Szép lassan a multik országává váltunk az elmúlt évtizedekben, de ma már korántsem annyira egyértelmű, hogy kedvező a jelenlétük, mint tíz évvel ezelőtt. Kellene szabályozni a térnyerésüket? Hazajönnek a nyugatra kitántorgott magyarok? Mi szab gátat a magyar versenyképességnek? A Magyar Vállalatok 2030 konferencia egyik kerekasztal-beszélgetéséből válogattuk ki a legérdekesebb gondolatokat.
Az idei Magyar Vállalatok 2030 konferencia jó néhány kérdést megfogalmazott, a Megatrendek és iparágak jövőképei néven futó szekció arra kereste a választ, milyen trendek fogják meghatározni a különböző iparágakat a következő években. Jaksity Györgyöt, a Concorde Értékpapír alapítóját és elnökét, Koren Miklóst, a CEU professzorát, Orbán Krisztiánt, az Oriens ügyvezető partnerét és Nagy Tamást, az EBRD igazgatóját Fekete Emese, a Forbes főmunkatársa kérdezte. Az egyórás beszélgetés során sok gondolat elhangzott, lássuk a legérdekesebbeket!
Mi a probléma voltaképpen?
A beszélgetés egy egyszerű, mégis nehezen megválaszolható kérdéssel kezdődött: mi a magyar gazdaság legnagyobb problémája? Mi az, ami gátat szabhat a versenyképességnek: a tőke, a kompetens menedzsmentek vagy a kockázatvállalási kedv hiánya?
Nagy Tamás szerint nem a tőkehiány a legfontosabb akadályozó tényező, aki proaktívan keres, annak számára elérhetőek a befektetések. Ő a problémát elsősorban a jó menedzsmentek kialakításában, és ezzel összefüggően a menedzsmentképzések hiányában látja.
Más képességek kellenek ahhoz, hogy az ember jó vállalkozó legyen, és más ahhoz, hogy jó menedzser.
A kisvállalkozók esetében ez gyakran ugyanaz a személy, de bizonyos méret felett egy ember már nem elég, és megnő az igény a modern menedzsment iránt.
Jaksity úgy gondolja, a kérdés nem is a menedzsmentről, hanem a vállalkozókedv hiányáról szól: példának azt dobja be, hogy a magyar egyetemisták hány százaléka gondolkozik abban, hogy vállalkozást indítson. „Hat százalék. Ebben azért eléggé benne van a jövő. És egyébként igazuk is van” – mondja, majd Nagy Tamás veszi át a szót, szerinte a hat százalék nem feltétlenül alacsony arány, sok minden függ attól, hogy ez kikből áll és ők hogyan csinálják – nem kizárt, hogy lehet rájuk építeni.
Orbán Krisztián szerint leginkább az ösztönzők vannak rosszul beállítva. Úgy látja, sokáig a tőke hiánya volt kikiáltva bűnbaknak, pedig ma már elegendő mennyiségű pénz ömlik be az országba, és mindenféle tudás is megszerezhető a sikeres terjeszkedéshez. Az ösztönzőrendszer alkalmatlanságára az online kasszák bevezetését hozza példának: a kilencvenes évek elejétől 2015-ig az áfacsalás volt a domináns hazai magatartás, 2015 után viszont azok, akik az online kasszák előtt csak a 27 százalékos áfa kikerüléséből tudtak megélni, nehéz helyzetbe kerültek. „Az került jó helyzetbe, aki klasszikus értelemben tudott tudást applikálni.” A kérdés persze nemcsak a kiskereskedelmet érinti, de a példa jól tükrözi a hazai hozzáállást:
egyszerűbb a rövidebb utat választva nagy pénzhez jutni.
Másik példa: miért van, hogy az öt magyar Bosch-gyárból még nem állt össze tíz tehetséges mérnök, hogy egy spinoff-céget hozzanak létre? Mert kiszámítható, jó a fizetés, és nincsenek ösztönözve arra, hogy fejest ugorjanak a bizonytalanságba – erre a gondolatra Koren Miklós hozzáteszi, hogy nem ritka, hogy valaki egy multitól átmegy egy másik céghez, a tudásáramlásnak jól követhető, alátámasztható nyomait azért láthatjuk Magyarországon is.
Tényleg gazdasági ciklusváltás előtt állunk?
„Ez a ciklus kezd kifulladni, a munkaerőpiac már lengeti a vörös zászlót, mutatja, hogy hogy néz ki egy ciklus vége – állítja Jaksity. – Kiszáradt a piac, fogyatkozóban a források, nincs hova nőni tovább, ezek mind annak a jelei, hogy jön a recesszió. Ez egy kemény törvényszerűség, amit kevesen tudnak kikerülni.” Komoly pesszimizmusra nem lát okot, szerinte mind makrogazdaságilag, mind a vállalatok szintjén kisebb kockázatokat visel az ország, mint tíz éve, de egy recesszió „senkinek sem szokott túl sok örömet okozni.”
Orbán Krisztián szerint nehéz megsaccolni, kit hogyan érint majd a következő válság, mindenesetre még 2–3 évig nem temetné a gazdaságot, szerinte a fogyasztás és az építőipar adta lendület addig még ki fog tartani. Orbán három kategóriában gondolkozik:
- az állami segítséggel operáló járadékvadász cégekben,
- az elmúlt évtizedekben benyomuló multikban,
- illetve a kettő közötti vékony sávot képező cégekben, amik magyar tulajdonban vannak és nyugati mintára próbálnak boldogulni és exportra termelni.
Az Európai Unión belül Magyarországon a legmagasabb a multik GDP-hez való hozzájárulása (közel 50 százalék), Orbán szerint ez sajátos helyzetet eredményezett az elmúlt évtizedekben. „A külföldi cégek olyan értelemben nem vállalatok, hogy nem hoznak önálló döntéseket. Kiszolgálóik egy nagyobb rendszernek, és 1990-től kezdődően mindenki ebbe az irányba nyomta az országot, az SSC-k (shared service centerek – a szerk.) is ennek egy újabb változatai. Ezekben a cégekben a munkavállaló magas minőségű kiszolgálást kap, de nem kap lehetőséget arra, hogy valódi döntéseket hozzon, mert a know-how egy távoli országban van. Nincs lehetőség arra, hogy egy agilis magyar egyén elinduljon és vezetővé váljon.”
Ez létrehozott egy másik réteget is, ami beszállt a versenybe, méghozzá állami segítséggel. Itt elsősorban passzív segítségről van szó, az állam félrenéz, ha áfát csalnak vagy ha nem tartják be a munkabiztonságot, hogy a magyar cég versenyezhessen a nyugatival.
Orbán Krisztián szerint ez az uralkodó narratíva 1990 óta: kialakult egy második gazdaság, ami a járadékvadászatból és a magyar államból él.
A kettő között van ugyan egy vékony, egyre szűkebb réteg, amit a nyugati mintára működő magyar cégek képviselnek, a kérdés az, hogy az ő szerepük mi lesz hosszú távon.
Multik, haza?
Orbán Krisztián felosztása több kérdést is felvet: nemcsak azt, hogy hogyan kellene a magyar államnak viszonyulnia a gazdasághoz, hanem azt is, hogy mennyire kívánatos a multik ekkora térnyerése az országban. Orbán Krisztián személy szerint szabályozná, hogy mennyi multit hozunk be az országba, hogy ne fojtsák meg a középső, sérülékeny réteget a multik és a járadékvadászok között. „Ma már nem tekinteném triviálisnak, hogy az, hogy egy multi bejön az országba, az egy jó dolog.”
Koren szerint a legnagyobb „ellenséget” nem ők, hanem a járadékvadász magyar cégek jelentik, de a multikkal kapcsolatban ő is szkeptikus. Néhány éve még úgy látta, kedvező a jelenlétük, hiszen tudást és tőkést hoznak be az országba; ma már árnyaltabban látja a képet, azt, hogy mekkora adókedvezményben részesülnek, mindenképpen egy átgondolandó kérdésnek látja.
A beszélgetés során az állami szerep kérdése többször is felmerült, elsősorban nem a multik, hanem a magyar vállalatok ösztönzése kapcsán. Bár az elmúlt évtizedekben óriásit csökkent az ország elszigeteltsége, Nagy Tamás szerint az állami szerepkör még többet segíthetne abban, hogy a rendszerváltás utáni lehetőségeket a vállalkozások kihasználják. Jaksity ennél szókimondóbb:
„Csomó mindent támogat a magyar állam, de nem biztos, hogy azt, amit kéne. Ahol pofára meg haverságra megy a támogatás, ott nem lesz hatékony gazdaság, ez a napnál is világosabb. Nálunk ez van.”
Hazajön az, aki már egyszer elment?
A beszélgetés során érdekes volt látni, mennyire mást gondolnak a magyarok elvándorlásáról a különböző résztvevők. A beszélgetők közül Jaksity volt talán a leginkább borúlátó: „Van egy aranytartalékunk külföldön? Nagyon optimistának kell lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk, őket a kellő időben haza tudjuk hozni, főleg, ha már nagyon fiatalon elmennek. Akinek kint lesznek barátai, családja, annak megszakad a szocializációja az országgal, a többségük nem fog hazajönni.
Elképesztő változásnak kéne bekövetkeznie abban, ami miatt az ország elveszíti a fiatalokat – és nem csak őket, az idősebbeket is.
Nem jó az oktatás, de azért adunk nekik valamit, aztán elengedjük őket, ez akkora luxus, amit egy gazdag ország sem engedhetne meg magának, nemhogy egy szegény. Mégis ez történik itt.” Szerinte hacsak nincs valami vészhelyzet (beteg szülő vagy rokon), a többség köszöni szépen, jól érzi magát külföldön.
Koren szerint a külföldi kapcsolatok kiépítése része a siker receptjének, így a külföldön élő magyarokban egy olyan potenciált lát, amire építeni lehet. Orbán Krisztián a kommunikációban és a generációváltás erejében hisz: ha megértetnénk a fiatalokkal, hogy a magyar vállalatok jókora részének hamarosan új tulajdonosra lesz szüksége, az elgondolkodtatná őket abban, hogy itthon próbáljanak szerencsét.
„Ez a következő 10–15 év aranybányája, ami haza fogja hozni a tehetségeket.”
A konferencia két szervezőjével, Lakatos Péterrel és Szendrői Gáborral néhány hete készítettünk hosszú interjút.
Borítókép: Jaksity György a Forbes tavalyi Legyél jobb! napján (Orbital Strangers / Forbes Archív)
A tudás megszerzésének a problematikája maga az üvegplafon – páros interjú a magyar cégek jövőjéről
