Ritkábban csöng a telefonom, mint azt sokan gondolják, de ha hívnak, eléggé kiszámítható, hogy ki mit akar tőlem.
A legtöbben be szeretnének kerülni az újságba, néhányan kimondva-kimondatlanul rögtön fel a címlapra. Ritka, de van, aki azért hív, hogy az ellentétes irányba mozogjon, és kikerüljön a laptervből. És előfordul, hogy panasszal keresnek, hol jogossal, hol nem. Ezért is álltam meg sétálás közben (mert ha már telefonálni kell, lehetőség szerint körbe-körbe vagy fel-alá járkálok), amikor Lantos Csaba azt mondta, hogy legyek mentor a Bankárképző mentorprogramjában. A bevezetője után ugyanis már vártam, mikor fordul rá Csaba a lényegre („arra gondoltunk, ez érdekes lehet az olvasóknak is”), és tettem-vettem magamban, hogy vajon tényleg érdekes lenne-e. De hogy én mentor? A Bankárképzőben? Ez meglepett. Aztán tele kérdőjelekkel, de belevágtam.
Megérte. Sose szakítottam volna ki egyébként ennyi időt arra, hogy szerdánként együtt ebédeljek egy huszonéves sráccal, Csepregi Danival, aki már dolgozott is tanácsadóként, de most diák. Látott is már belülről céget, de azért mégis kezdő. Sosem jöttek volna vissza ennyire élesen a 15 évvel ezelőtti kérdéseim, dilemmáim és világnézetem, ami természetesnek veszi, hogy a világ előtt álló kihívások megoldhatók, és a megoldásnak én magam is részese leszek. Amikor nem beszélgettünk, Dani kísért találkozókra, amelyek így új dimenziót kaptak. Csak azáltal, hogy ott volt, már bennem is megjelent egy másik nézőpont is, aztán meg is beszéltük, ki mit látott. Mindez persze nem azért ér két bekezdést a Forbesban, mert a Bankárképzőnek van egy jó mentorprogramja.
Hanem mert mentorálni annak is egyszerű, akinek nincs vállalati mentorprogramja, vagy nem keresik meg egy váratlan telefonnal, mint engem. És mindkét oldalnak sokat ad.
Tóth Péter nem keresett mentort a rendszerváltáskor Debrecenben, csak bulizott. A vége az lett, hogy saját kezével szedte össze a még elérhető mangalicákat az országban, és a mangalicapiac mindenható ura lett.
Aki megmentette a mangalicát
Legújabb kihívása a sertéspestis, de amilyen energiaszinten pörög, a végén még ezt is megoldja. Sajátosan magyar történet az övé, többek között egy hungarikumnak vélt állattal, amiben szerb vér is csorog, és spanyol pénzből mentették meg. Mert még egy ilyen egyszerűnek látszó ügy, mint a mangalica is ezer szálból áll. Sőt nem is igazán mangalica az, amiről mi beszélünk, hanem valójában F1. Igen, jól olvastad, de nem oldom fel a rejtélyt, megoldás Smejkál Péter cikkében.
Matusz Balázs, a Matusz-Vad alapítója. Fotó: Sebestyén László
A mostani számban írunk az éttermesek egyik fő ellátójává kinővő Matusz-Vadról is, és egy eddig általunk méltatlanul elhallgatott magyar sikersztoriról, a Yoo-ról (amit még mindig mindenki úgy ismer, hogy a Toi-toi vécék). Öt és fél év alatt tényleg nem írtunk egyszer sem minden magyar fesztivál ikonikus darabjáról? Tényleg, de most Melis Dóri bepótolja a hiányosságot.
És hogy ugorjak egy nagyot, ugyanebben a számban olvashattok Babiš cseh miniszterelnök prágai luxusétterméről is, Bagi László és Zsiborás Gergő elmentek, és végig kóstoltak a menüt.
A friss Forbesban új sorozat is indítunk. Mostantól legalább egy évig minden számban hozunk egy női történetet, elemzést, véleményt, hogy tovább csiszoljuk, ami sokszor márványnak tűnik, nagy ritkán mészkőnek: a női esélyegyenlőtlenséget. Addig kell ezt össznépileg csinálni, amíg a -tlen eltűnik belőle. Nézőpont (és megye/kerület, szektor) kérdése, hogy 2019-ben még mind a négy betű, vagy már csak kettő van meg.
