A lista még hosszú lehetne Tex Wintertől John Paxsonon át Toni Kukocig. Terjedelmi okokból és szubjektív megítélés alapján én három embertől emelnék ki egy-egy tanítást, amit a film adott nekem.

Kezdjük is magával a főhőssel, Michael Jordannel

Akinek 1984 őszi megjelenése a ligában már szinte azonnal elindított egy problémát az akkori legmenőbb játékosok között. Az első 1985-ös All-Star gáláján nem passzoltak neki a többiek. Talán már megérezték azt, hogy egy új alfa, az alfák alfája érkezett meg közéjük. Talán irigyelték az addig soha nem látott összegről szóló (évi 500 ezer dollár) friss szerződését a Nike-val. Karrierje érdemi, tizennégy chicagói éve markánsan oszlik két részre, az első hét évnyi szenvedéssel és küzdelemmel teli időszakra, amit az 1991-es Detroit elleni párharc sima 4-0-s győzelme zárt le és a hétévnyi ezt követő sikerszériára a hat bajnoki címmel.

Népszerűsége olyan szintre emelkedett eközben, hogy már napi szinten akartak emberek tízezrei egy darabot, tíz másodpercet Jordan életéből.

A film hatodik részének az eleje ezt kiválóan mutatja be. Ahhoz, hogy ne szedje szét a rajongói tömeg, meg kellett tanulnia nagyon keményen meghúznia a határait.

Óriási szerencséjére harminc éve még nem létezett a közösségi média. (Nagyon jó látni azt is a filmben, ahogy az öltözői jelenetekben beszélgetnek egymással a játékosok, nem pedig a telefonjaikat nyomkodják.) A kilencvenes években már-már emberfeletti szuperhőssé avanzsálta Michael Jordant a média és ahogyan az lenni szokott, a rajongás mellé elvárásokat is igyekeztek felé megfogalmazni. A tömeg már akkor is szerette volna megszabni, hogy miképpen kellene viselkednie felmagasztalt hősének. Nem kérdés, hogy Michael Jordan hasonlóan Average Joehoz egy esendő ember a mindennapi életében, akivel nem lehetett könnyű egy szervezetben meglenni.

Túl a kosárlabdán, számomra részéről a nagy tanítása a filmnek az, hogy az életével kapcsolatban mind a mai napig a saját maga által kreált elvárásainak igyekszik megfelelni, és nem a tömegének.

Phil Jackson, az edző

Phil Jackson edzőként mutat meg egy olyan viselkedésmintát a filmben, amelyet tanítani kellene a sok nagy egóval rendelkező szervezetek számára. Edzői nagyságának egyik alapeleme pontosan ezen egók megfelelő kezelése volt a pályafutása során, ahol aztán később a Kobe Bryant-Shaquille O’Neal villongás már számára is megoldhatatlan feladattá vált.

Jackson egyfajta csodabogárként kvázi törzsként kezelte a csapatát.

A 82 meccses „alapszakasz-gépsor” játékosokat érő extrém terhelését és monotóniáját remekül tompította karrierje során. Az általa kreált törzsben komoly hierarchia uralkodott, ahol mindenkinek megvolt a maga helye. Személyre szóló könyveket adott a játékosoknak a hosszabb idegenbeli túrákra, amit Michael Jordan és Kobe Bryant kivételével általában mindenki el is olvasott. A csapattagok közös meditációja sem volt szokványos rituálé a kilencvenes évek világában.

Talán ez a struktúra volt az, ami a legjobban engedte kiteljesedni Michael Jordan kosárlabdázói karrierjét. A Phil Jackson által létrehozott törzsben ugyanis valójában Michael Jordan lehetett a törzsfőnök és Phil Jackson volt a törzsi varázsló. És pontosan ez a struktúra tette lehetővé azt, hogy egy kezelhetetlennek tűnő arc karrierje leghasznosabb három évét töltötte el a bikáknál három bajnoki címmel megkoronázva itteni tevékenységét.

Dennis Rodman, a Féreg

Dennis Rodmanről van szó, aki a Féreg becenéven fut azóta is. Az őrült kinézetű, pedánsan lakkozott körmű, piercingekből hiányt nem szenvedő Rodman a korábbi ősellenség Detroitból érkezett meg a nagy csapat utolsó három szezonjára Chicagóba. Mindenki tudta róla, hogy ha van kedve hozzá, akkor eszméletlenül hasznos tud lenni a játékával a csapat számára. Jackson és Jordan nagyságát mutatja, hogy sikerült elérniük azt, hogy Rodman a tudásának megfelelően játsszon. A sorozat nagy pillanata az, ahogyan a harmadik részben Rodman élettörténetének bemutatása közben villámgyorsan lehullik a Féreg által kreált lepel a különleges játékosról és nem marad más mögött, csak az, hogy:

BRUTÁLIS SZAKMAI ALÁZAT.

Így, csupa nagybetűvel. Rodman beszámol arról, hogy a belét dolgozta ki azért, hogy sikeres kosárlabdázó legyen. Ami számára valahol egyben egy életmentő beavatkozás is volt. Az egyetemi játékosként még a pontszerzésben is jeleskedő Rodman az NBA-be megérkezve gyorsan felismerte, hogy itt nem ő lesz a pontkirály. Megdöbbentő tudatossággal kezdett el innentől kezdve két játékelemmel foglalkozni: a védekezéssel és a lepattanózással. Ebben a két dologban professzori szintre fejlesztette a tudását. Nemcsak az ellenfelek támadóarzenálját tanulmányozta minden részletre kiterjedően, hanem azt is, hogy dobásaik stílusából fakadóan merre pattan a gyűrűből ki általában a labda. Ennek eredményeképpen az 1991/92 és 1997/98 közötti hét szezonban folyamatosan ő volt az egész NBA legjobb lepattanózója, a hét szezonra vetített 16.7 lepattanós átlaggal. Azóta 21 teljes szezon ment le és senkinek sem sikerült egyetlen évet sem 16 fölötti átlaggal zárnia.

Mindezek mellé nem kellett neki a labda. Az 1998-as döntő hat mérkőzését 13 mezőnykísérlettel tudta le szemben Jordan 164 dobásával. A védekezéséről mindezek mellett mindent elmond az, hogy az egyik legnevesebb, a filmben bemutatott szakíró szerint ő volt az elmúlt harminc év legjobb labdás védője. Michael Jordan is csak szuperlatívuszokban beszél a védőmunkájáról, amikor erről kérdezik.

Amit Rodman tanít, az a specializáció. A kiváló adottságok extrém kiválóvá történő fejlesztése és a fókuszáltság a saját részterületre.

Ki is jelenti Rodman a filmben, hogy nélküle nem nyertek volna ennyi bajnoki címet az ikonikus chicagói csapat tagjai. Igaza van.

Nem gondoltam volna az év elején, hogy egy vírus által uralt időszakban a Féreg hozza el számomra a 2020-as év legnagyobb tanítását.


Jónap Richárd,
a Concorde Csoporthoz tartozó Accorde Alapkezelő portfóliómenedzsere

A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.

Borítókép: Michael Jordan, Scottie Pippen és Dennis Rodman / Pinterest

 

Három óra: mindig túl kései, vagy túl korai időpont ahhoz, amit az ember éppen csinálni akar.