„Zavarba ejtőn fiatalon megismerkedtünk, aztán szintén zavarba ejtőn fiatalon létrehoztunk egy táncegyüttest, majd – már nem annyira zavarba ejtőn fiatalon – összeházasodtunk, és kiköltöztünk Londonba.” Röviden ez történt Gyulai Júliával és Potornai Norberttel, mielőtt az idei augusztusi edinburgh-i Fringe fesztiválon egyszer csak előrukkoltak egy zenés produkcióval. A Savoy! – Everybody’s Doing It operettslágerekkel dobja fel a párkapcsolati problémákról szóló mai történetet, és a fesztiválsiker után Londonban is bemutatnák.
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
„You can start a silly socks subscription service or sell inflatable toasters! Oh, my godness, oh, my dodness, such a good idea!” Gyulai Júlia, vagyis londoni művésznevén Julia Joy egymagában, több karaktert alakítva beszéli meg egy rövid videóban, hogy ha be akarják mutatni az Edinburgh Fringe-en a zenés komédiájukat, valamiképpen igencsak pénzt kellene szerezniük. Akár úgy, hogy előfizetést árulnának vicces zoknira, esetleg felfújható kenyérpirítóval kereskednének.
A közösségi finanszírozásra buzdító tavaszi mókás videófilmecskével gyűjtöttek is több mint kétezer fontot, ami hozzájárult ahhoz, hogy a világ legnagyobb kulturális fesztiválján huszonöt estén előadhatták a Savoy! – Everybody’s Doing It című zenés darabjukat. És ötcsillagos értékelést kaptak például a Musical Talk szaklaptól, négy és felest az Edinburgh Reviewstól – meg még sok dicsérő kommentet a fesztiválközönségtől. Márpedig a Fringe-en ez az igazi siker mérőszáma: a review-k és a vélemények, amik alapján aztán napról napra többen ülnek be az egy hónapon át lényegében minden este megismételt előadásokra.
Ír sztepptánc és Made in Hungária
Gyulai Júlia és férje, Potornai Norbert 2018-ig mint táncművészek ténykedtek Magyarországon. Ők alapították a Coincidance Táncszínházat, ami a kortárs táncot egyedülálló módon ír sztepptánccal ötvözte. Szerelemprojektnek indult, hatan hozták létre 2008-ban, tizennyolc évesen, aztán néhány év alatt alkalmanként húsz-harminc táncost foglalkoztató együttessé nőttek.
A Coincidance a kulturális tao megszüntetése után nem tudott tovább működni.
„Azon kevesek egyike voltunk, akik valóban arra használták, amire kellett. Válaszút elé kerültünk: vagy sokkal kisebb méretekben, vagy projektalapon megyünk tovább. Úgy döntöttünk, hogy inkább újra felépítjük azt, amit egyszer már létrehoztunk, azonban stabilabb alapra helyezve, nemzetközi szinten” – mondják.
A József Attila Színházban, próba után. Júlia éppen a Vérnász október eleji bemutatójára készült, amikor beszélgettünk. Fotó: Sebestyén László
Júliát itthon azóta is rendszeresen hívják koreográfusnak táncos-zenés előadásokhoz. Dolgozott például a József Attila Színházban a Made in Hungária és a Vértestvérek című produkciókban, és interjúnk idején éppen Federico García Lorca Vérnászát próbálták, aminek szintén ő a koreográfusa. „A történetmesélés és a táncszínház az együttes megszűnése után is velem van, nagyon érdekel, hogyan tudunk nagyon sok árnyalattal kifesteni egy sztorit, és a mozgással további szimbólumrendszereket létrehozni” – mondja.
Londonban nem lehet lébecolni
Júlia nyolcéves koráig Londonban, majd Monte Carlóban élt, mivel édesapja, Gyulai István, az ismert televíziós sportkommentátor másfél évtizeden át a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára volt. Legkisebb lánya itthon a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházi rendező – fizikai színházi koreográfus osztályába járt, majd két év után átigazolt a Táncművészeti Egyetem koreográfus szakára, Bozsik Yvette osztályába. De már korábban, tizenhárom évesen beleszeretett az ír sztepptáncba. Norbert a BME gazdálkodási és menedzsment szakán végzett, a táncot autodidakta módon tanulta meg. Júliával egy táncórán ismerkedtek meg, majd négy évig együtt versenyeztek.
„A Londonba költözésünknek pedig izgalmas magánéleti aspektusa is van” – mesélik nevetve. 2019 februárjában befejezték a munkát a Coincidance-szel, augusztusban tartották az esküvőjüket, majd elmentek nászútra, és miután hazaértek, másnap összepakoltak: irány London. Júlia ugyanis beiratkozott egy kinti mesterképzésre.
„Úgy gondoltuk, még elég fiatalok vagyunk, hogy a nulláról újrakezdjük.”
De a covid nem segített a terveiken. Norbert is beiratkozott ugyan egy kinti kreatív produceri mesterképzésre, ám azt lényegében végig online kellett végeznie – Londonból. „Márpedig London mocsok drága, ott nem lehet lébecolni, nincs az, hogy majd megoldjuk a dolgokat így vagy úgy” – mondja Júlia, aki abban az időben főleg táncoktatással kereste a pénzét. Norbertnek pedig az lett a szerencséje, hogy egy színházban talált azonnal munkát, és mivel bejelentett állása volt, a lezárások idején is kapott fizetést. „A brexit előtt, még az utolsó európai diákok közt fel tudtam venni kint diákhitelt is.”
A covidnak tudják be azt is, hogy a táncból végül a zenés színházra váltottak. „Az éneklés mindig közel állt a szívemhez, és a covid többedik hulláma alatt egyszer csak úgy éreztem, nem tudok még egy órát végigcsinálni a nappaliban anélkül, hogy ne őrülnék meg. Akkor meghoztam a döntést: adok egy évet a hangképzésnek” – meséli Júlia. Online újrakezdte, és 2021 decemberében kapott is egy jelentős szerepet egy észak-angliai színházban, egy karácsonyi zenés előadásban. De közben mindig is szerettek volna valami saját produkciót létrehozni.
Ekkoriban kezdett Júlia azon gondolkodni, hogy legyen az első önálló előadásuk egy zenés show, méghozzá olyan, ami épít a magyar kulturális örökségre, viszont az angliai közönség előtt is megállja a helyét.
Gyulai Júlia és Potornai Norbert
Hogyan vigyél előadást a Fringe-re?
Tavaly november táján fogalmazódott meg Júliában, hogy meg kellene próbálni a Fringe-et. „Volt ugyanis Londonban egy munkám, amit illett volna szeretnem, de nem tudtam. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, mert az ottani előadóművészeti rendszerben vagány feladatnak számított. Nem is az előadás színvonalával volt baj, csak az én személyes előadói, alkotói utam egyszerűen mást kívánt” – mondja. Dance captain, vagyis tánckarvezető volt egy szteppes előadásban, amit Adam Garcia koreografált (a brit színész a Sakáltanya című filmben is játszott).
Az Emerald Storm című táncos színházi előadás óriási siker lett, de Júlia nem találta benne a helyét. „Ez rettenetesen megijesztett. Elgondolkodtam, hogy valójában mit keresek, miért küzdök. Kiköltöztem, felépítettem magam, van menedzserem, végre kapok munkát, ami sokaknak álom, de beteljesedés mégsem volt. Az előadássorozat utolsó pár hetében már nagyon vártam, hogy a jóisten segítsen valami gondolattal.
Akkor ugrott be, hogy, mi lenne, ha vinnénk egy saját előadást a Fringe-re.”
Az edinburgh-i fesztivál hátterében működő Fringe Society rendszeresen tart workshopokat művészeknek „Hogyan vigyél előadást a Fringe-re?” címmel, és tanácsokkal is segíti a jelentkezőket, ha elakadnak. Beneveztek egy ilyenre. „Amire nem tudnak felkészíteni, az a fesztivál nagysága. Azt képzeltük, hogy olyasmi lesz, mint a Művészetek Völgye. De annyira hatalmas, és olyan rengeteg az a nagyjából 3500 előadás, amit ott nap mint nap játszanak három és fél héten át!”
Végül ők is abban a fringe-es üzleti modellben jelentek meg, mint az előadások nagyobb része: teljes mértékben piaci alapú beruházás volt a szereplésük. „Mi magunknak producáltuk, mezei alapon odamentünk, kifizettük a terembérletet, és szereztünk támogatást a projektre” – mondja Norbert. A fringe-es szereplés teljes költségvetése mintegy negyvenezer font volt, benne a kiutazás, a szállás és a darab színpadra állításának költségei, a szereplők bére.
A szállás vitte el a költségvetésnek majdnem a felét. De szakmailag mindenképpen megérte a befektetés – mondják.
Ráadásul olyan műfajban adtak elő, amiből viszonylag kevés volt az egész fesztiválon. Idén a 3500 produkciónak csak mintegy két százaléka volt musical (igaz, az is vagy hetven darabot jelent), három százalék színdarab, a többi cirkusz, standup és tánc.
Fotó: Sebestyén László
A körítés nagyon más
A Savoynak volt már egy 2022-es első verziója, azt a londoni Phoenix Art Clubban mutatták be, aztán játszották az ottani Liszt Intézetben is. A mostani előadást kimondottan a Fringe-re hozták létre, és miután Edinburgh-ben huszonötször eljátszották, ősszel Londonban szeretnének neki színházat találni.
Az előadás a modern párkapcsolatokról, a házasságról szól. „Nagy inspirációnk Esther Perel pszichoterapeuta, aki több könyvében boncolgatja, hogy miért próbálunk egyetlen emberre ráhelyezni minden fontos szerepet az életünkben. A szövegkönyvben persze erősen elmozdulunk afelé, hogy mennyit számít, mit örököltünk az előző generációktól. Például azt a mintát, hogy férjhez kell menni, szülni, aztán vagy működik a házasság, vagy nem. De a darab végére lebontjuk ezeket a rétegeket, és közben nyilván van a sztoriban sok csavar.”
Felcsendülnek az előadásban népszerű betétek olyan nagy magyar operettekből, mint például a Bál a Savoyban, ami a 30-as években három hónapig sikerrel ment Londonban, a Luxemburg grófjából, illetve a Csárdáskirálynőből, amit Riviera Girl címmel szintén játszottak korábban a Broadwayen. A dalokat angolul éneklik, bár Júlia azt mondja, egy kis magyar szöveget azért itt-ott csempészett a produkcióba.
Ő is szerepel az előadásban, meg persze rendezi is, bár azt mondja, ez majd nem lesz mindig így. „Legközelebb lejövök a színpadról, hacsak nem találok valakit, akire a rendezést rá tudnám bízni. De egyelőre utóbbi fontosabb a lelkemnek. Ahhoz, hogy meg tudjon maradni az előadás annyira magyarnak, amennyire szeretném, én kellek. Az operett el van benne énekelve rendesen, maga mint műfaj nem sérül az átalakításban.
Nem akartuk a dalokat megerőszakolni, megőriztük az esszenciájukat. Viszont a körítés, hát, az nagyon más.”
Képek az előadásból. Fotó: Bernadett Swan
Azt látják, hogy a britek annyira büszkék a zenés színházi hagyományaikra, hogy simán elővesznek százéves darabokat, felújítják őket, de marad a régi énektechnika. „Ők erre kényesek. Közben nekünk őrületes zenei hagyatékunk van, de nem tudunk hozzányúlni jó ízléssel. Az operett kissé poros műfajnak számít, mi pedig azt szeretnénk elérni, hogy legyen olyan operettkultúra, amire a tizennyolc éves is büszkén mondja: a miénk. Amikor Sam MacDonald, a produkciónk zenei vezetője meghallgatta például a Bál a Savoybant, azt mondta, hogy bizonyos dallamvezetések emlékeztették későbbi musicalekre.”
Örülni az ötszázegyediknek
Közben Júlia rendszeresen hazajár koreografálni, Norbert pedig Londonban egy belsőépítész cégnél dolgozik, és enteriőrdizájnernek tanul. Az a tervük, hogy hosszú távon visszatérjenek ahhoz, amiért eredetileg is kimentek, csak a covid kissé eltérítette őket. Nemrég megalapították az NP & Joy Entertainment nevű cégüket, aminek égisze alatt produkciókat állítanának színpadra.
„Ha az ember egyszer elmegy, visszajönni nagyon nehéz. Még akkor is, ha tudjuk, hogy kint sosem leszünk úgy otthon, mint itt” – mondják.
Persze az sem biztos, hogy örökre Londonban ott akarunk maradni. Mindenesetre amikor felteszem a kérdést, hogy mikor lesznek brit állampolgárok, látszik, hogy ez különösebben nem foglalkoztatja őket. „Végül is, az EU-s útlevéllel többre megyünk, mint egy brittel.”
Azt szeretnék, hogy legyenek olyan előadásaik, amiket aztán majd a világban turnéztathatnak. A Savoyt például szívesen elvinnék Németországba, hiszen ott ismerik az operettet mint műfajt. „Londonban színházat találni alapvetően nem nehéz, ha már azon a szinten van egy produkciód, hogy be lehet mutatni – mondja Júlia. – Itt annyira kapitalista a rendszer, hogy ha van pénzed, egyszerűen befizeted magad egy helyre. A Savoyhoz most még pénz kellene, hogy lehessen például látványosabb díszlet, a jelmezek, a fény és hasonlók.”
Gyulai Júlia és Potornai Norbert. Fotó: Sebestyén László
Londonban szerencsére számos kisebb vagy nagyobb állami és magánalapítványhoz, támogatócéghez lehet fordulni forrásért.
Az Arts Council England nevű szervezetnek (nagyjából az a szerepe, mint Magyarországon az NKA-nak) bonyolult ugyan a pályázati rendszere, ám ha egy társulat vagy produkciós csapat nyer, akkor olyan összeget kap, amiből már összerakhat egy előadást.
„Van egy londoni cég, ők kifejezetten új zenés produkciókat támogatnak – mondják. – Lehet hozzájuk menni tíz-tizenöt perces pitchekre, elénekelsz két dalt, elmondasz egy monológot, és ha izgalmasnak találják, jöhet a következő kör. Fáradhatatlanul nyomni kell és nem foglalkozni azzal az ötszáz pályázattal, amit nem kapsz meg, és örülni az ötszázegyediknek, amit igen.”
