Gigantikus méretű és rekorder felhőkarcolók, multikulti sokszínűség, a naplementében ezer színben ragyogó és imára hívó mecsetek, autópályán átsétáló magányos tevecsordák – az alig tízmilliós lakosú Egyesült Arab Emírségekben jártunk. Itt élő expatok segítségével fedeztük fel a két legismertebb nagyváros, a főváros Abu Dhabi és Dubaj szépségeit, különcségeit, élhető és élhetetlen oldalát.
Tele van Budapest a légitársaságok invitáló plakátjaival, a Wizzairrel szinte naponta útra kelhetünk Dubajba vagy Abu Dhabiba, nemrég pedig az Emirates is bejelentette, hogy júniustól minden nap indít oda járatokat. A bakancslistámon korábban nem szerepelt ez a különleges kultúrájú, mesterségesen kialakított, hatalmas méretekkel operáló, megalomán városokkal rendelkező ország. Egy baráti meghívást kihasználva márciusban mégiscsak eltöltöttem egy hetet Abu Dhabi, Dubaj és az Emirátusok sivataga háromszögében.
A minden igényt kiszolgálni képes, jól megtervezett választásos, abszolút monarchia képét segített árnyalni a bennfentes idegenvezetés: házigazdánk egy három gyerekét Abu Dhabiban nevelő francia-lengyel házaspár, Philippe és Anna volt, mindketten dolgoznak.
Utóbbi tényt azért is fontos megemlíteni, mert az itt élő expat házaspárok többségénél a nők az Emirátusokban töltött években általában kicsekkolnak a munkaerőpiacról.
Nőként dolgozni és három gyereket nevelni az Emirátusokban nem kis feladat, a gyerekek boldogságát, jóllétét előtérbe helyező iskolai oktatás és rengeteg program mellett még a rendkívül jól megszervezett napirenddel sem lehet mindig mindent megoldani. Erre külön munkaerőpiaci szegmens épült ki az országban az ide érkező bevándorlók révén, az általuk nyújtott segítség kelet-európai szemmel meglehetősen ellentmondásos érzéseket kelt. De erről majd később.
1. Az emberi leleményességnek nincsenek határai
„Érdekes, innen nem is tűnik olyan magasnak” – mondtuk a Dubai Mall bevásárlóközpontból kilépve, amikor felnéztünk a félóránként vízishow-val szórakoztató 12 hektáros mesterséges tó partjáról a mellettünk álló Burdzs Kalifára. A világ legmagasabb épülete 828 méteres, az emberi szem számára viszont szinte értelmezhetetlen méretekkel rendelkezik. Leginkább a nagyjából 14 kilométerrel távolabb lévő szállodai szobánk ablakából kitekintve értettük meg, milyen mértékben magasodik a többi felhőkarcoló fölé.
Legekkel tele van Dubaj és Abu Dhabi: legmagasabb, legnagyobb épületekkel és legeszementebb ötletekkel.
Ha csak azokra a mindenki által ismert látványosságokra gondolunk, melyekről Dubaj ismertté vált: a világ legnagyobb „képkeretének” nevezett két üvegtoronyból és az azokat összekötő hídból álló épületkomplexum, a tengerparton a világ legnagyobb óriáskereke, a világ legmagasabb szállodája, a Burdzs al-Arab, az épített Pálma-sziget és a Világ-szigetek. De önmagában Dubaj a világon a legtöbb 300 méter feletti épülettel rendelkező városa is.
Abu Dhabiban, a Ferrari Parkban van a világ leggyorsabb hullámvasútja és a városé a világ legferdébb épülete is. A „csupán” 160 méter magas Capital Gate azzal tette fel a várost a világ építészeti térképére, hogy 18 fokkal nyugatra dől – ez a pisai ferde torony dőlésszögének nagyjából négyszerese.
A Perzsa-öböl délkeleti részének emírségei a 19. századtól brit fennhatóság alá tartoztak, mígnem függetlenedtek és 1971-72-ben létrejött a hét emírség alkotta Arab Emírségek. A mai nyüzsgő metropoliszok nagyjából ebben a 40-50 évben épültek fel szinte a nulláról, megmutatva a világnak, mire is képesek pénzzel, erőforrásokkal és szinte nulla természeti adottsággal a tengeren és a sivatagon kívül.
Csaknem egy hétig volt otthonunk az Al Reem-sziget egyik felhőkarcolója Abu Dhabiban. Fotó: Kamil Rogalinski
Valójában ez adja a városokban megtapasztalt különös életérzést: minden adott bennük – ha van elég pénzed – ahhoz, hogy jól érezd magad és minden vágyad, még a legelborultabb is teljesüljön.
De végig ott van az a kis hátsó gondolat, hogy ez így nagyon ellentmond minden józan paraszti észnek.
Ezt érzed, ahogy a nyüzsgő városból, a tökéletesen működő metró ablakaiból kitekintesz a távoli sivatag porfelhőire, ahogy a légkondicionált üvegépületekből kilépsz a száraz, kínzó forróságba. Amikor elhagyod a felhőkarcolóban lévő kényelmes lakásodat, ha jót akarsz magadnak, autóba ülsz. Abu Dhabiban nem csicseregnek be reggelente az ablakodon a madarak, nem hallod a fák susogását a szélben, nem sétálsz le egy parkba, hogy egy könyvvel a kezedben ejtőzz egyet.
A nyár két-három legmelegebb hónapjában, amikor hetekig 45 Celsius-fok fölé emelkedik a napi hőmérséklet, a páratartalom pedig 80-90 százalékos lesz, kiürül a város. Aki teheti, elhagyja az elviselhetetlen forróságban felhevülő betontengert. Vendéglátóink az itt töltött hét év alatt minden nyarat Európában töltenek a családjaiknál, mert Abu Dhabi élhetetlenné válik.
2. Közbiztonság mindenek felett
Magyarországon az ember úgy szocializálódik, hogy egy pillanatra se hagyja magára a táskáját, a személyes tárgyait, gondosan bezárja az autóját és az otthonát. Itt mindezt könnyedén el lehet felejteni, még az előszeretettel alkalmazott törölközőszéfekre sem érez igényt senki a strandokon.
Dubaj és Abu Dhabi a világ legbiztonságosabb városai közé tartoznak, kínosan ügyelnek az itt élők és ide látogatók jóllétére, a városok és az ország jóhírére, hiszen a turizmus fontos bevételi forrás.
Anna szerint az expatok ezért is maradnak sokáig a kulturális különbségek, az éghajlati nehézségek ellenére: az anyagi biztonság mellett a gyerekek biztonsága is adottság. Itt bátran leküldheted az épületkomplexumod aljában lévő medencéhez a kiskorú gyerekedet, nem eshet emberi kéz által bántódása, mindenki vigyáz a kicsikre. „Nem fog eltűnni, előbb kíséri fel valaki a lakásba, minthogy elrabolják” – meséli.
Rendőrt vagy rendőri intézkedést szinte soha nem látni. Philippe az itt töltött hét év alatt sem látott zavart keltő rendőri jelenlétet az utcákon. Mint mondja, nincs is rá szükség:
kamerák vannak mindenütt, mindenkiről tudnak mindent.
Ha átléped a sebességhatárt, ha kihágást követsz el, nincs értelme ott helyben utánad menni. Tudják, hol élsz, majd megjelennek a lakásodon, vagy kapod a telefonos applikációdban a büntetést, amit ott rögtön be is fizethetsz.
Kínosan ügyeltek a covid-járvány idején is az egészségre. Az utolsó hullámok idején is szigorúan vették a betegséget: Anna és Philippe a háziőrizetesek jeladójához hasonló karperecet kapott a karjára. Ha elhagyták a lakásukat, vagy csak lemerült az akkumulátor, az ellenőrök megjelentek az ajtóban. Emiatt többször kuporogtak órákat a rövid töltőkábel miatt a konnektor mellett.
3. Sivatag, amerre a szem ellát
Ha Arab Emírségek, akkor mindenkinek azonnal a homokdűnék és „süppedő homokon monoton ügető” tevéken való lovaglás képe villan be. Ezernyi lehetőséget kínálnak ma már az utazási irodák arra, hogy bárki megnézhesse, milyen is egy naplemente ezen a holdbéli tájon. Többnyire a kényelmestől egészen a luxusig tartó szolgáltatásokra fizethetünk be, melyekben szerepelhet terepjárós homokrallyzás, homokdeszkázás, quadozás, tevegelés, egzotikus vacsora.
Mi itt is kicsit a helyiek életét élhettük: szombat délután két családdal kerekedtünk fel, akiknek ez egy átlagos hétvégi program. Abu Dhabitól mintegy másfél órányi autóútra egyszer csak a sivatag közepén találtuk magunkat. A dűnék között pár kilométer múlva már csak egy fehér köves út vezetett, idővel azt is befújta a szél homokkal: tábort vertünk. Alapszabály, hogy legalább két autóval kell érkezni vadkempingre, ami legális – de azért időnként a közelben órákig felénk fordulva várakozott 1-1 terepjáró. Talán csak a közeli tevefarmok egyikének tulaja volt, talán valaki ránk vigyázott.
A sivatagban alapszabály, hogy legalább két autóval kell érkezni vadkempingre. Fotó: David Jakub
A velünk lévő hat gyerek azonnal útnak indult a késő délutánban folyamatosan színét váltó dűnék között, hogy homokdeszkázzanak.
Ez a világ legbiztonságosabb játszótere: elveszni nem nagyon lehet, megütni nem tudják magukat és akármennyit is sétálnak, mindig csak egy kurjantásnyi távolságra jutnak.
Naplemente után a felvert sátrak között rakott tűzön báránycombot és mályvacukrot sütöttünk a minket körülölelő végtelen sötétségben és csöndben. A gyerekek fejére lámpa került, hogy mindig tudjuk, merre járnak.
A sivatagban megéri korán kelni és elcsípni a nap első sugarait. Nekünk különösen szerencsénk volt: az itt élők is ritkán látnak ilyet, de a napfelkeltével esőfelhők és szivárvány érkezett. Az alig pár csepp eső itt nagy mennyiségnek számított, a felhők pedig hozzájárultak ahhoz, hogy nem kellett a hőség miatt kora reggel elhagynunk a táborunkat.
4. Tolerancia és vallás
Az ember lánya meglehetősen sok prekoncepcióval érkezik egy arab országba, ha korábban nem járt még hasonlóban. Vendéglátóink azóta is rajtam nevetnek, amiért néhány nappal az indulás előtt megkérdeztem: tisztázzuk, mennyi bőrfelületem lehet szabadon, mégis hogyan pakoljak?
Pedig Abu Dhabi és Dubaj is a toleráns, vendégekkel szemben elfogadó városok közé tartozik. Itt nem érhet senkit atrocitás az utcán, az üzletekben vagy étteremben, ha kint a térde, ha apró, pántos ruhácskában flangál. A bevásárlóközpontokra ugyanakkor nemcsak azt írják ki, hogy tilos a dohányzás: mértéktartó öltözéket és viselkedést várnak el. Kéretik, hogy egymás iránti vonzalmunknak ne adjuk különösebb jelét. Nem teljesíthetetlen elvárások, sőt: néhány nap elteltével már én néztem furcsán egy összebújva sétáló, láthatóan európai párra.
Az iszlám által megkövetelt szabályok betartása ez alatt a röpke egy hét alatt inkább volt érdekes megtapasztalás, mint zavaró kötelezettség.
Az Abu Dhabiban lévő – impozáns, letisztult és magával ragadó szépségű – Zájed Sejk mecsetbe nők csak hajukat és szinte teljes testüket eltakaró ruházatban léphetnek be, de nincs kötelező abaja vagy a nikáb. Vezetett kis túránkon az építményt bemutató idegenvezető pedig egyből köszönettel kezdte, amiért teljesítjük a kérésüket és megtiszteljük az előírásaikat.
A Zájed Sejk mecset Fotó: Nick Fewings
A lakosság mintegy 10-15 százaléka emirátusi csak, a többiek külföldiek: expatok és bevándorlók (indiaiak, pakisztániak, bangladesiek, filippínók, afrikaiak). A multikulturalitás nem is a turisták által leglátogatottabb belvárosi forgatagban, hanem az eldugottabb, „valódi élettől” hangos negyedekben válik igazán láthatóvá. A dubaji arany-, fűszer- és datolyapiac színes nyüzsgéséből könnyedén belekeveredhetünk az indiai szubkontinens világát rejtő sikátorokba egy Shivának szentelt templom mellett.
Közben az egész ország a legnagyobb ünnepre, a Ramadanra készült. Hazaindulásunk napján vette kezdetét a nyugati szemmel végletes önsanyargatásnak tűnő, napkeltétől napnyugtáig tartó étel- és italmegvonás.
Itt azonban másként tekintenek erre: nemcsak vállalt vallási próbatétel, hanem közösségi, családi élmény. Ez a muszlimok „egy hónapos karácsonya”, hiszen minden este nagy, közös lakomát ülnek, hogy bírják a másnapot.
Ilyenkor lassabb tempóban dolgoznak, rövidítettek a munkanapok is – meséli Anna, aki szerint bár ilyenkor kevésbé eredményesek a munkavállalók, nem muszlim külföldiként cserébe ez az év legnyugodtabb, legpihentetőbb időszaka.
5. Emberi sorsok, közös útelágazások, más-más célok
A leghangsúlyosabb élmény, amit hazahoztunk magunkkal ebből a különleges országból, mégsem a változatos ízek, a piacok színkavalkádja és a végtelen luxus miatti ámulás volt. Hanem az itt élő tízmillió fő által megvalósított különös társadalmi modell, amely arcunkba nyomja a világ működésének hibáit.
Emirátusiakkal nem volt módunk személyesen beszélni, az általuk képviselt felső tízezerhez nem sok út vezet egy itt élő expatnak sem, pláne egy turistának. A felsővezetőként dolgozó Anna ugyanakkor beszámolt egyik este egy különös beszélgetéséről. Egyik alkalmazottja anyja aznap lehívatta őt az irodaház előtt parkoló autójába, hogy megbeszélje lánya jövőjét. Ő az első nő a családban, aki munkába állt, és az anya aggasztónak tartja, hogy húszas évei ellenére még nincs férjnél. Megkérte Annát, tartózkodjon attól, hogy a nyugati értékekkel beszéli tele a fejét, nehogy emiatt szingli maradjon. Anna nagyokat hallgatott, hiszen nemrég épp ezeket a nyugati értékeket adta tovább a lánynak, amikor az tőle kért tanácsot, igent mondjon-e a kiszemelt férfinak, ha már van egy felesége.
És hogy miért is akkora itt a közbiztonság? Épp emiatt a társadalmi modell miatt is. A felső tízezernek nem áll érdekében másnak kárt okozni, az itt élő többi 80-90 százaléknyi embernek pedig az élete múlhat rajta.
Hiszen egyetlen kihágás elég ahhoz, hogy kiutasítsák az országból, ezzel elvágva őt és egész családját a megélhetéstől. Például Patrikot, az ugandai taxisofőrt, aki 4 éve dolgozik megállás nélkül Abu Dhabiban, hogy fizesse gyerekei egyetemét és ellátását otthon. Reméli, hogy ez az utolsó éve itt és összegyűjt emellett annyi pénzt, hogy hazatérve saját kis építőipari vállalkozást indítson.
Ugyanígy a gyereke jövőjéért dolgozik Annáéknál a kameruni Amelie, aki egy éve segíti mindenben a család életét, vezeti a háztartást és vigyáz a gyerekekre, köztük a hároméves Laurára. Az így megkeresett és szinte száz százalékban félretett pénzt küldi haza, hogy otthon saját hároméves kislányát és az őt ellátó nagymamát támogassa.
Története itt átlagosnak számít, hiszen szinte minden nanny ilyen körülmények közül érkezik az Emírségekbe. A mindig mosolygó fiatal lány története azonban a mi egészen más kultúránkból szemlélve szívfacsaró tragédiának tűnik.
