Miért nehéz megelégedni az „elég jóval”? Miért rettegünk a hibázástól, és hogy függ ez össze a 30 évvel ezelőtti 3-as matekdolgozatokkal? Miért van az, hogy aki a munkájában kiemelkedően teljesít, gyakran a magánéletében sikertelen? A Forbes.hu és a Mélylevegő Projekt sorozata.
Egy volt tanárom mindig azt mondta: a jó ellentéte nem a „rossz”, hanem a „jobb”. Ha azt kérném, tegye fel a kezét, aki érti, mire gondolok, valószínűleg többezren bólogatnának lesütött tekintettel. A következő cikk azoknak szól, akik most, szombaton is a laptop előtt görnyednek az e-mailjeiket böngészve, akiknek a mai napig visszhangzik a fejükben a rossz jegyért kapott szidalom, és akiket darabokra tör minden alkalom, amikor negatív kritikával találkoznak.
FORBES X MÉLYLEVEGŐ
A Forbes.hu új sorozatában a Mélylevegő Projekt pszichológusaival közösen járunk körbe lélektani témákat minden második szombaton. A sorozat legújabb részében Pető Dorinával és Juhász Bettinával beszélgettünk a pozitív és negatív perfekcionizmusról és annak élettani következményeiről.
A Pszicho for you kiadványa arra hívja fel a figyelmet, hogy ha új emberrel találkozunk, az első kérdésünk általában a foglalkozására irányul, és soha nem arra, hogy például milyen dolgok teszik boldoggá. Mintha a tevékenységünk határozna meg bennünket leginkább manapság. Mit gondoltok, milyen tényezők vezettek oda, hogy ez a kérdés hangzik el először egy ismerkedés során?
Pető Dorina: Én onnan fognám meg, hogy a munka és a tevékenység, amit végzünk, az már viszonylag régóta az identitásunk része. Több száz évvel ezelőtt mezőgazdasággal foglalkoztunk, akkor ez tette ki a napjaink jó részét. Mivel napi több óránk ezzel ment el, ezért egy meghatározó információvá vált a személyünkről is. Hiszen ha valamivel napi 8-10-12 órát foglalkozom, akkor ez az életemnek egy szerves része.
Amikor egy ismerkedési folyamatban vagyunk, és megkérdezzük azt, hogy te mivel foglalkozol, akkor gyakorlatilag arra kérdezünk rá, hogy te mivel töltöd az időd nagy részét.
Ez azért kifejezetten érdekes kérdés, mert sokan nem feltétlenül azonosulnak azzal a munkával vagy pozícióval, amiben ők dolgoznak. Sokaknak a munka, amit végeznek, csupán egy szükséglet, ami a létfenntartáshoz és a megélhetéshez kell, nem pedig a személyiségük egy fontos része. Számukra a munka ahhoz kell, hogy aztán a hobbijaikban vagy az emberi kapcsolataikban megélhessék azt, hogy kik is ők valójában. Persze van egy olyan csoport is, akik a munkájukban és a karrierjükben találják meg az önkiteljesedést. Az ő esetükben sokkal erősebb ez az azonosulás is a szakmájukkal.
Juhász Bettina: Nekem még az jutott eszembe, hogy a teljesítmény minősége már régen is meghatározó volt, merthogy azok lettek jellemzően sikeresebbek, akik jobb munkát adtak ki a kezük közül, jobb minőségű árut kínáltak. Ez megalapozta azt, hogy minél jobban teljesítesz, annál több értéket tudsz termelni, annál nagyobb lesz az egzisztenciális stabilitásod.
Beivódott az, hogy minél jobb és tökéletesebb valami, annál nagyobb az értéke, és ez az emberekre is ráprojektálható.
P.D.: A termelékenység és a hatékonyság, a karrierbeli sikerek a fokmérőjévé váltak annak, hogy mennyit ér az ember. Viszont nem szabad megfeledkezni arról, hogy a munka mellett az is meghatároz bennünket, hogy milyen a személyiségünk, vagy hogy viselkedünk másokkal, mi fontos számunkra, milyen vágyaink és céljaink vannak. Nyilván ezek sokkal kevésbé kézzelfoghatók, mint egy pozíció vagy egy fizetés – az utóbbi kettő egyszerű összehasonlítási alapot ad, ha ismerkedünk, vagy ez alapján szeretnénk megítélni valakit.
J. B.: Ráadásul kiskorunktól kezdve olyan visszajelzéseket kapunk főleg, amik a külsőnkre vagy a teljesítményünkre vonatkoznak. Elhangzik, hogy „jaj, milyen szép kislány vagy, milyen szorgalmas vagy, milyen okos vagy, milyen jó, hogy ilyen jól teljesítettél a dolgozaton”, a személyiségre viszont kevésbé reflektál a környezet. Pedig ez kellene hozzá, hogy egy kisgyerek megértse, hogy önmagában is szerethető, teljesítmény nélkül.
Juhász Bettina: A külsőnkre és a teljesítményünkre már gyerekkorunkban is kapunk visszajelzést, a személyiségre viszont kevésbé reflektál a környezet.
Fotó: Sebestyén László
Éppen ez vezet ahhoz, hogy sokan a munka alapján határozzák meg a saját értéküket, és könnyebben válnak talán perfekcionistává a munkahelyükön, mintha az élet más területein is visszajelzéseket kapnának. A perfekcionizmusról legtöbbször úgy beszélünk, mint káros dologról. Egyetértetek ezzel?
P.D.: Az, hogy valaki perfekcionista, nem egy jó vagy egy rossz, hanem egy egyszerű tulajdonság, mint mondjuk az, hogy koránkelő vagyok. A perfekcionizmusnak is vannak funkciói és lehetséges előnyei. Ha mindig a legjobbra törekszünk, motiváltak vagyunk arra, hogy jól teljesítsünk. De ugyanennek a működésmódnak vannak veszélyei és potenciális hátrányai is. Az egyéni életben és egyéni élethelyzetekben nyilvánul meg, hogy melyik mennyire kerül előtérbe. A legtöbb perfekcionista ember nem érzi azt, hogy számára káros a perfekcionizmus, hiszen ez a tulajdonság járult hozzá a sikereihez és az életminőséghez, amit fenn tud tartani. Viszont a másik oldalról azt is érdemes megvizsgálni, hogy milyen hátrányokkal és lemondásokkal járt ugyanez a folyamat, mennyire élte meg megterhelőnek, szorongással telinek, milyen hatása volt az életének a többi részére. Kérdés, hogy a mérleg melyik serpenyője nyom többet.
A legtöbb esetben sok negatívummal jár a perfekcionizmus, de az nem jó megoldás, ha letagadjuk a hozadékait.
J. B.: Hátrányt az jelenthet például egy perfekcionista esetében, hogy könnyen elakad egy folyamatban, mondván, hogy nem tökéletes még az elvégzett feladat. Ha folyamatosan keresem a különböző megoldásokat, próbálok mindent mikromenedzselni, szorongok, azzal hátráltatni fogom a projektet is.
P. D.: Ide tartozik a halogatás is, aminek a hátterében sokszor a tökéletlentől való félelem áll. És ide kapcsolódik a döntésképesség is, hogy el merünk-e indulni egy bizonyos irányba, hogyha nem vagyunk 100 százalékosan meggyőződve arról, hogy az a megfelelő.
J. B.: Szerintem azt is fontos itt megjegyezni, hogy a perfekcionizmust gyakran összetévesztik a maximalizmussal, pedig fontos különbség a kettő között, hogy míg az előbbi a tökéletességre törekszik, utóbbinak az a célja, hogy a lehető legtöbbet tudja teljesíteni.
Tehát a perfekcionizmus minőségbeli, a maximalizmus pedig mennyiségbeli elvárás?
P.D.: Igen. Persze a kettő gyakran együtt jár, hiszen a maximalisták is törekednek a minőségi minimumra. A legnagyobb különbség talán az, hogy a maximalista személy képes egyszerre négy területen, négy különböző projekten dolgozni – egyikben sem teljesíthet 100 százalékot, de cserébe őt az tölti el elégedettség érzéssel, hogy sok téren halad párhuzamosan előre. A perfekcionistáknál gyakoribb az, hogy inkább egy vagy két dologra fókuszálnak, de ott mélységében, részletekbe menően van igényük arra, hogy jól teljesítsenek.
Viszont a maximalistának sosem elég. Könnyen érzi azt, hogy még több projektet kéne párhuzamosan futtatnia, még valamit be kéne vállalnia.
Itt érdemes megnézni azt a személyiségbeli illeszkedést, hogy mi okoz örömöt, mire vagy képes. Ha arra van igényed, hogy fókuszáltan elmélyedj egy projektben, akkor megterhelőbb lesz egyszerre öt területen helytállni – pláne, hogy mindenhol csak mondjuk 85 százalékos lesz a teljesítményed.
A tudomány megkülönböztet egymástól a pozitív és negatív perfekcionizmust, ami azt sugallja, hogy a perfekcionizmust is lehet adaptív és maladaptív módon „csinálni”. Hol válik el egymástól a kettő?
J.B.: Az emberi tulajdonságok nagy részét nem lehet egyértelműen pozitív vagy negatív kategóriába sorolni, mindegyiknek van jó és rossz oldala is. Olyan oldala, ami talán előre visz bizonyos helyzetekben, viszont más szituációban hátráltat. Érdemes ezt tudatosan kezelni, és időnként feltenni magunknak kérdéseket ezzel kapcsolatban, hogy lássuk, inkább előnyünkre vagy hátrányunkra válik a perfekcionizmusunk.
Pető Dorina: A halogatás és a döntésképtelenség is lehet a perfekcionizmus velejárója.
Fotó: Sebestyén László
Milyen kérdéseket javasolsz erre az esetre?
J.B.: Például, hogyha aktívan benne vagyunk egy rövid határidős projektben, és azt vesszük észre, hogy egyre csak telik az időnk és még mindig nem haladunk megfelelő mértékben, mert folyamatosan visszamegyünk és javítjuk a dolgot, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy mit jelent számunkra a tökéletes.
P.D.: Ehhez kapcsolódóan azt is érdemes megvizsálni, mit jelent a kudarc. Hogy mi fog történni, ha hibázom, és a leadott anyagom nem tökéletes. Hogy miért van arra szükségem, hogy mindig tökéletes teljesítményt nyújtsak. Valamilyen félelem, valamilyen szorongás, áll a háttérben, vagy ez egy olyan működésmód, amit mondjuk gyerekkoromból hozok.
Állítottak-e elém gyerekként megugorhatatlan mércéket a szüleim, a pedagógusaim? Lehetséges-e, hogy ahhoz kötöttem az elfogadhatóságom, a szerethetőségem, hogy nem hozok soha négyest matekból?
Hajlamosak vagyunk velünk született tényezőként tekinteni a perfekcionizmusra, holott ez sokszor egy tanult viselkedésmód. Azt is érdemes megvizsgálni, hogy mik lehetnek a következményei annak, hogyha nem sikerül egy projekt tökéletesen. Hogy a korábbi tapasztalataim alapján reális-e a félelmem, vagy csak bennem jelent meg egy fals kép arról, hogy milyen konzekvenciák várhatóak.
Szintén érdekes tényező a rugalmasság. Hogy mennyire tudunk rugalmasak lenni ezzel a maximalista, perfekcionista teljesítményünkkel kapcsolatban. Amennyiben ez törekvés marad – az pozitívan hat ránk, ha elvárássa – az már inkább negatívan. Érdemes megvizsgálni, hogy mekkora stressz és szorongást élünk meg a projekt során.
El tudjuk-e fogadni a hibát, vagy akkor megremeg az önértékelésünk és az önbizalmunk? Lenullázza egy hiba a korábbi teljesítményeinket?
Amennyiben ilyen nehéz érzéseket von maga után a perfekcionizmus, érdemes kezdeni vele valamit.
Többször is említettétek a hibázást, ami szintén vékony mezsgyén mozog. Hiszen amellett, hogy egy perfekcionista ember tragédiaként élheti meg a hétköznapi hibát, arra is látunk példát, hogy valaki folyton felmenti magát, elhessegeti a felelősségét, holott tizedszerre követte el ugyanazt a baklövést.
J. B.: Nekem itt a fixed és growth mindset jutott eszembe. Teljesen normális, hogy rosszul érezzük magunkat egy hibázás miatt, ezt nem érdemes elnyomni. Viszont nagyon fontos, hogy milyen szemléletben értékeljük mindezt.
A rögzített mindset azt mondathatja velünk, hogy „már megint hülye voltam, már megint elrontottam, soha nem lesz belőlem semmi“, ezzel szemben a fejlődési szemléletben felfoghatjuk úgy, hogy „oké, mit tudok tanulni ebből a hibából, mi az, amit elmond rólam, hol tudok változtatni.”
Közhelyes, de a sikerhez vezető útnak fontos része a hibázás.
P.D.: Minden olyan tapasztalat, esemény és élmény, ami az életünk során ér minket, befolyásolja az önmagunkról alkotott képünket, hiszen ezek jelzik vissza a teljesítményünket, a kompetenciánkat. Ha egy egészséges önértékelésű ember hibázik, akkor ez az élmény nem teszi semmissé a korábbi pozitív tapasztalatokat, nem kérdőjeleződik meg minden, amit magáról gondolt korábban. A korábbi élmények stabilan jelen vannak és fenntartják a pozitív énképét.
Ezzel szemben egy egészségtelen önértékelésű embernél nagyon fel tud értékelődni egy negatív visszajelzés súlya a korábbiakhoz képest, és rá tudja nyomni a bélyegét az énképre.
Pedig az önértékelésnek számos forrása lehet, és csak az egyik a munkahelyi vagy tanulmányokkal kapcsolatos teljesítményünk. Hiszen közben meg lehet, hogy a társas kapcsolataiban boldogan és megfelelően működik az illető! Egyénenként eltérő, hogy ki mennyire érzi meghatározónak a teljesítményét. Viszont ha teljes mértékig ez határozza meg az önértékelésünket, az veszélyt jelent az énképünkre nézve.
Gyakorlat a kudarcok kezelésére
Érdemes megfigyelned, hogy mit élsz át a hibázás, a kudarc kapcsán – vannak esetleg állandóan visszatérő gondolataid az ilyen helyzetekben? Például előfordulhat, hogy egy negatív kritika esetén mindig úgy érzed, hogy igazából értéktelennek ítélik az egész elvégzett munkád (még akkor is, ha a negatívumok mellett a pozitívumokat is kiemelte a kritikát adó fél). De az is elképzelhető, hogy ha bármi rosszul sül el (akár egy csapatmunkában), akkor az egészet a saját magad hibájának tekinted (pl. “ha másnak nem is, nekem észre kellett volna vennem azt a tényezőt, ami miatt bekövetkezett a probléma”).
1.) Írd le, hogy milyen tipikus gondolataid vannak hibázás esetén!
Biztos azt gondolják, hogy nem vagyok elég kompetens, mert az egész feladat gyengén sikerült.
2.) Mi a bizonyíték arra, hogy ez a gondolat igaz? Mi a bizonyíték arra, hogy nem igaz?
Bizonyíték, hogy igaz: kiemelték a hibát. Bizonyíték, hogy nem igaz: a többi részéhez csak pozitív megjegyzéseket fűztek hozzá.
3.) Gondold végig, hogy reagálnál egy szeretett barátodnak ugyanarra a hibájára. Képzeld el, hogy az ő szájából hangzanak el a szavaid, és fogalmazz neki egy megnyugtató levelet.
Amit említettél is félmondattal – gyakran látni, hogy valaki az élete egyik területén kiemelkedően teljesít, míg egy másik területen akadozik. Kiegyenlítheti egymást két, egymástól független terület az önértékelés szempontjából?
P.D.: Én azt fognám meg, hogy mennyire fontos az egyén számára az a bizonyos terület. Nézzük meg például azt, hogy egy bölcsészkarra készülő, tizenkettedikes fiatal számára mennyire fontos a matematika jegye. Tekintve, hogy a hosszútávú céljaihoz nem fontos a matek, könnyebb elfogadnia, hogy oké, nekem kevésbé megy a számolás, de ez rendben van így, hiszen irodalomból és nyelvekből meg erős vagyok. Viszont, ha egy kilencedikesről van szó, aki előtt 4-5 évnyi matematika tanulás áll még, hiába nem tartozik a matek a hosszútávú terveihez, a teljesítményével kapcsolatos visszajelzések ki fognak hatni az önértékelésére addig is.
Sajnos a közoktatás veszélye is, hogy sok gyerek úgy éli meg, az élet minden területén kitűnően kell teljesíteni – ami persze lehetetlen, hiszen mindenki másban erős.
Az egyetem már könnyebb terep, hiszen egyéni motivációból választottuk azt a szakot, ahol vagyunk, és már sokkal specifikusabb területen tanulunk tárgyakat.
És mi a helyzet, ha a teljesítmény nem egyazon területen, mondjuk a tanulmányok terén differenciálódik, hanem a magánélet és a munka között?
J. B.: Igen, sok példát láthatunk arra, hogy a karrierben sikeres emberek a párkapcsolatban nem jutnak előre. A kutatások szerint gyakori, hogy ezek az emberek rálátnak a produktív értékeikre és tisztában vannak az értékességükkel, épp ezért a párválasztás során is a tökéletességet keresik és magasabb elvárásokat fogalmaznak meg.
A magánéletben is megjelenhet egyfajta perfekcionizmus: hogy milyen az ideális külső, a viselkedés, a vágyak, a célok.
Esetükben gyakran előfordul az, hogy találnak valakit, aki ideig-óráig ideálisnak tűnik, aztán az illető elkövet egy apró bakit – például nem engedi előre az ajtón, vagy elölhagyja a koszos bögrét – és ezek az apróságok felnagyítódnak, csalódást okoznak, és bekapcsol az eltávolító üzemmód. Vissza tud tükröződni a párkapcsolati életben is ez a perfekcionizmus, csak míg az élet egyik területén előre visz, más területen hátráltathat. Komoly veszélye a perfekcionista és maximalista viselkedésnek, hogy kiterjeszthetjük a környezetünkre a saját magunk felé támasztott elvárásokat.
Szerettem volna még visszatérni egy korábban említett témához, a perfekcionizmus gyerekkorból eredő tényezőihez. Arról már nagyon sokszor, nagyon sokan beszéltek, hogy a szülők felől érkező irreális elvárások, a 38 szakkör és a kitűnő bizonyítvány nem tesz jót a gyerekek fejlődésének. Miért vágyik mégis erre rengeteg szülő? És hogy találhatják meg az arany középutat aközött, hogy jó teljesítményre ösztönözzék a gyereket, de közben ne terheljék túl?
P.D.: Ahogy arra utaltál is, fontos szem előtt tartani, hogy szülők nem rosszat akarnak a magas elvárásokkal, egyszerűen csak maximalizálni akarják a gyerekük teljesítményét. Emögött gyakran az áll, hogy tehetségesnek, jó képességűnek látják a gyereket, és ezzel akarják támogatni. Ez alapvetően egy pozitív hozzáállás, viszont megeshet, hogy egy fiatal azt tanulja meg ebből, hogy csak akkor értékes és csak akkor kap szerepet, amikor elég jól teljesít.
Emiatt a visszajelzésadás fontosságát emelném ki: a perfekcionizmus akkor jó, ha rugalmas, és egy négyes matekdogára nem leszúrást kap a gyerek, hanem a szülő tudja azt mondani neki, hogy „tudom, hogy mindent beleadtál és a legjobb teljesítményed szerint írtad meg ezt a dolgozatot.
Ez most négyesre sikerült, nem gond, ugyanúgy szeretlek, gyere, vacsorázzunk, beszéljünk arról, hogy miben segíthetnék, hogy esetleg megértsd azt a leckében, amit elrontottál”.
És fontos azt is feltérképezni, hogy mik a gyerek vágyai – számára probléma-e egyáltalán az a négyes. Ha a szülő úgy reagál egy rossz jegyre, mintha az a világ végét jelentené, esetleg megkérdőjelezné a gyerek jövőjét, továbbtanulási lehetőségeit, azzal hatalmas terheket rak a fiatal nyakába. Az ilyen attitűd könnyen vezethet oda, amit említettünk, hogy az ember aztán a teljesítményéhez köti az értékességét.
J. B.: Az ilyen szülői attitűd hátterében egy soktényezős folyamat áll, aminek az egyik eleme a mentális egészségről való gondolkodás hiánya. A korábbi generációk számára még nem volt konceptualizálva a kiégés és a szorongás fogalma. Ahogy Dorina is mondta, ők jót akartak, de nem volt elérhető információ arról, hogy a teljesítményhez között értékelés milyen negatív hozományokkal jár. A mostani szülők már könnyebb helyzetben vannak, rengeteg cikket, közösségi média tartalmat lehet olvasni a témában.
Ezért is van fontos szerepe a közérthető edukációnak: valószínűleg az idősebb generációk is máshogy nevelték volna a gyerekeiket, ha tisztában vannak a túlhajtottság veszélyeivel.
P.D.: Ráadásul ez a fajta teljesítménykényszer, amit sok kisiskolás gyerek megél a szülei miatt, a későbbiekben motiválatlansághoz, gyors kiégéshez is vezethet. Ha azt tanulja meg egy fiatal, hogy folyton rettegni kell a hibázás lehetőségétől, nem mer majd kockázatot vállalni vagy belevágni nagyobb feladatokba. Persze azt is tudom, hogy komoly feladat szülőként végiggondolni, hogy az, hogy én hogyan reagálok egy rosszul sikerült dolgozatra, húsz év múlva hogyan fog megnyilvánulni a dolgozó felnőtt gyermekem életében.
Szerintem sok gyerek tapasztalta, hogy a szülői oldalról érkező perfekcionizmus nem csak saját elvárásokból fakad, hanem az összehasonlításból is. Sokunknak van olyan élménye az iskolából, hogy egészen addig nem számított otthon a hármas matekdoga, amíg ki nem derült, hogy mindenki más ötöst kapott. Mik azok a tényezők, amik a perfekcionista viselkedéshez vezetnek, akár saját magunk, akár a másokra aggatott elvárásaink esetén?
P.D.: Elsőként a pozitív önértékelés védelmét említeném, hiszen ahogy te is mondtad, sok helyzetben másokhoz mérjük a teljesítményünket. Nyilván senki sem szereti azt érezni, hogy mindenkinél rosszabbul teljesít, viszont ez megint csak vezethet a hibázástól való rettegéshez. Hiszen, ha egyszer hibázunk, akkor az bizonyíték arra, hogy nem vagyunk annyira értékesek.
Pedig ez egyértelmű torzítás, hiszen minden ember, aki cselekszik, az előbb-utóbb hibázik is – csak épp más hibáját sokkal könnyebben elfelejtjük, mint a sajátunkat.
Egy negatív visszajelzés marandó nyomot tud hagyni, ezért is szokták mondani, hogy az ellensúlyozásához minimum három vagy öt pozitív visszajelzés szükséges. Viszont ha valaki nem bírja elviselni a hibái terhét, akkor a végletekig bármit képes lesz megtenni azért, hogy ne kapjon negatív visszajelzést. És ez egy veszélyes folyamat.
J.B.: Szintén idetartozik a szociális kívánatosság jelensége: a vágy, hogy szeressenek minket, és hogy jó színben tűnjünk fel.
Hiszen a környezetünkben azt látjuk, hogy aki jól teljesít, az több jutalomban részesül.
Például anno az általános iskolában, ahova jártam, kirándulást szerveztek a legjobban teljesítő diákoknak, és ez természetesen mindenkiben felkeltette a késztetést, hogy jobb osztályzatokat érjen el.
P.D.: Jutalmazás esetén nehéz megítélni, hogy jó vagy rossz döntés volt-e ez a pedagógusok részéről, hiszen a motivációs rendszerek – akár iskolában, akár munkahelyen, akár a családban – segíthetnek a a fejlődésben, a kitartásban. Ettől függetlenül valóban vannak olyan motivációs rendszerek is, amik kontraproduktívvá válnak, és csak felnagyítják az egyéni különbségeket. Az önértékelés és az önbizalom kérdése az, amihez újra és újra érdemes visszatérni.
Vissza a felnőttkorba – mit gondoltok, kapcsolatban áll egymással a perfekcionizmus és a munkafüggőség? Előbb lesz függő valaki, aki mindig a tökéletesre törekszik?
P.D.: Az összekötő kapocs az, hogy aki munkafüggő, annak nagyon fontos az életében a teljesítmény akár mennyiségi, akár minőségi szinten, így nagyobb eséllyel van kitéve a perfekcionizmus veszélyének is, mint az az ember, aki számára a munka csak az élet egy szükséges velejárója. És ebben az is fontos jelentőséggel bír, hogy milyen életszakaszban vagyunk, milyen szerepet tölt be a munka aktuálisan az életünkben.
Lehet, hogy két kolléga ugyanúgy 8 órát dolgozik, de míg az egyikőjük fókusza a családalapításon van, a másik épp most teljesedik ki a karrierében. Éppen ezért, az utóbbi valószínűleg nagyobb nehézségnek is éli majd meg a negatív visszajelzést.
J. B.: Bár pontos statisztikát nem ismerek a témában, én is látom az összefüggést. Ha valakinek a munkán van a teljes fókusza és a tökéletességre törekszik, könnyen túlcsúszhat a munkaidőn is, mert erős késztetést érez arra, hogy elpepecselgessen a részletekkel.
KÖNYVEK A TÉMÁBAN
- Mélylevegő Projekt: Öntöző
- Herendi Kata, Szabó Eszter Judit: 20 önismereti kérdés és válasz (Pszichoforyou kiadvány)
- Haemin Sunim: Azok a dolgok, amiket akkor is szerethetsz, ha tökéletlenek
- Thomas S. Greenspon: Amikor a jó nem elég jó– a maximalizmus igazi arca
- Sean Covey: A kiemelkedően eredményes fiatalok 7 szokása
- L. Stipkovics Erika: Szeretettel sebezve
Filmek a témában
- Whiplash
- Fekete hattyú
- The Novice
- Volt egyszer egy… Hollywood
- A tökéletes trükk
- Adaptáció
- Sex Education
