Lovasi András az első könnyűzenész a Forbes magazin Iskolateremtők rovatában. Korábban ugyanitt írtunk többek között Fischer Ivánról, Csíkszentmihályi Mihályról, Dévény Annáról, Chikán Attiláról, Vitray Tamásról. Részlet a júliusi nagyportrénkból.
Miért éppen Lovasi? Mert úgy gondoljuk, hogy zenei világával és szövegeivel is iskolát teremtett, mára folyamatos hivatkozási alap a fiatalabb zenészek számára, e mellett nem csak dumál, hanem tesz is a minőségi magyar zenéért, zenekarokért.
Dömötör Endre, a Recorder magazin főszerkesztője cikkünkban azt mondja, “Lovasi úgy tudósított arról, hogy milyen Magyarországon embernek lenni a 90-es és a 2000-es években, ahogyan azt csak a Cseh Tamás-dalok tudták a 70-es és a 80-as években. Ők azok, akik a legpontosabban rajzolták ezt meg a hazai popzenében, sőt Lovasi máig folyamatában tudja ezt végigvinni”.
Ez volt a mi mákunk
A júliusi magazinban megjelent portrénkban bemutatjuk pályafutása sarokpontjait a Kispál és a Borz alapításától a most készülő második szólólemezéig, kitérünk üzletemberi tevékenységére, konfliktusaira is. Meg persze beszél Magyarországról, azon belül a zenei élet jelenlegi állapotáról, mások nevében is.
Kedvcsinálóként íme két részlet a cikkből. Az első a Kispál felfutásáról, illetve arról, hogy lett benne Lovasi vezető – ez a rész a nyomtatott cikkben rövidítve szerepel.
„Amikor Ózdi újraalakította a zenekart, azért gondolt rám, mert látta, hogy improvizációban, vázlatok összerakásában ügyes vagyok. És addigra túltették magukat azon, hogy vércse hangon énekelek, valamint a személyiségem egyéb irritáló vonásain is”
– mondja a megszokott öniróniával Lovasi. Pécsen nem volt túl sok harcra fogható dobos, Brautigam Gábor helye a zenekarban nem volt kérdéses. A névadás-sztorit minden Kispál-rajongó vágja: a Borz Ózdi ötlete volt, azt, hogy Kispál és a Borz legyen, Lovasi javasolta. „Kispál e miatt nagyon boldog volt, apja büszke lehetett rá. Öreg volt, 23 éves, túl mindenen, a családja csesztette, hogy éljen már normális életet, menjen dolgozni, azt mondta, neki a zenében ez az utolsó próbálkozása”. Szerencsére jó hosszúra nyúlt.
Lovasi András. Fotó: Forbes / Orbital Strangers
Az első 9 szám gyorsan megvolt, de a többi nehezen jött. Ózdi hol kiszállt, hol vissza, volt, hogy egy szegedi koncertre indulva ugrott ki a kocsiból, mondván, ő most kilépett. Lovasinak ez elég kellemetlen volt. „Ha kiszállt, akkor basszusgitáros lettem, amikor visszajött, újra gitáros voltam.
De annyi pénzem nem volt, hogy két gitárom legyen. Volt egy, aminek még akkor is fizettem a részleteit, amikor már rég nem gitároztam.”
A zenekar ott próbált, ahol épp tudott, volt vagy 30 hely Pécsett, ahol megfordultak. „Brautigam néha el tudta lopni a céges Zsukot, de ha nem, akkor busszal vonszoltuk a teljes felszerelést, volt, hogy megbüntettek, mert a hangfalaknak nem volt jegyük.”
A kreatív krízisen végsősoron az lendítette át a zenekart, hogy Ózdi végleg távozott. Próbáltak basszusgitárost keresni a helyére, de aztán inkább maradtak a trió felállásnál. 1989-et írtunk ekkor, Lovasi így vált végleg basszusgitárossá, majd hamar vezéregyéniséggé. „Ahogy én lettem a fix basszgitáros, azt vettem észre, hogy elkezdtem egyre jobban irányítani a zenekart. Koncerten is. Másodgitárosként nem nagyon tudtam beleszólni a tempóba, a számvégekbe. Amíg viszont a basszus szól, addig nincs vége a számnak” – magyarázza.
A következő években, a rendszerváltás tájékán születtek meg azok a klasszikus Kispál-dalok, amelyek a zenekar első három lemezére kerültek fel. Az első albumig úgy jutottak el, hogy demóik hamar kézről kézre jártak, az alternatív közegben országos népszerűségre tettek szert, a pesti kulthelynek számító Fekete Lyukat meg tudták tölteni.
A lemezt végül Nagy Feró adta ki, figyelemre méltó üzletemberi előrelátással: előbb fél évig tolta a rádióban az akkoriban igen menő Garázs című műsorában a Kispál-dalokat és csak ezután dobta piacra a korongot.
Noha rajongók tízezrei vallják a mai napig, hogy döbbenetes erővel hatott rájuk a Kispál-dalok teljesen újszerű és semmihez sem hasonlítható hangzás- és szövegvilága, Lovasi elképesztő tárgyilagossággal és higgadtan értékeli a zenekar kezdeti időszakát, illetve sikerét.
„A mi mákunk az volt, hogy amikor bejött a rendszerváltás, egy rövid kegyelmi időszakban volt igény az újra, még nem butítottak a kereskedelmi rádiók. Mi pár év zenélés után készek voltunk. És olcsón működtünk, befértünk egy Wartburgba.” A másik fontos tényező: „mi nem úgy tanultunk meg zenélni, hogy választunk egy stílust, aztán megtanuljuk belőle a legnagyobb dalokat, aztán elkezdünk írni hasonló sajátokat. Ettől még nem lesz saját hangod. Mi az első pillanattól saját számokat akartunk csinálni, mindenki hozta hozzá a saját világát.”
A XX. század elfelejtett öröksége
Ez pedig a cikk eleje, Magyarország Lovasi szemüvegén át:
„Mostani létállapotomban a következő van: nagyon jó lehetne minden, szerintem jó dolgokat is csinálok, persze tudomásul veszem, hogy 51 vagyok, és ezek a dolgaim nem lesznek már olyan erős hatásúak, mint voltak mondjuk a húszas éveimben. Az a kis mikrovilág, amit kiépítettünk magunk körül, abban minden jó. A magánéletem is végre.
Csak épp egy olyan valami felé megyünk szélsebesen , aminek a végén a mostani vezető politikusok nagy része is azt fogja mondani, hogy nem ezt akartuk, bocs, csak akkor már késő lesz.
Készül a 2018. júliusi szám Lovasi-portréja: többórás séta Szentendrén. (Balra a cikk szerzője, Ács Gábor). Fotó: Forbes / Orbital Strangers
Olyan mondatokat hallok lépten-nyomon politikusok, köztisztségviselők szájából amik mind ismerősek valahonnan. Vagy negatív utópiákból vagy az utolsó 100 év jobbára sötétebb időszakaiból.
Ha nem a bőrünkre menne, mondhatnám, hogy milyen érdekes, mi mindenre képes az ember, a kollektív hülyeség milyen stációit járja be újra és újra.
Ami tanulság maradt a XX. századból, azt egy-két generáció alatt elfelejtjük és újra jöhetnek a pszichopata-technokrata hatalommániás hülyék.
A politika elhagyta azt a játszóteret amit a demokrácia elvileg kijelölt neki, és olyan dolgokat próbál leuralni amihez elvileg semmi köze: magánélet, kultúrális élet, civilszféra.”
A teljes nagyportré a júliusi lapszámban. Lapozz bele a magazinba!
