„Óriási vesztesége van az egyetemfoglaló generációnak, hiszen komoly hátránnyal indultak. Az ország bűnös módon veszi el a fiatalok önbizalmát és a sikerélményét” – mondja Bodó Viktor színész, rendező. Éppen emiatt a szükségét érezte egy szabad, kreatív műhelynek, ahol egyetemi szinten képzik a színészeket, és megalapította a Budapesti Színészképzőt. Interjú Csányi Sándorokról, függőségekről, önfejlesztő anonim csoportokról, biztonságos díszletekről és enervált színházi világról.
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
„Dehogy mindegy!” – mondja határozottan, miután azt válaszolom, bögrében és üvegpohárban is ugyanolyan jó lesz a kávé. A kerámiabögrét választom. Halk klasszikus zene szól a bakelitlemez-lejátszón, az asztalon díszlettervszerű skiccek, fekete-fehér fotók, mellettem zongora. Kopott bőrfotelbe ül le velem szemben, figyel, kimerítőn válaszol, érdeklődőn társalog. Pedig Bodó Viktor régen nem szeretett interjút adni, mindig azzal érvelt, hogy amit akar, úgyis elmondja a színpadon. De most színészképzőt indított, mert szakmai kötelességének – és az ötvenhez közeledve talán életkori felelősségnek is – érzi, hogy továbbadja a tudását. Nekem meg az őrültségnek látszó vállalkozás hírét.
Korábban a Krétakör, majd a Katona József Színház tagja volt, aztán a 2010-es években a Szputnyik Hajózási Társaság független formációt vezette. Rendezett több európai országban, tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és csinált börtönszínjátszó csoportot is. Még a „modellváltás” előtt felkérték az SZFE-n, hogy indítson színészosztályt. Már a tervezett kezdés előtt egy évvel összerakta a csapatát, Szamosi Zsófia és Rácz Attila színészekkel, valamint Gigor Attila rendezővel, és komplett oktatásfejlesztésben gondolkodtak. Ha már elindul egy új program, akkor az legyen komolyan véve, leírva, legyen számonkérhető, a hallgatók is lássák, hogy mire jelentkeznek, gondolták.
Azt látták ugyanis a legnagyobb hiánynak az oktatásban, hogy a fiataloknak fogalmuk sincs, mit miért tanulnak éveken leresztül.
Az SZFE szétverése után elhalni látszott a projekt, majd Viktor tavaly ősszel a Jurányi Házban elindította a Budapesti Színészképzőt, neves oktatói gárdával, Mácsai Páltól Máté Gáboron és Rába Rolandon át Székely Krisztáig.
Színészképzés, antennák a világra
Forbes.hu: Miben más a mostani színészképződ, mint az SZFE-n lett volna, amit indítani akartatok?
Bodó Viktor: A miénk az SZFE-hez képest egy kicsi színészakadémia még ha ugyanúgy egyetemi szintű is a képzés. Az órarendünk majdnem ugyanaz, mint az egyetemen, sőt nálunk minden reggel van valamilyen típusú mozgás. Az első évfolyam második trimeszterénél tartunk. És megvan mind a tizenhat hallgató, aki kezdett, pedig nagyon szigorúak a szabályok: legfeljebb hatszor hiányozhatnak igazolatlanul, és ha alkohol- vagy drogprobléma merül fel, azonnal vége. Nyilván adunk tanácsot nekik, ha szükségük van rá, és beszélgetünk velük arról, hogy hova fordulhatnak az efféle problémákkal, de nulla toleranciát hirdettünk. Jól tartják. Valójában csak a szabályok világosan és tiszták, a légkör nem ilyen rideg és kemény.
Fotó: Sebestyén László
Az első félév a saját élményanyagokat járja körül, persze feljöttek családi traumák is, és azon dolgoztunk, hogy ezek hogyan lehetnek érdekesek színházilag. Aztán a szöveggel foglalkoznak, lesz kreatív írás, improvizáció, és az utolsó trimeszterben jön majd a karakterépítés, azt tartják Kovács D. Dani, Hegymegi Máté rendezők és én. A szakmai mesterségtanárok párban vannak, egyrészt hogy legyen kontroll is, másrészt ha valamelyikünknek főpróbahete vagy premierje van, az oktatás ne akadjon el. Fontos, hogy nálunk csak az taníthat, akinek van tanár tapasztalata.
Ez nem kísérletező terep, nem arról szól, hogy valaki kipróbálja magát mint pedagógus, hiszen nagy felelősség fiatalokkal foglalkozni.
A második évben már elkezdenek a hallgatók kimenni színházakba, nemzetközi fesztiválokra, forgatásokra, a harmadik évben pedig tanulnak egy kis önmenedzselést is, hogy tisztában legyenek a jogaikkal tárgyalási és castinghelyzetben. Ügynökökkel kapcsoljuk össze őket. Castinghelyzeteket is modelleznek castingdirektorok, hogy legyen kellő tapasztalatuk ilyenben is. Valamint összerakunk nekik egy nemzetközi showrealt az iskolában készült anyagok gyűjteményéből, illetve kifejezetten erre a célra forgatott kisfilmekből. Ezeket más iskola nem adja.
Mindezt ki finanszírozza? Felteszem, a 250 ezres féléves tandíj nem fedez mindent.
Kulcsár Viki adott helyet a Jurányiban, plusz hozzá céges hátteret. (Rozgonyi-Kulcsár Viktória a Jurányi Ház alapítója, a legbefolyásosabb nők Forbes-listájának állandó szereplője – a szerk.) Az ott működő Füge Egyesület pedig felvette tevékenységi körbe az oktatást, vállalta az adminisztrációt. Persze kellett egy fő támogató, ő Polgár András – ha valami új történik a kultúrában, mindig vele kezdődik. Azóta jött magától néhány támogató, az elsők közt Molnár Piroska vállalta egy hallgató tandíját, és mellénk állt Orlai Tibor, Gauder Milán, Mátyásfalvi György, illetve legutóbb Csányi Sándor is.
A színész vagy a bankár?
A színész. Remélem, a másik is fog jelentkezni, úgy írd meg a cikket, hogy azt érezze, ez annyira menő dolog, hogy kínos belőle kimaradni. (Nevet.) Még bőven van hely támogatásra, mert muszáj lenne, hogy ezek a fiatalok nemzetközi fesztiválokra utazhassanak, hogy lássák a világot. A tandíjat azért akartuk alacsonyra nyomni, hogy ne egy sokadik üzleti vállalkozás legyen az iskolánk. Illetve tehetséges színészek sokszor nem a legjobb módú családokból kerülnek ki, ezért szociális alapon hat tandíjmentes helyet is hagytunk.
A korhatár 18-22 év, mert a színészoktatásban fontos, hogy a csapat tagjai korban ne legyenek távol egymástól. Legyenek köztük tapasztaltabbak, akiknek bizonyos szituációkban más a vérmérséklete, de azért legyen olyan is, aki nem vett még részt képzésekben. Mindig érződik egy-egy jelenetnél, ahol hozniuk kell saját ötleteket, hogy ki mit élt már meg az életében. Aki színész akar lenni, jó eséllyel érzékeny, hiszen ez a szakma feltételez valamiféle antennákat a világra. És ez hozhat sebeket, traumákat is. Kell hozzá az a típusú exhibicionizmus, ami azonnal visszajelzést követel.
Régóta sokat rendezel külföldön, a Szputnyikkal számos nemzetközi díjat begyűjtöttetek, vagyis elég jól be vagy ágyazódva azóta is a német színházi világba. Mennyire ígérsz a majdan végzősöknek nemzetközi karriert?
Egyáltalán nem ígérhetjük nekik, hogy majd külföldön munkát kapnak. Az nagyon kemény munka. Amikor csináltuk a Szputnyikot, hat évig vettünk részt nemzetközi koprodukciókban, és rengeteget dolgoztunk beszédtrénerrel. Az akcentus miatt mindig kérdés, milyen típusú karaktert játszhat el egy külföldi egy német színházban. Bármennyire szorgalmasan dolgoztunk, akkor is megmaradt a probléma. A film más, a streamingoldalak miatt is úgy alakult, hogy az európai filmekben nem feltétlenül kell minden szerephez tökéletesen beszélni a nyelvet. Ráadásul a mesterséges intelligencia már a szinkront is profin megcsinálja. De színházi színészként külföldön elhelyezkedni csak keveseknek sikerült, például Láng Annamarinak a bécsi Burgtheaterben vagy Marozsán Erikának New Yorkban.
Külföldi koprodukciókat viszont ígérünk a hallgatóknak. Például Schilling Árpádnak Litvániában van egy rendezőosztálya, már elkezdtük az egyeztetést, hogy jövő nyáron kint összehozunk valamit együtt. És van terv filmes kurzusra is a FreeSZFE-vel közösen, a ludwigsburgi egyetemen. Fontos, hogy a hallgatóink érzékeljék: a színházi szakma nem csupán annyi, amennyit ez az ország ad. Mert ez az ország nagyon keveset ígér, és sokat elvesz. Bűnös módon veszi el a fiatalok önbizalmát és sikerélményét.
Óriási vesztesége van ennek az egyetemfoglaló generációnak, hiszen komoly hátránnyal indultak. Dolgoztam olyan pályakezdő rendezővel, aki épp ott akarta hagyni a pályát, aztán amikor külföldre hívták, kinyílt előtte a világ.
A magyar színészek, rendezők külföldi sikereiről pedig alig hallani itthon. Mindig szomorúak voltunk, amikor a Szputnyikkal egy-egy fesztiválon bekaszáltuk a fődíjat, és a magyar sajtót nem érdekelte. De ez az ország ilyen, és még hosszú ideig sajnos ilyen is lesz.
Lesz valaha újra Szputnyik?
Nem, ennyi volt, összesen hat év. Egyébként egy társulat hétévente lecserélődik. Talán még lett volna benne két év, mert az elején lassan álltunk össze, afféle átjáróház volt, önmagunkat keresgéltük. De a végén nem bírtuk már, olyan sok időt töltöttünk külföldön, és ez egyre nehezebb volt. Egyszer tartottunk egy megbeszélést, hogy vagy együtt kimegyünk Berlinbe és mint magyar társulat ott könnyebben kapunk helyet és támogatást, vagy abbahagyjuk az egészet. A szavazáson kiderült, hogy ez nem fog menni, így el kellett engedni. Én sokat bántottam magam, hogyan kellett volna okosabban csinálni, de az az igazság, hogy akkoriban embertelen sokat dolgoztam. És máig nem tudom, hogy vajon emiatt nem láttam tisztán, hogy mi mit okozott.
LSD, Shakespeare, feketelista
Milyen érzés a sok kinti rendezés és a független, szabad színház után mostanában a Vígszínházban vagy az Örkényben dolgozni? Másképp kellett rendezni a Vígben például legutóbb Az ember, aki elvesztette az időt című darabot, mint az Örkényben a Kertész utcai Shaxpeare-mosót? Egyáltalán, mennyire újdonság és mennyire örömteli trend, hogy a magyarországi kőszínházak egyre inkább beengednek független alkotókat rendezni?
Az Örkény és Katona korábban is engedett be fiatal rendezőket, és már a Vígszínházban is rendezett például Kovács D. Dani Szentivánéji álmot. Szerencsére szinte mindenhol kísérleteznek ezzel, csak abban van különbség, hogy hol mennyire bevállalós a vezetés. Gondolkodnak-e benne hosszú távon, és tudják-e szakmailag egyengetni ezt az utat. Ez tehát egyfajta gyakorlati folytatása az egyetemi tanulmányoknak, persze kell hozzá egy vagy inkább több rendező, akik tanítják a kezdőt, de az is kell, hogy utóbbi pedig hagyja ezt, és ne gondolja rögtön, hogy kész alkotó. Valójában a legjobb, ha soha nem gondolja azt.
Engem egyszer hívtak három évre Grazba rendezni, de úgy, hogy akkor is maradjak végig, ha az első produkcióm bukás lesz.
Annyira jólesett a bizalom, hogy családtagnak akartak, nem pedig arra kértek fel, hogy csináljak nekik sikert! Aztán persze nem volt bukás az első előadás sem.
Az ember, aki elvesztette az időt (Vígszínház) Fotó: Dömölky Dániel
Egyébként a Vígben például más típusú mondatokat kell megfogalmazni, mert azért ekkora színházban ott a félelem, hogy csak nehogy rá kelljen tenni a színlapra a 18-as karikát. Ilyen óriási nézőtérnél félnek a közönség elvesztésétől – más kérdés, hogy szerintem ezzel inkább behúznánk a fiatalokat. De érthető az aggályuk, nem érdemes provokálni a közönséget. Egyébként az említett előadásban az is kiverte a biztosítékot, amire azt hittem, már nem fogja. Például bizonyos vulgáris mondatoknál kimentek a nézők. Megnézném, hogy az Örkényben öt éve telt házzal futó Kertész utcai Shaxpeare-mosó például hány előadást élt volna meg a Vígben.
Biztonsági játék volt, hogy A kastélyt készen hoztad át a Vígszínházba, miután Hamburgban már bemutattátok, hasonlóan monumentális díszlettel? Működött itt is?
Kísérlet volt. Nem szeretek ismételgetni, de A kastélynál azt akartam kipróbálni, hogy le tudunk-e klónozni egy előadást. Volt, hogy azonos estén játszották Hamburgban is és Budapesten is. Amikor kint bemutattuk 2020-ban, nagyon sokat stresszeltem, mert szerettem volna létrehozni valami nagyon újat. Miután láttam, hogy sikerült, hiányérzetem volt, gondoltam, milyen jó lenne itthon is kipróbálni.
Szerencse volt, hogy a hamburgi színházban lényegében már kifizették az előkészítő munka árát. Merthogy meglehetősen hosszú folyamat volt, mire a díszlet így összeállt. Itthon már nem kellett szorongani, hogy elkészül-e a forgórend, hogyan működik hátul a bekellékezés. Volt valami hideg profizmusérzés, és sokkal többet tudtam a színészekkel foglalkozni. Végül azért csak továbbfejlesztettük, a díszlet is kicsit komplikáltabb lett, mert az itthoni színészek fizikailag jobban kihasználták. Ifjabb Vidnyánszky Attila máshogy játssza Josef K. szerepét, mint Carlo Ljubek Hamburgban, utóbbi kevésbé akrobatikus. Attila már a bemutató előtti nyáron tréningezett a szerephez, parkouredzésekre járt.
A kastély a Vígszínházban. Fotó: Dömölky Dániel
Már játszottátok, amikor a Nemzeti Színházban történt Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó balesetet szenvedtek a Rómeó és Júlia előadása közben, és mindketten súlyos sérüléseket szenvedtek. Átalakítottatok valamit a vasból készült díszleten, amin ugrálnak A kastélyban a színészek?
Megerősítettük, és egy csomó mozgásos jelenetet átbeszéltünk. Amiben csak apró bizonytalanság is volt, azt kivettük. A nemzetis baleset arra jó volt, hogy – dehogy volt jó bármire is, hiszen rettenetes volt! – újragondoltuk, biztonságos-e, amit csinálunk.
A Kertész utcai Shaxpeare-mosó és a második része, a Lidércek, Shakespeare, Delírium (ahogy a nézők emlegetik, az LSD) annyira tele vannak bodóviktoros stílusjegyekkel, hogy ha nem tudná az ember, akkor is pár perc után rájönne, ki rendezte. Tudatos?
A második részben abszolút tudatosan utalgattunk vissza az elsőre Péterrel (Závada Péter készítette a két előadás szövegátiratát – a szerk.). Azért, hogy aki már látta a Shaxpeare-mosót, észrevegye, hogy neki külön poénok vannak, bennfentesnek érezhesse magát. Biztos vannak mániáim, és nekem is bosszantó, hogy előjönnek momentumok, effektek, amik levakarhatatlanok rólam. Pedig egy csomó mindent nem szeretnék már ugyanúgy csinálni.
De amikor elkészül egy előadás, tényleg gyakran rámutat valaki a stábból, hogy már megint ismétlem magam.
Talán egyedül A csoport című előadást sikerült csak a színészekkel, mindenféle szcenika nélkül összehozni – na jó, azért ott is van némi flashback. Menetközben jöttem rá, hogy az a sztori, filmen működne jól, mert kellenének bele a közeli képek. Amikor egy-egy szenvedélybeteg szereplő mondjuk hazudik, vagy lelepleződik maga előtt, akkor tök jó lenne a kezéről egy egészen közeli kép.
Egyébként szinte mindig felmerül, hogy jó lenne filmre vinni egy-egy előadásomat. Különböző producerekkel ültem már le, és hallgattam őket, de ugye mi feketelistán vagyunk, állami támogatást nem kapunk. Kis pénzeket lehetne innen-onnan szerezni, de amikor eljutunk odáig, hogy kiszámoljuk, mennyi lenne egy film költségvetése, ezek a beszélgetések barátságosan véget érnek.
Lidércek, delírium, Shakespeare az Örkény Színházban Bodó Viktor rendezésében. Fotó: Horváth Judit
Anonim Alkoholisták, függőség, felépülés
A csoport a 6színben az önsegítő csoportok mintájára és igaz történetek alapján, meg nyilván a saját élményeid alapján készült, és bár nagyon lehangoló, valahogy mégis felszabadulva jöttem ki róla.
Mert azt mutatja meg az előadás, hogy ezekre a szenvedélybetegségekre, függőségekre van megoldás. Foglalkozni velük, és el kell menni egy ilyen csoportba, ma már Magyarországon is számos működik belőlük a hét minden napján. Az Anonim Alkoholisták (AA) mellett vannak például hozzátartozói csoportok és szenvedélybeteg szülők gyerekeinek szólók is. Amerikában ezek sokkal korábban léteztek, mára behálózta az egész világot az AA, de nálunk még mindig kevesen tudnak róluk. Itt még mindig sokan úgy érzik, hogy ha bevállalják a függőségüket, az megbélyegző lehet. Tagadásban vannak, szégyellik magukat, és nem mennek le, inkább azt sulykolják magukba, hogy nekik ezzel nincs bajuk. Pedig ha foglalkoznak vele, megnyílik előttük a világ egy új élet felé. Ezt felépülésnek hívják, és sokszor kell hozzá egy mélypont, vagy a családnak azt kell mondania, hogy eddig tűrtük, tovább nem. Ultimátumot kell adni a szenvedélybetegnek.
A hozzátartozói csoportokban meg lehet tanulni, hogyan kell viselkedni egy függő mellett ahhoz, hogy abbahagyja a használatot, és azt is, hogy a hozzátartozó hogyan vigyázzon magára.
Az előadás mögött alapvetően felvilágosító szándék volt. A csoport, ahova én járok, nem propagálhatja magát, az üzenetet másik drog- és alkoholfüggőknek tudjuk csak továbbítani, nagyon intim, ahogy működünk. De baromi fontosnak tartottam, hogy ezeknek a közösségeknek a működéséről ne csak filmekben láthassanak a nézők egy-egy jelenet, amiben lúzereket ábrázolnak gyűléseken.
Az alkoholizmus, a drog-, gyógyszer- és társfüggés, az evészavar tömegeket érintenek, cégvezetőktől orvosokon és tanárokon át gyári munkásokig és persze politikusokig mindenféle társadalmi osztályban előfordulnak. Aki rászánja magát, hogy szembenézzen a problémájával, tehát ki meri mondani: alkoholista vagyok, egyedül nem megy, segítségre van szükségem, az ezerszer bátrabb, mint aki úgy tesz, mintha kézben tudná tartani.
Ő lassú öngyilkosságot követ el, miközben a környezetét is felemészti.
Azért kezdtél az utóbbi időben őszintén beszélni a függőségi betegségeidről, mert azzal, hogy ismert emberek comingoutolnak, szerinted segíteni lehet másoknak?
Azt gondoltam, hogy ha valaki szembenéz és foglalkozik ezzel, azt nem kell eltitkolni, az inkább büszkeség. A használat sokkal kínosabb. Persze az se jó, ha valaki elkezdi reklámozni, mekkora felépülő, ha két hete nem ivott. Kell egy év legalább szerintem, vagy inkább öt.
Meddig járnak a függők ilyen csoportokba?
Az életük végéig. Ez a betegség nem múlik el, ebben nem lehet meggyógyulni. A függőség betegsége az valami állandó hiányérzet, és ezen lehet dolgozni gyűlésre járással. De ha jön újra a rossz állapot, a visszarendeződés, akkor megint előjön a hiányérzet, a sóvárgás. És ez abba is torkollhat, hogy valaki munkával tolja szét magát, amit ráadásul ugye a társadalom szépen díjaz. Ebben sokan szét is mennek. De egyébként van már workaholic csoport is. Meg vannak, akik sporttal készítik ki magukat. A mértéktelenség és a hiányérzet a lényeg.
Azt mondtad, a színészképzőben nincs tolerancia.
Nincs, mert ezt visszatartó erőnek gondoljuk. Ahogy mondani szokták, nem szappanozzuk neki a lejtőt. Mert sok drámát végignéztem a szakmában, ami azzal a hozzáállással csak tovább súlyosbodott, hogy „jaj, ne csináld, vigyázunk rád, jaj, megint berúgtál, szegénykém, majd mi összekaparunk”. Nagyon szigorú keretek kellenek. Ha betartod, jó, ha nem, nincs még egy esély. Következetesnek kell lenni. Ennél még durvább, hogy egy szülőnek, ha megtudja, hogy a gyereke drogfüggő, igenis azt kell mondania, hogy nem jöhet többé haza, és le kell cserélnie a zárat. Ez nagyon durván hangzik, de nem áldozhatja fel senki magát. Másrészt ezek a szigorú keretek kellenek, hogy a függő rájöjjön: választani kell, nem teheti meg, hogy visszaéljen. Márpedig aki aktív függő, az hazudik, manipulál.
Olyankor nem is önmaga, hanem a drog vagy az alkohol tombol benne, aminek éppen a függésében van.
Gyakori, hogy egymás után különféle függőségekbe menekülnek a szenvedélybetegek?
Többnyire az a jellemző, hogy ha van egy nyilvánvaló, látványos alkoholfüggőség, akkor biztos, hogy van még vagy három dolog a háttérben. Mondjuk szex-, szerelem-, pornó- vagy gyógyszerfüggőség. Benzodiazepin-származékokat, például Xanaxot tömegek fogyasztanak. És gyakran ott van a függő mellett jellemzően még egy társfüggő is, akinek jó eséllyel alkoholista volt valamelyik felmenője. Elég gyorsan ki szokott derülni, hogy generációkon keresztül örökölt függőségről van szó, és neki nem is nagyon volt esélye ebből kimaradni.
Nagy dolog, hogy valaki a családban az első generáció lesz, aki leáll, absztinenciát vállal, és az ő gyereke már nem abban a diszfunkcionális környezetben nő fel, nem a függőséget látja mintának.
De mit tehetnek az ismert emberek, a színészkollégák? Nekik nehezebb anonimnak maradni még ilyen csoportokban is.
Vannak azért már színészek és zenészek is, akik lejárnak hozzánk. Tehát igenis akad, aki bevállalja, belevág, és ez jó hír. De sokan valóban azért nem jönnek le, mert nekik nem nyújt igazi anonimitást a dolog. Éppen emiatt tervezünk is most kifejezetten a színházi szakmában dolgozóknak egy speciális csoportot. Szükség van rá, mert probléma van bőven.
Fotó: Sebestyén László
Giccs, idejétmúlt esztétika
Nagyon kilátástalan a magyar színházi szcénában dolgozók élete?
Sokszor ha megkérdezek egy tehetséges fiatalt, az derül ki, hogy fogalma sincs, mi lesz a következő munkája, majd lehet, hogy jövőre lesz pályázat, amiből létrehozhatnak valami produkciót. Én elég szerencsés vagyok, mert visszajárok nyugat-európai színházakba is, és nagyjából két évre előre tudom, hogy ott mit fogok rendezni. Itthon hatalmasak a differenciák a kivételezett helyzetben lévő színházak és a többi társulat tagjainak anyagi helyzete között, és persze ugyanez jellemző a filmiparra is. Az egész annyira abnormális, nem is tudom, hogyan lehet róla jól beszélni. Egy pályakezdő színházi fizetésből a lakásbérlet és a rezsi után a büfészámla kifizetése is gondot okoz, ami igazán méltatlan.
Megnézel azért úgynevezett kivételezett helyeken úgynevezett kurzusdarabokat?
Vannak alkotások, amiket fölösleges megnézni, mert csupa giccs, cicoma, szakmaiatlanság és pénzherdálás mind. Így is alig jutok el arra, amire szeretnék, kár lenne az időt pazarolni, hogy utána bosszankodjak. De azt már félig megbántam, hogy megfogadtam: az SZFE-re nem teszem be a lábam. Mert vannak osztályok, akiknek a vizsgáját megnéztem volna.
Milyennek látod most a magyarországi színházi előadások minőségét?
Ez az ország be van zárulva a maga kicsit idejétmúlt esztétikájába, ezért a színház bátortalan, biztosra megy, fél, hogy elveszíti a közönségét. Pedig a nézők egyik fele vágyik rá, hogy történjen valami friss, más és új. Sok színházban nincs semmi tudatosság, összevissza mindenféle darabok szerepelnek a repertoárban. Nem kell messze menni, elég Bécsig, ahol nagyon máshol tart az esztétika, és a független színház is sokkal megbecsültebb. Márpedig az igazi progresszivitás mindig a függetlenektől jön.
Nálunk történt valami, ami miatt általános jelenség a színházban az enerváltság. Ebben biztos benne van a reményvesztettség, a tüntetéssorozatok eredménytelensége, a nagy pillanatok utáni csalódás. A színházi alkotóműhelyek nem keresik az újdonságokat, bezárkóznak, holott a színháznak állandó mozgásban kéne lennie, tele feszültséggel és meglepetéssel. Bátorsággal, játékos kísérleti vággyal, ugyanakkor átgondolt, világosan meghatározott társadalmi problémákat és jelenségeket célzó konfrontatív alkotói gesztusokkal.
A nézőket nem elringatni kellene, hanem felébreszteni.
Most mindezt úgy mondom, mintha nekem mindez baromira menne, de nem magasról beszélek, önmagamat is állandóan kritizálom. Talán jobban is, mint kéne, boncolom és elemezem, hogy mikor mire voltam képes, és hogy hogyan tudnék fejlődni. Miközben persze töprengek, hogy mindez hogyan artikulálható pedagógiailag.
Nyugat-Európában mik a trendek, amik hozzánk nem jutnak el?
Van például egy német társulat, úgy hívják, hogy Signa, ők építettek egyszer egy falut a kölni színház egyik játszóhelyén, a külvárosban. Már önmagában ez is érdekes egyébként, hogy a németek igenis kimennek a külvárosba megnézni egy előadást – Budapesten meg mindennek a központban kell lennie. Talán egyszer volt egy Mundruczó-darab, amit a reptér közelében játszottak, de más hasonló nem is ugrik be. Szóval a németek felépítettek egy falut, és háromnapos élmény volt, hogy be lehetett költözni, voltak ott különféle események, színészek és önkéntesek csinálták együtt az egészet. Máskor meg bordélyházat és elmegyógyintézetet építettek, utóbbiba ha bementél, átöltözhettél pizsamába, és körbevittek csoportokban.
Nagyon sok interaktív színház van, nálunk meg pont az ellenkezője történik: ülünk a sötétben, és az a lényeg, hogy ne szóljon hozzánk senki, meg se érintsen véletlenül. Kivétel a Stereo AKT, Boross Martin formációja, ahol számtalan igen szellemes, interaktív közösségi alkotás született. A beteg, hazug, álszent, keserű szagú, áporodott és nemzetieskedő színház a politika torzszülöttje, nincs is köze a kultúrához. Sok független csapat is retteg, hogy nem lesz elég bevételük, márpedig csak arra vannak ráutalva, amióta a taót eltörölték. És valami mindig eltorzul, amikor az alkotó ki akarja szolgálni a közönséget.
Prágában a Nemzeti Színházat odaadták két fiatalnak, ez olyan, mintha itthon a Nemzetit mondjuk Hegymegi Máté és Kovács D. Dani kapná meg, azzal, hogy csinálják, ahogy jónak látják, a hatalom nem ugat bele, a srácoknak úgyis most van energiájuk és elképzeléseik, nincs még bennük az állandó kompromisszumkészség. Ez Magyarországon jelen állás szerint elképzelhetetlen.
