„Most kicsit a katasztrófaturista figyelmével nézem, mit csinálnak a könyvpiaccal” – mondja a Libri tulajdonosváltásáról Krusovszky Dénes József Attila-díjas költő, aki szerint nem lesz olyan könnyű átállítani az olvasókat mondjuk Wass Albertre vagy bárki másra. Levelek nélkül című új regényében főként a bizonytalanságérzet, az elmagányosodás, a kibeszéletlenség érdekelte, és felvillantja a diáktüntetéseket is. Utóbbiakról azt mondja, ha nincs is közvetlen hatásuk, arra jók, hogy generációkat tanítanak meg: igenis lehet és érdemes pimasznak lenni a hatalommal szemben. Interjú.
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
Forbes.hu: Akik már nem leszünk sosem című első regényedben az Index végét jósoltad meg, most pedig az abszurditásukról elhíresült magyar lombkoronasétányok ugranak be az embernek, ha elkezdi olvasni a Levelek nélkül című könyvedet. Amit még jóval a botrányok előtt írtál, sőt a diáktüntetések és akkumulátorgyárak is a könyv elkészülése után kerültek be igazán a hírekbe. Ezek mind véletlenek, vagy ennyire tehetséges jós vagy?
Krusovszky Dénes: Azért ez mind benne volt a levegőben már akkor is. Mire az első regényemet írtam, rég lezajlottak az indexeshez valamelyest hasonló hatalomátvételek a Népszabadságnál és az Origónál. Úgyhogy volt miből ihletet meríteni. És az Indexnél már korábban lehetett tudni, hogy nem egyszerű a helyzet. A lap környékén dolgozó ismerőseimtől úgy hallottam, lényegében évek óta ott lebegett fölöttük a megszűnés veszélye, legalább azóta, hogy Spéder és Simicska elkezdték egymásnak passzolgatni a tulajdonjogot.
Egyébként a Librinél is épp akkor kezdődtek a bonyodalmak, amikor összeolvadt a Spéder-féle Shopline-nal. Onnantól kezdve – ha nem is volt borítékolható, de – erősen látszott az esélye, hogy negatív irányba csúszik el a sztori. Aztán még 2020-ban is lehetett reménykedni, hogy oké, hogy bevásárolja magát az MCC, de hát az csak egy kisebbségi tulajdonrészt vett. Hamar kiderült, hogy hiú ábrándok voltak azok. (Júniusban jött a hír, hogy az állami milliárdokkal kistafírozott Mathias Corvinus Collegium alapítvány megszerezte a Libri csoport 67,48 százalékos részvénycsomagját, így a tranzakcióval a Libri csoport 98,41 százalékos tulajdonosává válik – a szerk.)
Ha egy üzletember, akár a politikától függetlenül is, megvesz egy ekkora céget, bizonyára nem azért teszi, hogy ne változtasson semmit a működésében. Az ezzel ellentétes nyilatkozatokat nem igazán tudom komolyan venni.
Magvetős szerzőként téged nem érint közvetlenül az ügy, de mit tehetnek a Libri kiadóinál megjelenő kollégáid?
Az biztos, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak. Láttam, hogy többen azt nyilatkozták, például Tompa Andrea is, hogy amíg konkrétan nem érzi, hogy beleavatkoznának a könyvei ügyeibe, addig marad. De hát mi mást mondjon? Nyilván senki nem szívesen hagyja ott a szerkesztőjét meg a kiadóját, hosszú idő, amíg kialakul a jó közös együttműködés. A szöveget egyedül írja az ember, de ahhoz, hogy abból könyv legyen, csapatmunka kell. És akkor most rúgják fel az egész csapatot?
Ráadásul a Libri bolthálózatot is jelent, gondolom, azt senki sem szeretné, ha onnan kikerülne a könyve.
Mondjuk az elgondolkodtató, hogy a Libri boltokban befóliázva állnak az LMBTQ-tartalmú gyerekkönyvek, ez szerintem egyszerűen vállalhatatlan. De tényleg nem tudom, hogy mi lenne a jó lépés. Mondjam azt, hogy ne árulják ugyanezekben a boltokban az én könyveimet? Azt sem tudom, hogy ezt jogilag lehetne-e, hiszen attól, hogy én írtam, az a könyv még nem az én tulajdonom. Feltételezem, hogy ezt a kiadómmal kellene megbeszélni. Annak pedig a terjesztőcégével kellene megegyeznie, és a lehetőségek attól függenek, hogy mi van a szerződésben. És még hogyha ezt végig is játszanánk, biztos az lenne a vége, hogy egy ideig még árulnák a könyvet. Hiszen a boltokban még ott van a korábbi készlet. Szóval képtelen az egész kérdés.
Meg hát szegény olvasóval sem tennénk jót, sőt segítenénk a politikai szándékot, ha a szépirodalmi könyveket mi magunk tüntetnénk el a boltokból.
Központi lózungok, írókaravánok
Szépíróra egyáltalán lesz szükség a NER képzeletében? Kell majd szerinted tíz év múlva is a magas kultúra, az igényes irodalom? Vagy a Demeter Szilárd-féle politikai megbízottak teljesen eligénytelenítik a közízlést? Az első regényeddel megkaptad 2018-ban a Libri-közönségdíjat – idéntől már ilyen sincs.
Én azt látom, hogy a kortárs irodalomnak igenis erős az olvasótábora. Mindig kíváncsiak az emberek az új könyvekre és az élő írókra, akikkel találkozni lehet. Pedig magának az irodalomnak is nagy a belső konkurenciája. El lehetne tölteni egy életet például úgy, hogy csak klasszikusokat olvasok. Akkor miért próbálkoznék mai szerzőkkel, akik vagy jók, vagy nem jók? De úgy tűnik, mégiscsak van rá igény, hogy olvassuk a kortársakat, és legyünk tisztában azzal, hogy az irodalomnak milyen reakciói vannak arra a világra, amiben mi is élünk.
Amíg verseket írtam – persze, most is írok a próza mellett –, addig azt láttam, hogy a versolvasó nagyon szűk közösség jelentős része az irodalom közvetlen környezetében mozgó emberekből áll. A regényolvasók nem ilyenek. Amikor elkezdtek megjelenni a prózai írásaim, más dinamikája lett hirtelen az író-olvasó találkozásokon a beszélgetéseknek is, másfajta kérdéseket tettek föl.
Elég sok olvasókörbe hívtak meg az utóbbi időben. Előtte nem annyira ismertem ezt a közeget, de jó látni, hogy mostanában megint sokan járnak össze és beszélgetnek az emberek könyvekről. Akár teljesen informális közegben, otthon, valamelyikük nappalijában, akár egészen szervezetten, könyvklubokban. Pont emiatt még siralmasabb azzal szembesülni, hogy a kultúra területén hatalmas összegek folynak el központilag kitalált, értelmetlen programokra meg lózungokra. Miközben van egy réteg, akit meg lehetne szólítani, akivel lehetne kommunikálni színvonalasan is.
Krusovszky Dénes. Fotó: Sebestyén László
Az utóbbi években az író kicsit közelebb került a közönséghez, már nem fent ül az elefántcsonttoronyban. Ez valamiféle piaci kényszer, vagy bennetek is megvan az igény a közvetlenebb kapcsolatra?
Létezett valamiféle hamis elképzelés arról, hogy a költő meg az író hierarchikus pozícióban áll, és nem szabad megzavarni, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében, a bársonyfüggönyök között ülve, síri csöndben felolvassa az új szerzeményeit. Az idősebb írók sokáig veszteségtörténetként élték meg, hogy fogytán a presztízsük, mert nem tudnak elég nagy hatással lenni a közéletre. Szerintem ez nem veszteség, inkább egyfajta felszabadulás történt olyan szerepből, ami nem feltétlenül állt jól amúgy a kortárs irodalomnak sosem. Volt az a híres mondás például Illyés Gyulától, hogy Magyarországon a vízügyi problémákat is a költőknek kell felvetniük. Azért az nekem már perverznek hangzó helyzet, ha a költőnek kell arról beszélnie, hogy milyen dolgokat csináljon meg az állam!
A mai íróknak is kevésbé van igényük a nagy nemzeti szerepre, és talán örülnek, ha megszabadulnak valamennyire a politikai terhektől.
Viszont tapasztalok közben némi ellenirányú mozgást is az állam részéről, amit elég nehezen tudok értelmezni, és inkább csak a hatalmi logika tükröződésének látom. Arra gondolok, amikor központilag akarnak kiküldeni írókat ide meg oda. Írókaravánokat szerveznek, és megpróbálják megmondani, hogy milyen témák fontosak, és persze azt is, hogy ki a jó író. Szívesen megszabnák, hogy az irodalomnak a politikai hatalommal milyen viszonyban kell lennie. Mindenki egy kicsit értetlenül fogadja, amikor Demeter Szilárd vagy akárki más ilyeneket mond. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb ők is fel fogják adni ezt a logikát. Mert egyszerűen nem így működik, az olvasók sem erre vágynak. (Demeter Szilárdnak már a pályázatában is szerepelt az az ötlet, hogy egy íróközvetítő szervezetet majd összekötnek a Nemzeti Művelődési Intézettel. És ha egy vidéki művház ünnepi műsort akar csinálni, csak betelefonálnak az ügynökségre, azok meg kiutalnak nekik egy költőt – a szerk.)
Más kérdés, hogy mi jön majd Demeterék után. Mert azt viszont lehet sejteni, hogy a hatalom valamilyen módon mindig rajta akarja tartani a kezét a kultúrán is, és majd ennek így lesznek újabb verziói. Például az MCC-s társaság sokkal cizelláltabb gondolkodású kör, mint akár a Demeter, vagy akár Káslerék holdudvara volt.
Most kicsit a katasztrófaturista figyelmével nézem, hogy nekik mi lesz az elképzelésük, mit csinálnak a könyvpiaccal, merrefelé akarják terelni, és milyen célból.
A színházakat és a magyar filmkészítést is sikerült ellehetetleníteniük már sajnos. Szomorú látni, hogy olyan magyar tehetségek kénytelenek külföldön alkotni, mint például Bodó Viktor, Munduczó Kornél vagy Schilling Árpád. Egész generációk kerülnek ki a magyarországi kulturális játéktérből, ami hatalmas veszteség. De talán az irodalomnál ugyanezt nem lesz olyan könnyű meglépni, mert nem annyira infrastruktúraigényes terület, és közben sokkal széttagoltabb, átláthatatlanabb. Például nem igényel nagyon sok pénzt az, hogy az ember meg tudjon írni egy könyvet, és ki is tudja adni. Míg a filmkészítés és a színház alapvetően állami támogatásoktól függ.
Kortárs irodalom kontra foci?
Szálinger Balázs például már átállt magánkiadásra. Csakhogy nagy kérdés: ha nem vagy bent a legnagyobb bolthálózatban, eljut az olvasókhoz, amit írtál? Biztos sokan lesznek, akik besétálnak egy Libribe, és leveszik a polcról Kovács Ákos elbeszéléseit vagy egy Wass Albert-kötetet, ha azt tolják az orruk elé.
Nekem az a tapasztalatom az olvasókkal, akikkel találkoztam, hogy tudatosan válogatnak.
Nem olyan könnyű átállítani őket Wass Albertre vagy bárki másra.
És nem is látok példákat az elmúlt pár évből, hogy lett volna jobboldali szerző, akit pusztán az állami hátszéllel népszerűvé lehetett volna tenni. Ez alighanem a Libri bekebelezésével sem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni. Attól még nem fogják tömegek hirtelen elkezdeni őt olvasni és nagyon szeretni, hogy gúlába rakják a könyveit a boltokban. Amennyire átlátom az irodalmi felhozatalt, nem várok ilyen nagy meglepetéseket.
Grecsó Krisztián mondta korábban az Urban-címlapsztorinkban, hogy szinte féltékeny az angol és amerikai sorozatokra, mert azok úgy alkotnak hosszú évadokon át világokat és szereplőket komoly jellemfejlődéssel, hogy valóban versenytársai az irodalomnak. Te nem tartasz attól, hogy regények helyett egyre többen a streamingplatformok sorozatait választják?
Nyáry Krisztián osztott meg a minap aktuális könyvpiaci statisztikákat. De a nagy számokon belül arról nincsenek pontos adatok, hogy az olvasók mekkora része olvas szépirodalmat és mekkora inkább szórakoztatót. Az persze világos, hogy utóbbiak aránya nagyobb. Valószínűbb, hogy ők lesznek azok, akik könnyebben leteszik a könyveket, és nézik a Netflixet helyette.
A sorozatnézést is meg lehet tudni, meg olyan kiszámíthatóvá válnak egy idő után! Eleinte én is nagyon rákattantam, azt éreztem, hogy sorozataranykorban élünk, micsoda mozifilm minőségű produkciók vannak szuper forgatókönyvvel, jó színészekkel, vége a nyolcvanas évek Dallas-szerűségeinek! Aztán ezzel eltelítődik az ember valahogy. Azt hiszem, több mozinézőt csábítottak el a streamingplatformok, mint ahány olvasót.
A magyar kortárs íróknak már megvan a törzsközönségük, és az a néhány ezer ember szerencsére várja a következő köteteinket. Ha azt nézem, hogy hányan járnak rendszeresen focimeccsre, nem is rossz ez a szám.
Úgy emlékszem, négyezer volt nemrég az átlag meccsnézőszám. De ugye ebbe beletartozik a Fradi-meccs is, ahol tízezrek vannak, meg a mezőkövesdi is, amit csak ezren néznek. Na, ennyi példányt egy kortárs író is simán elad!
„Volt egy kép, amit egyszer csak láttam magam előtt, hogy valaki egy parkban tördeli éjjel az ágakat, és tépdesi a leveleket, teljesen indokolatlanul.” Fotó: Sebestyén László
Lombkorona nélkül
Azért a trendeket láthatóan te is követed: Levelek nélkül című regényedben zöld témát választottál. Egy vidéki kisvárosban elkezdenek lehullani a fák levelei, és senki sem tudja, mi történik pontosan. Vagy inkább csak szimbólum nálad a természet váratlan fordulata, hogy az is inkább csak azt jelzi, bizonytalan minden körülöttünk?
Volt egy kép, amit egyszer csak láttam magam előtt, hogy valaki egy parkban tördeli éjjel az ágakat, és tépdesi a leveleket, teljesen indokolatlanul. Valahogy elkezdett érdekelni a jelenet. Annyi összefüggés nyilván lehet a valósággal, hogy a társadalmi diskurzus része már egy ideje a természethez való viszony problematizálódása, ami a könyvben is megjelenik. És biztos voltak már lombkoronasétányok is, amikor írtam a könyvet, csak még nem voltak ilyen népszerűek, mint mostanában. (Nevet.)
De nem aktivista nézőpontból akartam megírni a regényt. Igazából az érdekelt, hogy az egész válságdiskurzus milyen hatással van az egyes emberre, hogy mitől szoronganak be például a középiskolások. Egyre többet lehet arról hallani, hogy a szorongásuk egyik forrása a klímaváltozás – ebből engem inkább a szorongás érdekel, kevésbé maga a klímaügy. Főleg amiatt, hogy a klímaválság valójában absztrakt probléma, amiről most még nincs közvetlen tapasztalatunk. Csak beszélünk róla, tudjuk, hogy súlyos következményei lehetnek, de a hétköznapi életünkbe még nem szivárog le konkrétan, nem tapasztaljuk a következményeit a bőrünkön. Viszont már szorongunk tőle.
Apokalipszisvíziók minden korban előfordulnak, de kevés példát láttunk még a történelemben, hogy valami, amitől hosszú ideig szorongunk, egyszer csak tényleg megtörténik. Most akár még erre is sor kerülhet, azonban ezt sem tudjuk biztosan ebben a pillanatban. Azt meg pláne nem, hogy a valóságban hogy fog majd kinézni.
Azért itt volt a covid, méghozzá nem is olyan régen.
És hogy elmúlt egyik pillanatról a másikra! Szinte zavarba ejtő, hogy ennyire könnyen túl lehet lépni egy ekkora világkrízisen, nem? De egyébként az olyan szempontból teljesen más volt, mint a várható klímakatasztrófa, hogy nem tudtunk róla korábban. Vagyis arra nem lehetett így felkészülni. Annyiban viszont talán hasonló volt, hogy egyéni szinten nagyon eltérő tapasztalataink lettek róla. Mert láttuk, hogy mi történik a kórházakban, és hogy rengetegen meghaltak, de közben azért a hétköznapi életünket a legközvetlenebbül olyan praktikumok érintették csak, hogy például nem mehettünk zárt helyekre, vagy nem járhattak a gyerekek iskolába. Ezek meg kicsit bagatell dolgoknak tűntek az egészhez képest. Másfél–két éven keresztül volt egy retorikai fordulat, hogy ezután már soha nem lesz semmi ugyanolyan, mint amilyen volt. És most meg azt látjuk, hogy nagyrészt visszarendeződött minden.
A regényben is valami hasonló történik, mint ahogy az egyes emberek a járványra reagáltak. Vannak, akik elkezdik bagatellizálni, sőt tagadni a levelek pusztulását, mások túl óvatosak lesznek, és a diákok tüntetést szerveznek, hogy vegyék már komolyan a felnőttek az ő jövőjüket.
A covidban is hirtelen elkezdtek képlékennyé válni a viszonyok, valamint az is, hogy minek van jelentősége. Néha volt értelme annak, amit teszünk, néha teljesen légből kapott szabályokat kezdtünk követni. Engem éppen ez az irracionalitás érdekelt, amiből a járvány bizony adott tapasztalatokat. És megdöbbentő volt az is, hogy habár alapvetően felvilágosult társadalomban élünk, ahol a tudományoknak fontos szerepük van és viszonyítási pontot jelentenek, mégis, amikor jött egy efféle krízis, akkor az emberek jelentős része irracionális válaszokat kezdett el keresni. Úgy gondolkodott, mintha a középkorban élne.
A regénybeli tüntetés egyik előzménye egyébként a Greta Thunberg-féle Fridays for Future mozgalom volt. Amikor tényleg tizenévesek kezdtek kiállni olyan ügyek mellett, amikre az idősebb generáció nem nagyon talált nyelvet és fogódzót korábban. A regényben szereplő Harsányi Léna nevű diák egyik beszédébe be is emeltem egy-két mondatot afféle vendégszövegnek Greta Thunberg híres, az ENSZ előtt elhangzott felszólalásából.
„Soha nem vagyunk túl kicsik ahhoz, hogy valamit megváltoztassunk!”
Fotó: Belicza László
Érdemes pimasznak lenni
Hogy élted meg az elmúlt hónapok hiábavalónak bizonyult diáktüntetéseit?
Sokat gondolkodtam azon, volt-e értelmük ezeknek a megmozdulásoknak. Nemcsak a mostani diáktüntetésekre gondolok, hanem például az SZFE ügyére is, amihez hasonló erőteljes kiállásra korábban nem nagyon volt példa. Szerintem az, hogy ebben szocializálódnak ezek a fiatalok, és látják, hogy igenis lehet hallatni a hangjukat, akkor is nagyon nagy eredmény, ha a céljukat végül nem érik el. Ennek valószínűleg hosszú távon lesz hatása. Ha az együttműködés, a közös autonóm szerepvállalás tapasztalata megmarad, akkor nagy nyereségről lehet majd beszélni.
Ha én lennék az úgynevezett hatalom, akkor szoronganék, hogy a fiataloknak, akiknek majd jövőre, vagy amikor választókorba lépnek, az lesz a tapasztalata, hogy érdemes pimasznak lenni, és velem szemben állónak azonosítják magukat. És ez szerintem hosszú távon hozhat változást.
Nem radikális gyorsasággal fog eljönni majd a NER a vége. Hanem úgy, hogy ezeknek a tapasztalatoknak az összeadódásával felnő egy fiatalabb generáció, aki megtanulja a hatalommal szemben hallatni a hangját. Ez Magyarországon nem magától értetődő. Mert elég sok generáció ment át egy olyan szocializáción, amikor az volt mondva, hogy tisztelettudóan, alárendeltként kell viselkedni. Ezt nevelték belénk a szocializmusban, és aztán még jó ideig.
Történelmi hagyomány, hogy a hatalommal szemben én kisember vagyok, nem hallathatom a hangomat. De egyre több korosztály látja azt, hogy igenis ki lehet röhögni a hatalmat, szembe lehet menni vele. És ennek előbb-utóbb kell, hogy valamilyen pozitív hozadéka legyen, még ha az adott pillanatban kiábrándultsággal is jár, hogy nem megy át semmilyen közös akarat.
„Nem radikális gyorsasággal fog eljönni majd a NER a vége, hanem úgy, hogy ezeknek a tapasztalatoknak az összeadódásával felnő egy fiatalabb generáció, aki megtanulja a hatalommal szemben hallatni a hangját.”
Csak én attól tartok, hogy ezek az okosabb, a hangjukat hallatni merő fiatalok jelentős részben elmennek az országból. És maradnak azok, akik ha bemennek a Libribe, hagyják magukat befolyásolni.
Az elvándorlás tényleg nyomasztó. Létezik egy egészséges európai mobilitás, tök jó, hogy ide-oda cirkulálnak a fiatalok, csakhogy ennek van egy kelet-európai verziója. Vagy inkább úgy mondanám, egy kelet-európai uniós. Mi nem ugyanazokkal a motivációkkal változtatunk lakhelyet, amivel egy német vagy belga fiatal teszi. Nem azt mondjuk, hogy oké, próbáljuk ki, milyen Hollandiában dolgozni, vagy elmenni északra, például Finnországba. A feleségem külföldön járt egyetemre, emiatt egy csomó külföldi ismerősünk van, akik többnyire egyetemeken dolgoznak, és szabadon mozognak. Valahol kényszer is nekik, hiszen nem kutathatnak ugyanott, ahol doktoráltak. Persze ennek is megvan a hátránya. Sokszor nehezen tudnak gyökeret verni, és emiatt egyre nagyobb lesz aztán bennük az igény a folyamatos mozgásra. Pszichésen azért ez is nehéz lehet.
Nálunk inkább az elkeseredettség motiválja a kivándorlást. Ha most a fiatalok azt mondanák, hogy elmennek nyugatra tanulni, aztán majd hazajönnek, és itthon kamatoztatni tudják, amit kint megtanultak, az tök jó lenne. De nem ez lebeg előttük, hanem az, hogy hiába jönnének haza jó szakemberként,
itthon egy nyomasztó, feudális, nagyrészt politikailag befolyásolt rendszerben kellene a karrierjüket kiteljesíteni, ami szinte lehetetlen.
Közben meg – nem akarnék ilyen nagy terhet a vállukra tenni, de mégiscsak – ezeknek a fiataloknak kellene hosszabb távon azért majd kitalálni, hogyan nézzen ki ez az ország. De ha nincsenek itt, akkor ki fogja kitalálni? Mindig az éppen aktuális öreg, begyepesedett arcok fogják meghatározni az ország irányvonalát? Akkor abból nem nagyon lesz változás! Szóval ilyen szempontból nem igazán lehet optimistának lenni.
