A Forbes-címlapos, aki Trumppal szelfizik

Kapitány István a Forbes címlapján mosolyog. Kapitány István a Fehér Házban, Trumppal szelfizik (és mosolyog). De kicsoda Kapitány István? Annak ellenére, hogy aligha van nála magasabb pozícióban dolgozó magyar menedzser […]

Bővebben

A tudás megszerzésének a problematikája maga az üvegplafon – páros interjú a magyar cégek jövőjéről

Áldás vagy átok az EU-támogatások rendszere, mi a trükk, miért van üvegplafon a magyar cégek fölött, és ami a legfontosabb: mi lehet a kiút? Gond-e, hogy nincs magyar tévé vagy hajszárító, haza lehet-e csábítani a magyar menedzsereket külföldről? Gazdagabb perifériát akar belőlünk csinálni az EU, de elégséges lehet-e azért cserébe, hogy megnyitottuk a piacainkat a nyugati multik előtt? Nagyinterjú. 

Közreműködött: Sándor Krisztián

Páros interjú a magyar üzleti élet két szereplőjével, akik szerint nem, illetve nem jól van tematizálva az, hogy kellenek magyar cégek. El nem mondott problémákról és arról beszélgettünk, mi lett mára azokkal, akik a privatizációkor ott voltak, vannak-e most olyan lehetőségek a közös piacon, mint a 90-es években voltak? Aki válaszolt: Lakatos Péter, aki a Videoton Holding társügyvezetője és tulajdonosa, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ) társelnöke; valamint Szendrői Gábor, a Concorde MB Partneres partnere, elismert vállalatértékelési tanácsadó, az IMAP európai alelnöke.

„Magyar vállalatok 2030 – A selejtezőn túl” címmel szerveznek konferenciát, aminek az a felütése, hogy szükség van magyar cégekre. A globalizáció megállíthatatlan sebességgel robog, a magyar gazdaság 4-5 százalékkal bővül, nőnek a fizetések, stb. Mindezt elértük nagy magyar cégek nélkül. Mégis miért kellenek erős, nagy magyar cégek?

Lakatos Péter (LP): Vegyük azt, hogy egy német cég és a Videoton gyárt olyan kábelkötegeket, amik paraméterre csontra megegyeznek: ha ezeket a Videoton gyártja le, akkor nagyobb eséllyel kerül befektetésre itthon az ebből származó nyereség, mintha ugyanezt egy német csinálná. Ez önmagában már egy erős érv.

Lehet rajta vitatkozni, hogy jó-e vagy sem, hogy van Bonafarm – szerintem inkább jó, mint sem. Ha az OTP tulajdonosa a Deutsche Bank volna, nem biztos, hogy lenne ma Bonafarm. És ugyanígy: a Videoton nélkül nem lenne Átrium színház sem. Még ha nem is ez a fő ok, egy fontos dimenzió, de mondok mást. Ha nekem van megtakarított pénzem, magyar állampapírt veszek belőle. Miért is?

A hozam miatt?

Ez csak egy szükséges, de nem elégséges feltétel.

Hazafiságból?

Nulla hazafiasság kell ehhez. Ha magyar állampapírt veszek, akkor előbb fogom megérezni, hogy baj van, mint mások. Ha argentin állampapírt veszek, később fogom megérezni, hogy ott gáz van, mint a helyiek, ha egy argentin vesz magyar papírokat, akkor meg ő fog előbb ráfaragni itt. Tehát egy magyar vállalkozó lelkesebben és legalább egy árnyalattal olcsóbban fog magyar állampapírt vásárolni nagy volumenben. Amennyire érzékelem, a klasszikus közgazdaságtan szerint ez a különbség nem létezik. Pedig egy magyar cég – normális esetben – azonos egyéb feltételek esetén az egyszerűbb kommunikáció miatt a hazai partnertől rendel, és a tevékenységét – racionális hatékonysági okokból csak nagyobb előnyök esetén telepíti el külföldre.

Szendrői Gábor (SzG): Vegyük a GNI mutatót (gross national income, azaz bruttó nemzeti jövedelem – figyelembe veszi a külföldről kapott jövedelmet, de levonják belőle a kiáramló jövedelmet)! Miből áll ez össze, vagyis miből jöhet ki aztán valami? Föld, munka és tőke – és ha kiveszed ebből a tőkét, akkor marad a föld és a munka. Kell tehát hazai tőke is.

Szendrői Gábor: a GNI-ból mi jut nekünk? Fotók: Sebestyén László

LP: A fenti felsorolásban a munka „soron” épül be az akkumulálódott tudás, azaz a munka értékteremtő képessége. A gazdaságban is van egy pont, olyan, mint a szökési sebesség a rakétáknál, ahol egy termék ára meredeken el tud válni a benne levő anyag és a belefektetett munkaóra értékétől. A bérmunka esetében a legtriviálisabb, hiszen ez a különbség ott közelít a nullához, ahol kifizetik a munkatartalmat és még egy kicsit, de van egy pont, amikor azt tudod mondani, hogy ennyibe kerül a terméked „csak mert” – jó példa erre az Apple. Az Audi az autók árát nem az anyagköltség, hanem az elérhető piaci ár alapján határozza meg, a különbség az Audi nyeresége vagy vesztesége, ami jócskán túlmutat a belerakott anyag és munka költségén. Ez a nyereség pedig nem Magyarországon realizálódik, hanem egy nagy külföldi cégnél. Tipikusan ilyen plusz hozzáadott értéket erős márkával vagy komoly felhalmozott tudással lehet elérni – ehhez pedig nagy, erős cégek kellenek. Itthon is.

Akkor most örülünk az Audi-gyárnak vagy sem? A magyar cégek szempontjából fontos, hogy itt vannak ezek a német multik, a beszállítói körből sok magyar cég nőtt ki.

LP: Nagyon jó, hogy itt van az Audi, ennek örülünk, de a méreteihez képest messze nem nőtt ki a környékén elegendő számú komoly magyar cég, nem tudom milyen empirikus vagy analitikus alapja van a feltételezésednek.

Például a Videoton egy Európában is jegyzett beszállítócég, a legnagyobb az országban és az ügyfeleink között nincs ott az Audi vagy a Mercedes. Ez nem panasz, tény. Szerencsére szállítunk pl. a Boschnak, a Continentalnak vagy a Valeónak ezekbe a márkákba épülő alkatrészeket, de velük már akkor üzleteltünk, mikor az autógyárak még itt sem voltak az országban.

SzG: Az én válaszom: is. Jó-e, hogy van Siemens meg Bosch, Suzuki? A válasz ugyanúgy: is-is. A 90-es évek elején még volt egy olyan gazdaságpolitikai nyomás, hogy úgy kell beengedni ezeket a nagy szereplőket, hogy kötelezzük őket a hazai beszállítói környezet fejlesztésére.

LP: Ez inkább a 80-as évekre igaz, amikor a Suzuki bejött (egyedüliként a rendszerváltás előtt), utána nyomás nem volt.

SzG: Mi beengedtük őket, a 90-es évek elején szélesre tártuk az ország kapuját. Ezektől a cégektől sok mindent kértünk, de van egy dolog,

amiről ma már keveset vagy szinte semmit nem beszélünk, a rendszerváltás előtt és annak környékén legalább duma szintjén megvolt: ez pedig a tudástranszfer és a technológia transzfer.

Ezek a multik tulajdonképpen önmagukat bérmunkáztatják Magyarországon, hogy úgy mondjam, kijelöltek maguknak bizonyos cellákat, ahol a magyar cégek működhetnek. De az ő rendszerükben minden úgy van megszervezve, hogy óramű pontossággal a multik legyenek kiszolgálva. Ami munkát ugyan hoz Magyarországra, de nem jelent kitörést. Azt látni kell, hogy a Magyarországon működő multikból szinte nulla darab spinoff indult el, nulla darab startup indult ki.

LP: A multikról „leforduló”, az ott szerzett tudást saját alapítású cégben kamatoztató vállalkozók száma elenyésző, miközben évtizedek óta az legtehetségesebb itthon maradók közül sokan ezekben a cégekben kezdték a karrierjüket. Általában a bejött tudás átitatódása a teljes gazdaságba (az ún. spillover hatás) messze a kívánatos alatti Magyarországon. Szükséges és nagyon jó, hogy itt vannak ezek a tőkeerős nagy cégek, de az ittlétük nem úgy valósul meg, ahogy kellene. Nagy testi hibával valósul meg. És ezért nem elsősorban ők a felelősek, hanem egyrészt mi nem vagyunk elég céltudatosak és összetartók, másrészt a rendszerváltás európai modellje erre motiválta őket.

Nem az az alternatíva, hogy ne legyenek itt, hanem hogy jól legyenek itt.

"Én drasztikusabbat mondok, amit az EU eddig a magyar cégeknek adott, az csak az első részlet

„Én drasztikusabbat mondok, amit az EU eddig a magyar cégeknek adott, az csak az első részlet” – Lakatos Péter

SzG: Persze azt meg kell jegyezni, hogy a nagy magyar beszállítók közül vannak, akik direktbe tudnak beszállítani az autógyáraknak vagy más OEM-eknek (Original Equipment Manufacturer). Érdekességképpen: ezek legtöbbször nem Magyarországon lévő gyárak. Egy Csaba Metál vagy egy Fémalk akkor is szállítana valószínűleg ezeknek a cégeknek, ha nem lennének fizikailag itt, minthogy most sem feltétlenül a Magyarországon jelen lévő gyáraknak szállítanak.

Mikor a Mercedes gyár idejött, az első három évben minden Németországból érkezett – lehet, hogy egy-egy magyar szereplő lepattanóból becsatlakozott a láncba, mert exportált Németországba alkatrészt, ami aztán visszajött a kecskeméti gyárba, de közvetlen magyar beszállítójuk az első két-három évben nem volt. Nem nagyon tudok olyan magyar céget se, aki az Audinak Győrbe sorozatban használt alkatrészt közvetlenül beszállítana.

LP: Ha már az Audinál tartunk, szerencsére kialakult egy vállalati kör, akik gyártóberendezéseket, összeszerelő gépeket, tesztereket szállítanak az Audinak (és a többi hasonló cégnek is), ezek azok a sikersztorik, amiből meríthetnénk, ahol talán nemzetközi kitörési pontok vannak. Ebben a szakmában 20-30 közepes magyar cégről beszélünk, együttesen 50-60 milliárd árbevétellel.

Hogy lehet, hogy ezek a magyar beszállítócégek ekkorára tudtak nőni, hogy fel tudtak építeni egy erős export lábat, míg mostanában nem látni, hogy a külpiacra lépést a legtöbb magyar kkv meg tudná ugrani? Sőt, hiába, hogy sok családi cég túlélte – sőt, megerősödve, megedzve élte túl – a rendszerváltást követő zavaros évtizedet, nem látni a nagy magyar márkákat, szemben mondjuk a régió más országainak nagy cégeivel.

LP: Sokan felkészületlenül, vagy rendkívül opportunista módon capcaráztak a 90-es években. Termelő, üzemelő cégként ezek leginkább eltűntek, jobb esetben általában ingatlanban megtestesülő családi vagyon maradt utánuk. A tehetségesek és szorgalmasak eljutottak valameddig. Ezek a ma sikeres cégek, melyek jobb esetben a nemzetközi gazdaság szövetébe betagozódva, esetleg a magyar állam csecsén nőttek nagyra. Világszinten ismert saját márkanevű termék, mint például egy magyar autó vagy hajszárító? Ez egy olyan vágyálom, amit te sokakkal, köztük talán a jelenlegi miniszterelnökkel is osztasz. Commodity termékben felejtsd el a magyar márkákat.

Ehhez az kellene, hogy magyar cégeknek legyen nemzetközi sales-hálózata, de ilyenje az olyan 50-100 éves cégeknek van, mint a Procter&Gamble vagy a Samsung. Ezek világmárkák. Ehhez még az Ikarus is kicsi lett volna, azt hiszem. Nagyon mély és komoly tudás kellett volna ahhoz, hogy globális márkákat tudjunk építeni. Az olyan csodák, mint a Julius-K9 kutyanyakörv, ami egy globális márka tud lenni, ilyenek – különösen a világháló adta lehetőségek miatt – megadatnak nekünk. Legyünk rájuk büszkék, és őket tekintsük mintának. Félre ne érts, én ezeknek iszonyatosan tudok és tudnék örülni, csak azt mondom, nagyon magasra ne tegyük a lécet.

Szarva közt a tőgyét, de amúgy megfogtad a lényegét: mi egy nagyon kemény üvegplafont látunk sok magyar (és más kelet-európai) cég felett.

Miért?

LP: A válasz nyilván összetett, nincs még megfelelően analitikus képünk az okokról. Ott tartunk, hogy a kérdést tematizálni kell: ez a probléma, nincsenek elég fejlődőképes jelentős magyar cég azok közül, melyek a valódi versenypiacokon küzdenek és küzdöttek! Ott sem tartunk, hogy ez a probléma legyen végre téma a közbeszédben

Miért gondolják, hogy ez nem téma? A gazdaságpolitikának is hangsúlyos üzenete volt az elmúlt években, hogy magyar cégek kellenek, stratégiai ágakban pedig magyar tulajdonosi többségre van szükség.

LP: Kívülről az látszik a kormányzat koncepciójából – és már 2011-ben is ezt mondtam –, hogy egy markánsan duális megközelítést alkalmaztak.

Az egyik pillér az volt, hogy azokon a területeken, ahol a rendszerváltás után oligopol piacok alakultak ki, a nagy multicégek (bankok, áramszolgáltatók, stb.) ne keressék magukat gátlástalanul halálra a hazai magánszemélyeknek eladott szokványtermékeken és szolgáltatásokon. Azt kell mondjam, hogy

ez egy teljesen releváns felvetés volt, amit a korábbi kormányok elvi és/vagy gyakorlati alapon nem mertek felvetni.

Az erre adott válasz minőségén már lehet vitatkozni, a kivitelezés módja és stílusa, kommunikációja ráadásul már a politika része volt. Azt ettől teljesen külön kell tárgyalni, hogy ha már helyzetbe hoztak egy magyar vállalati kört, akkor az miért ennyire hangsúlyosan a politikához szorosan kapcsolódó kör. Ez két ügy, és nagyon sokan helytelenül összemossák a kettőt. A releváns problémafeltevés kritizálásával a korábbi rossz gyakorlatot állítják be jónak, másrészt ezáltal a győztesek kiválasztásának a kritikája is sokkal kevésbé meggyőző.

A másik pillér a nagy gyártócégek és szolgáltatóközpontok becsábítása volt, ami beruházásokat és munkahelyeket jelent. Az alapkoncepció itt is helyes, a külföldi befektetésért való versenyben odatette magát a politika. Ami a kivitelezésből hiányzott, hogy nem sikerült ezeket a cégeket formális vagy informális módon rávenni arra, hogy a hazai gazdaság szövetét erősítsék. Jelenti ez például azt, hogy a magyar beszállítók fejlesztésére többet áldozzanak, és ne a saját hazai beszállítóikat tartsák meg, (akár úgy, hogy építtetnek velük egy itteni gyárat), de jelenti azt is, hogy az egyetemeinkkel való együttműködésben azoknak az általános színvonalát, a hazai gazdaság támogatására való képességüket is fejlesszék, ne csak a nekik fontos célképzésekre koncentráljanak.

SzG: Amiről Péter első pillérként beszélt, az tipikusan a gazdaság nem szabadpiaci (non-tradable) szegmense. Azért a hazai vállalkozások kihívásai tekintetében bizonyos ügyek tematizálva vannak. Ezek közül az egyik a hatékonyság kérdése. Azt már kb. 10 éve gazdaságelemzők bemutatták, hogy a gazdaság szabadpiaci szegmensében (tradable sector), mely hazai és külföldi tulajdonú cégekből áll, van egy óriási nagy kettősség a magyar és külföldi cégek között. Az utóbbiak háromszor hatékonyabban működnek idehaza, mint a magyar tulajdonú vállalatok.

Három évvel ezelőtt kezdtünk arról beszélni, hogy a különböző piacokon nagyon sok szereplő van Magyarországon, vagyis logikusan konszolidációra lenne szükség. A kettő összefügg, mert minél nagyobb vagy, annál hatékonyabb tudsz lenni. Az utóbbi évben téma lett a munkaerőköltség és a generációváltás a hazai cégeknél. De arról még mindig nincs szó, hogy tulajdonképpen van egy strukturális, úgymond üzletimodell-problémája az országnak és a benne lévő hazai vállalatoknak: ezek feladata a globális gazdaságban leginkább az olcsó munkaerő és a viszonylag olcsó gépóra biztosítása. Mi van ezen túl? Mi lehetne? Erről nem beszél senki!

Ha márkát nem is, de technológiát tudunk-e építeni? Létre tudunk-e hozni tudásbázisokat, képesek-e erre a magyar tulajdonú vállalatok? Ezekre a kérdésekre kell választ adni a továbblépéshez.

Nem az a gond, hogy nincsenek márkázott saját termékek, hanem hogy nincs meg ahhoz a tudás, hogy a következő 10-20 évben ilyen magyar cégek tényezők lehessenek.

Lenne miből építkezni?

LP: Mondok egy példát. Amikor mi a „Schmidt és fiai” német vállalattal versenyzünk, azok vagy 100 éves cégek, vagy 60-70 éves középvállalatok, akik a Marshall-segélynek köszönhetően részesei voltak a német gazdasági csodának a háború után, amikor is vagy frissen szereztek tudást, vagy „újratechnologizálták” magukat. Együtt nőttek a Bosch-sal, a Siemensszel, megtanulták, melyik fogaskerekükhöz milyen bevonatot kell gyártani, és közben persze rengeteg selejtet is legyártottak, eközben egy nagyon intenzív tudásfelhalmozáson estek át ebben az időszakban. Az ő árképzésükbe ma ennek a tudásnak a megszerzését már nem kell beleamortizálni, tisztes nyereséggel tudják eladni termékeiket, ebből bőven belefért a kínai leányvállalataik akár költséges megalapítása az elmúlt két évtizedben. Egy magyar cégnek ezt a tudást meg kell szereznie. Kína vagy Korea ezt a lemaradást piacvédelemmel tudta orvosolni. Azt mondta a nagy multiknak, akik piacot akartak, hogy jöhettek, ha kiokosítotok minket a technológiából, hozzunk létre vegyesvállalatokat.

Ez akkor az EU vagy a magyar állam kritikája is?

LP: Mi a csatlakozási szerződéssel aláírtuk, hogy odaadjuk a piacunkat és kész. Ezt nem kritikaként mondom, ez tény, és nem volt más opció. Egyik fél sem volt felkészülve a 80-as évek végén, hogy mi lehet és legyen a kifutása a hirtelen jött nagy átalakulásnak. Mi nem tudtuk, hogy mit lehet értelmesen követelni (és meg is voltunk illetődve), ők pedig még nem szembesültek kellőképpen a periféria (Dél-Olaszország, Portugália, Görögország) kihívásaival. Nincs kitalálva az a modell, ahol a magyar (és kelet-európai, illetve a nyugat európai perifériás országokból származó) cégek az üvegplafont kellő számban át tudják törni.

SzG: Nemrég egy tranzakció kapcsán előkerült egy német cég, amiről Orbán Krisztián kikutatta, hogy 1953-ban még egy szuper tésztaszűrőgyár volt. Egyszer csak világmárka szenzorgyártócég lett. Nem véletlen.

"És itt a trükk" - kinek jó valójában a pénz, ami az EU-tól jön?

LP: Egy kitűnő holland cégtől kaptunk most megrendelést, ami eredetileg vájdlingokat gyártott, és mára az összes üzemét bezárta, csak a fejlesztés és szoftvergyártás maradt meg náluk. Mi mit gyártunk nekik? Elektronikát a tehenek nyakába akasztott okos berendezésbe, ami már egy IoT-eszköz.

SzG: Ez az a jelenség, amit Péter úgy szokott nevezni, hogy „industry density” (ipari, iparági sűrűsödés). Németországban és Hollandiában ezek a jelenségek úgy alakulnak ki, hogy egymás mellett működő, egymással kooperáló cégek osztják meg aktuális problémájukat és keresnek megoldásokat. Majd ezeket a megoldásokat dobják piacra és lesz tésztaszűrőgyárból szenzorgyár. Ez Magyarországon nincs leképezve. Vagyis, amíg nem jön oda a nagy nemzetközi multi a magyar céghez, hogy van egy problémája, amit meg kellene oldani és nyújt hozzá türelmet, addig marad, amit most látunk: mindenki az adott szinten gyártja az alkatrészt, vagy az alkatrész alkatrészét, esetleg ehhez szerszámokat. A tudásgenerálás ebből teljesen kimarad.

LP: A mi konklúziónk tehát az, hogy nincs kitalálva az a modell, amiben a mostani helyzettől el lehetne lépni. Ehhez először tematizálni kell magát a problémát is. Azt gondolom, hogy akkor talán action pointokig is el tudnánk jutni – de ezek mellé szükséges egy európai szándék is, ami arról szól, hogy legalább egy „szegényebb centrumot” akarunk csinálni a perifériából, nem pedig „csak” egy gazdagabb perifériát. Ez egész jól is hangzik:

szegényebb centrumot kell itt csinálni és nem egy gazdagabb perifériát. Az a sok EU-pénz, ami bejön, túl sokszor arról szól, hogy legyen kicsit gazdagabb a periféria, de attól még a centrumhoz nem közeledünk valójában.

A magyar cégek problémáját most európai kontextusba is helyezték. Miért nem működik a mi „Marshall-segélyünk”, hiszen a régió kivételesen sok forráshoz jutott? Ezek szerint el vagyunk késve ezzel a felismeréssel?

SzG: Nem mutogatunk kifele, de Münchausen sem tudta magát kihúzni a bajból a saját hajánál fogva. Ez az egész nem csak rólunk szól, ugyanúgy kihívás a régió országainak vagy a dél-európai országoknak is. Mi nem tudunk magunknak tudást transzferáltatni, azt valahonnan vennünk, vagy szereznünk kell – és abban európai szintű konszenzusnak kellene lennie, hogy erre igenis szükség van. Sokszor beszélünk a Huaweiről mostanában, és főleg a backdoor miatt (a kínai techcéget az amerikai kormányzat azzal vádolja, hogy valójában a kínai kormány trójai falova – a szerk.). De miért jutott oda a Huawei, ahova (meg a Haier, a Lenovo, és sokan mások)? Azért, mert a piacvásárlással egyidőben a multik tudást és technológiát is kötelesek voltak transzferálni. Mi viszont úgy teszünk, mintha az itteni piacvásárlásért cserébe az EU-pénz elegendő fizetség lenne.

LP: Azt a magyar politika amúgy nagyon helyesen állítja most, hogy a piacainkat adtuk a forrásokért, és ez nem adomány. Jogos, de szerintem ez kevés.

Mondok ennél drasztikusabbat: ami az EU-tól jön, azt tekintsük a sajnos nem túl hatékonyan elköltött első részletnek.

SzG: Az EU támogatások ügyében eleve van egy hatalmas trükk. Mert mi történik? Az EU-pénz bejön, amiből aztán a magyar cégek vásárolnak nyugat-európai gyártóktól gépeket. Egy része tehát máris visszamegy oda, ahonnan jött. És ez még nem a vége. A fele áron vásárolt gép amortizációja során két dolog történhetne: ezt lehetne akkumulálni arra, hogy a magyar vállalat tudást vásároljon belőle. Csakhogy nem ez történik sokszor: magyar cég nyugat-európai vásárlója is tudja, hogy a gép feleannyiba került, ezt pedig a gyártott alkatrész árában le is verik a magyar cégeken, így lesz különösen olcsó aztán a gépóra. Aminek aztán a nap végén az a legeslegvége, hogy – mondjuk – a német cégek így tudnak olcsón alkatrészt tenni a gépeikbe, amit már lehet is exportálni Kínába. A kicsit gazdagabb periféria így biztosítja az olcsó munkaerőt és az olcsó gépórát a fejlett centrumnak.

LP: Ezt nagyon fontos megérteni. Ha az EU-pénznek köszönhetően szerzel egy átmeneti beszállítói lehetőséget, de közben nem sikerült/nem engedtek olyan tudást szerezni, hogy pótolhatatlan legyél, akkor legközelebb majd olyan szereplővel szerződnek, aki épp akkor szerzett EU-támogatást, vagy esetleg Afrikában a piacait fel tudja kínálni.

SzG: Erre mondjuk mi, hogy ez nem elég. Az eszkimókat nem tanították meg halászni, csak adják nekik a kaját. Nincs, amit fel tudnak halmozni, jó, hogy van pénzük rezsire.

A magországok lenyomják a perifériát?

LP: Félreértés ne essék, mi aztán különösen nem vagyunk Európa-ellenesek. Sőt, minden fórumon elmondom, hogy ne reméljük a megváltást Keletről. Ők részben konkurenciák, részben politikai befolyást keresnek. Európának kulturálisan és stratégiailag is sokkal többet jelentünk, és sokkal több bennük a jólneveltség és a jóllakottság. Mind a kettő az előnyünkre lehet. Azt se mondom, hogy ez teljesen tudatosan alakult volna így a részükről. Nem hiszem, hogy a döntéshozók előre látták volna ezeket az összefüggéseket ilyen mélységben. Hozzáteszem, mi sem fogalmaztuk meg eddig, hogy ez minket zavarna.

SzG: Ez a helyzet azonban Magyarországon különösen nagyot üt. Lengyelországban van nagy belső piac, Csehországban inherensen van több technológia, ebben előttünk járnak. Ilyen Magyarországon nincs. Nem is véletlen, hogy ezek az országok az utóbbi időben erősödő mértékben hagynak le bennünket.

Nekünk úgy tűnik, hogy az itt megfogalmazott problémák túlmutatnak azon, amit a magyar cégek magukban meg tudnának oldani. Az államnak kellene lépnie valamit?

LP: Amikor elkezdtünk gondolkozni, és kitaláltuk, hogy szervezzünk erre egy konferenciát, akkor eleinte csak az volt a cél, hogy próbáljuk meg levonni a párhuzamosságokat, amik a sikeres vállalkozásokat jellemzik.

SzG: Meg akartuk keresni azokat a mintázatokat, amik másolhatók a hazai vállalkozások sikeresebbé tételéhez.

LP: Közben kiderült, hogy itt egy rendszerszintű probléma van, az első lépés tehát az kellene, hogy legyen, hogy ezt tematizáljuk, és velünk együtt nálunk okosabb emberek is kezdjenek el ezen gondolkozni. Ha jutunk valamire, akkor össze lehet hívni a régió GYOSZ-ok elnökeit vagy a Business Europe elé vinni ezt a témát, hogy terjesszen be javaslatok majd a Európai Bizottság felé.

SzG: Az is felmerült, hogy hívjuk össze a külföldi iparkamarákat (német, amerikai, francia), de már most találtunk jó pár olyan csapatot, szervezetet, céget, akik maguk is elkezdtek gondolkozni ezen. Az MNB gazdaságélénkítő 330 pontjába már került be felvetés ebből a körből és az MGYOSZ anyagokból is.

Látnak még pillért, ami a már említett üvegplafont „tartja”?

LP: A tudás megszerzésének a problematikája maga az üvegplafon. Erre nincsenek modelljeink. Nem keresnek meg minket az egyetemek, hogy kezdjünk el ezen és ezen a technológián gondolkozni, fektessünk bele, pályázzunk közösen, mert pár év múlva versenyképesek leszünk ezen vagy azon a téren. A multinacionális vevőink nem vonnak be minket a közép- és hosszútávú gondolkodásukba, így mindig a hozzájuk már 30-40 éve közelálló cégekhez képest 1-2 termékgeneráció késéssel indulunk el az új technológiákkal.

Egy kis fény az éjszakában, hogy a fiatal európai technológiai cégekkel (scale-up-ok) könnyebbnek tűnik ilyen kapcsolatot kialakítani.

SzG: Ennek a tudásnak is van több szintje: a technológiai, amiről Péter most beszélt, csak egy része. A másik: hogyan tudunk integrálni, mennyire vagyunk világpolgárok? Azok a tulajdonosok, akik a rendszerváltás után elmentek mondjuk Németországba, és megtanulták, hogyan kell ott üzletelni, mikor hazudik nekik valaki, vagy mikor lehet benne megbízni, átadják-e ezt a tudást? Azt látjuk, hogy nem igazán. A második generáció nem könnyen szerzi meg ezeket a készségeket. Csehországnak nagy előnyének tűnik, hogy mobilabbak a menedzserei és vállalkozói.

LP: Meg kell vallanom, hogy ez a fajta tudásátadás nekem sem ment. Jóformán senkinek sem a látókörömben.

Miért nincs valamelyik egyetemen Videoton-tanszék, miért nem sikerült átadni a tudást?

LP: Nem azt mondom, hogy nem adtam át semmilyen tudást, a gond, hogy nem sikerült kinevelni még 10 embert, aki sokkal jobb, mint én. Viszont hiszek abban, hogy bizonyos helyzetekben (azaz ha például holnap a fejemre esik egy tégla) az emberek, akik új kontextusba kerülnek, megtáltosodnak. Ettől még ijesztő az a helyzet, hogy elmegyek a Rajkba és a legtöbben azt mondják, hogy mennek a McKinsey-hez vagy a BCG-hez vagy mindegy hova, csak külföldre.

SzG: Van olyan vállalkozó, aki elmondta nekem, hogy ha elküldi a gyerekét, mondjuk, a McKinsey-hez, vagy Londonba tanulni, akkor vissza se jön. Bevállalja-e ezt a rizikót? Van, aki emiatt el sem küldi ilyen helyre a gyereket, maradjon csak a cégnél. Azt hiszem az egyik kivétel, aki meg tudta csinálni, hogy nagy tanácsadócégnél képeztette a gyerekeket, akiket aztán vissza tudott hívni, Csányi Sándor.

LP: Az én fiam, Lakatos Dávid is azt mondja, hogy

nagyon jó dolog, amiket csinálsz, papa, de te azért egy kicsit szalámiszagúan működsz.

Persze, mosolygunk ezen, de ezt pont annyira gondolja komolyan, mint viccnek.  Lehet, hogy túlzott az önbizalmam, de ha a világmenőknek én is szalámiszagú vagyok (és lelkem mélyén azt gondolom, hogy jogosan, mert túl sok mindent fogadok el adottnak), akkor jelentős kihívások előtt állunk.

Újra van magyar unikornis! Lakatos Dávidék Bostonban megcsinálták, Budapesten komoly bázist építenének

És nem lehetne ezeket a fiatal szakembereket meggyőzni, mondjuk egy részvényesi programmal?

SzG: A válasz erre az, hogy nem tudjuk. Két kérdés van: az egyik, hogy hogyan lehet nyugaton edződött magyarokat visszacsábítani. A másik, hogy hogyan lehet külföldi szakembereket integrálni. Ez utóbbi még nehezebb. Viszonylag kevés olyan magyar cég van, ahol egyáltalán külföldi menedzserek megmaradnak. Ha a recept nincs is meg, az azért látszik, hogy az OTP vagy a Mol jó néhány tehetséges menedzsert tudott integrálni. Ez azonban egyelőre csak próba-szerencse alapon működik.

LP: A nagyon jól képzett szakemberek nem biztos, hogy egyben irányító tulajdonosnak is valók, ezért tőzsdeérett cégeknél ez könnyebb, de ilyen magyar cégből kevés van.

SzG: Amúgy egy érdekes trend, hogy 40-50 éves menedzsereket könnyebb hazacsábítani, egyszerűen azért, mert a szüleik öregszenek és hazajönnek hozzájuk. Ők azok, akik emiatt 200 ezer dollár helyett beérik 140 ezerrel is. Más kérdés, hogy hány olyan magyar vállalat van, aki ezt ki tudja termelni. Hát nem sok, talán 500-800 között.

Szóval a vállalkozóhiány mellett menedzserhiány is van.

SzG: Ez így van. Különösen, mert a konferenciára készülve az az érzésünk alakult ki, hogy rengeteg magyar sikersztori mögött nem zsigeri vállalkozók, hanem jól képzett, generalista üzletemberek állnak valójában. Tehát az ő teljesítményük, megfelelő háttér esetén, akár másolható is lehetne. De úgy tűnik, azok a műhelyek is hiányoznak, ahol a mai környezetben a legokosabbak jó generalista menedzserek lehetnek. A multiknál, ahova a legjobbak az utóbbi 15 évben mennek, erre szinte sosincs lehetőség.

LP: Én magam például nem vagyok vállalkozó, maximum üzletember.

SzG: Vállalkozóvá nem tudsz válni máshogy, csak ha annak születtél. De jó üzletember még lehet egy general menedzserből. Ehhez az kell, hogy a karriered során termeléssel, értékesítéssel és a pénzügyekkel is foglalkozz. Nos, ilyenekből van kevés a mai Magyarországon.

Mit tudnak mondani a magyar vállalatok a mi, 20-30-as generációnknak arra a kérdésre, hogy mégis itt csináljunk karriert és ne nyugaton és magyar vállalatnál, ne pedig multinál?

LP: Megfordítanám. Mit tudsz te mondani?

SzG: Van azért ennél kooperatívabb válasz is. (Nevetnek.) Azon túl, hogy „small is beautiful”, azt is látni kell, hogy akkora hiány van ezen a területen ma Magyarországon, hogy aki itt elindul, magyar cégnél, annak utána dobják a lehetőségeket. Mi tanácsadóként évente két-három olyan tranzakciót csinálunk, ahol egy menedzser vásárol céget, külső befektetőként és a cég vezetését is átvállalva (Management Buy-In, MBI). Olyan körülmények között lehet most ilyen tranzakciókat csinálni, hogyha valaki ügyes és megtanulta valahol a general menedzsmentet, akkor munkájával és befektetésével komoly vagyonokat tud keresni. Persze, kell a tapasztalat, 18-23 évesek nem tudnak cégeket vásárolni. Aki erre a vonatra most nem ül fel, az ne mondja, hogy jaj de kár, hogy nem voltam ott a privatizáció környékén! Mikor én voltam fiatal, az volt a mondás, hogy na, ezek a rohadékok ellopják, ami van és jó lesz nekik.

Ma már tudjuk, hogy nem lett tartósan működtethető céges vagyona annak, aki eszközöket, és nem működő tudást privatizált. Ma viszonylag olcsón lehet működő vállalkozásokat vásárolni, melyek a megfelelő tudás bevitelével látszólag hosszabb távon fenntartható operációval rendelkeznek. Merthogy ezen a piacon is működik a kereslet és kínálat alapvető logikája; a generációváltás szükségessége miatt viszonylag nagy az eladó cégek kínálata; a fentiek miatt alacsony a kereslet. Ebből az alakul, hogy a magyar cégek értékelése viszonylag alacsony.

És aki nem ül fel erre a vonatra? Csak azért kérdezzük, mert most ők vannak többen.

SzG: A multik nagyon könnyen helyettesíthető menedzsereket képeznek, aki 8-10-12 évet eltölt egy ilyen helyen, ott is ragad. És akkor beszéljünk az elmondatlan valóságról is: a multi világban van egy belső üvegplafon, az 55 éves kor. Csakhogy manapság az emberek már 70-75 éves korukig aktívak. Dunát lehet ám rekeszteni az 55 feletti topmenedzserekkel, akik lófrálnak a városban és azon agyalnak, hogy a hobbijuk a dzsessz, de mit fognak csinálni? Klubokban zenélni még 20 évig? Síelni? Ismerünk persze ilyet, de nem az a jellemző, hogy ez kielégítse őket.

A megfelelő tudással és pénzzel akár vissza is térhetnének a piacra vásárlóként, főleg, ha ilyen olcsók a cégek.

SzG: Ehhez ilyenkor már sokszor késő, és 55 évesen érthető is, ha ekkora kockázatot kevesen vállalnak be. Kkv-t vezetni ugyanis nagyon más világ, nem hogy két titkárnőd nincs, de egy fél se. És ez csak az első azonnal szembetűnő különbség egy hazai középvállalat és a multik között. A sok ezer közül….

A vállalkozói kedvet nem látni, nem véletlen, hogy inkább külföldi szereplők lépnek be a kiöregedő magyar alapítók helyére, ha egyáltalán. Pedig az a mi percepciónk, hogy a 90-es évek sok szempontból nehezebb lehetett, ugrás az ismeretlenbe, alakuló kapitalizmus, nulla piacvédelem…

LP: Mert mi volt az alternatíva? Mit lehetett volna csinálni? Csakhogy lássátok a nagyságrendeket: az akadémiai ösztöndíjam 4000 forint volt havonta, a feleségem, aki kutató-mérnök volt a SZTAKI-ban akkor már 3 éve, 3700 forintot keresett. Aztán az első havi fizetésem a Műszertechnikánál 30 ezer forint volt. És akkor már építettünk egy 6 milliós házat abból, amit kaviárral, szivarral meg dezodorral üzleteltem össze. Ezek voltak a különbségek. A feleségem alkalmazottként hazahozott évi 40 ezer forintot, és amikor elkezdett Kínából cipőt importálni, évi félmillió dollárt keresett vele. Beláthatatlan volt a különbség az alkalmazotti és az elérhető vállalkozói jövedelem között! Az évi 40 meg 50 ezret kockáztattuk a néhányszor tíz, esetleg százmillióért. Mi a helyzet ma? Egy vezető állásban keres valaki 1-2 millió forintot havonta, vagyis kerül a cégnek 30-40-50 milliójába évente, és egy átlagos magyar cégnek jellemzően két tulajdonosa van. Hova tudsz átmenni oda, hova tudsz MBI-t csinálni? Évi 100 milliót ki kellene termelnie annak a cégnek, és akkor még mindig arról beszélünk, hogy az évi 30 milliódat kockáztattad a nulláért, mert ugyanott vagy cégtulajdonosként, mint jól fizetett alkalmazottként. Kockázati prémiummal együtt sem termel ki annyit, hogy megérje, és akkor még nem beszéltünk arról, mennyire vonzó ezek mellett a McKinsey londoni irodája. Ezek nagyon mélyen fekvő problémák. Ma nem beszélhetünk 100 vagy 1000-szeres vállalkozói lehetőségekről, az 1 milliós fizetésed 100-szorosát nem fogod havonta megkeresni vállalkozóként.

Csak a matek miatt nincs több vállalkozói hajlandóság?

LP: A matek csak az első szint. A követkető szint: miért ilyen a matek? Erről már beszéltünk, mert ezekben a cégekben nincs meg az a tudás, amivel kitermelhető lenne az a nyereség, ami már alternatívát jelentene. A matek a következmény, nem az ok.

Ha viszont azt nézzük, hogy mennyi pénz vár elköltésre a piacon, például startup-finanszírozásban, aminek egyik katalizátora az állam, akkor furcsa, hogy nem változik a vállalkozói attitűd. Itt az alkalom, hogy ne a saját bőrömre menjen a játék, az állam megfinanszírozza a tanulópénzt.

SzG: De ez a piac nem optimális, azt is mondhatnánk, elszórt pénzről beszélünk. Tíz év múlva majd kiderül, hogy mire elég az így megszerzett üzleti tapasztalat.

Ez lehet olyan, mint a rendszerváltás környékén a csencselés-seftelés volt. Skillszerzés, a nem hagyományos módja a piacképes tudás megszerzésének.

Ne kerüljük meg azt a témát sem, hogy most sok magyar cég nőtt ki a földből, jórészt az állam és a kormányzat hathatós segítségével és ezek elég agresszíven terjeszkednek is. Nem lehet, hogy ez jócskán visszafogja a vállalkozói attitűdöt?

LP: A politikai alapon kiválasztott és kisgömböc módjára fejlődő vállalkozók léte egy gyors politikai válasza a kormányzatnak egy releváns problémára, amiről már beszéltünk. Az, hogy nincs elég impulzusa a fiataloknak, hogy milyen vállalkozásokat és hogyan kellene építeni, az meg egy mély probléma, egy jóval nagyobb probléma. A politikától függő gazdasági entitásokra a történelem általában rapid válaszokat adott, de amiről mi beszélünk, az a tudáshiány, amit sokkal nehezebb és több idő lesz felszámolni.

SzG: Az viszont igaz, hogy a hírek, különösen, ha nem fedik teljesen a valóságot, hatással lehetnek a vállalkozói attitűdre. Vegyük például a mezőgazdaságot! A híreket olvasva könnyű azt gondolni, hogy ez uralva van oligarchikus viszonyok által, nem érdemes belépni, nem érdemes ott fejlődni. A négymillió hektár körüli mezőgazdasági területből, ami itthon rendelkezésre áll, szerintem nem több mint 1-2 százezer van oligarchák kezében Magyarországon, tehát proporcionális szinten viszonylag elenyésző, miközben arról nem beszélünk, hogy a magyar mezőgazdaság – főleg a növénytermesztés ága – régiós szinten is abszolút megállja a helyét.

Három-négyszáz jól értelmezhető cég van ezen a területen és kb. 25 ezer ember él ezeknek hála európai értelemben vett polgári életmódot.

A vállalkozókkal kapcsolatban a 90-es években a zöldséges merci és a zöld öltöny lila inggel volt a percepció, most meg a politikai ügyeskedők uralják a vállalkozói szcénát; az igazi hazai sikervállalkozásokról meg keveset beszélünk, rájuk kevéssé vagyunk büszkék – és ez is nagy gond. Hozzáteszem, Budapestről a vállalkozói világ sokkal rosszabb helynek néz ki ám. Ha elmész vidékre, észre fogod venni, hogy sokkal sokszínűbb a világ és élvezhetőbb, nem a budapesti viszonyok a mérvadóak, van helyettük ezernyi más probléma, amit meg kell oldani.

 

2030-ban hogy fognak kinézni a magyar cégek?

SzG: Fogalmunk sincs, de reményeink vannak, hogy lesznek magyar vállalkozók.

LP: A tradable szektorban!

SzG: Ez fontos, hogy legyenek olyanok, akik ki tudnak lépni a magyar piacról. A non-tradable szereplők nem fognak Pozsonyban, Berlinben, Bostonban vagy Lagosban irodát nyitni.

LP: Az legyen végre mindenkinek teljesen triviális, hogy

a valódi európai integráció alapja, hogy legyen tudásod, amit aztán be tudsz árazni.

 

A konferenciát április 15-én tartják, részletek ITT

Olvasd el Üzlet rovatunk további cikkeit!
Ezeket láttad?
Címkefelhő