A szovjet utódállamok, a Közel-Kelet vagy Afrika nem sok ember bakancslistáján szerepel. Pedig ha csak a félelmünk tart vissza, nem biztos, hogy megéri otthon maradni. Ertler Alíz Menni kell! című utazókönyve nemcsak a bemutatott egzotikus helyekkel, hanem a modern kori zarándok személyes élményeivel is lendületet adhat az induláshoz.
Párizst meg lehet látogatni úgy, hogy kihagyjuk az Eiffel-tornyot, mert sokkal izgalmasabb dolgok vannak ott. Ez volt az a mondat, ami azóta a fülemben cseng, hogy Ertler Alíz könyvbemutatója véget ért. A közel 300 oldalas Menni kell! üzenetét ezzel az egy mondattal nem lehet összefoglalni, de a hozzáállást a világ bármely pontjára magunkkal vihetjük. És igen: az izgalmasabb dolgokba a nyomornegyedek is beletartoznak, nem csak Párizsban.
Jugótól Dél-Afrikáig
„Mást eszem, máshol alszom, másra nézek ki az ablakon”
– foglalta össze Alíz, miben különbözik a könyve a többi útinaplótól. Azon túl persze, hogy azokban ritkán szerepel Üzbegisztán vagy Kazahsztán. A harmadik világhoz sorolt, mégis meglepően biztonságos Üzbegisztán olyan látnivalókkal vár, mint a taskenti Plov Center (képzeljünk el egy Pörkölt Centert Budapesten), vagy a kiszáradt Aral-tó helyén fekvő sivatagban rendezett technófesztivál.
A városok közötti több száz kilométeres távolságot a japán szupervasútra emlékeztető vonatokkal tehetjük meg rövid idő alatt: az üzbég vonatok akár 250 kilométeres óránkénti sebességgel is mehetnek. Magyarországon jó, ha ennek a sebességnek a felével utazhatunk a Balaton és Budapest között.
Alíz stílszerűen bőrönddel érkezett első könyvének bemutatójára Badacsonyörsről. A Menni kell! két évig készült és 32 betűrendbe rendezett fejezetből áll. A szerző még a Kádár-rendszerben kezdte utazókarrierjét, először a Krk-szigetre ment a korabeli Jugoszláviába. Azóta közel 100 országban járt, és az iskolában szerzett orosztudását is hasznosítani tudta, hiszen három évig élt Moszkvában. Járt a szovjet utódállamok nagy részében, és Dubajban is élt egy évet.
A korábban Celinográd, vagy Nurszultán néven ismert kazah fővárost kevesen látogatják meg a színház, vagy a modern építészet miatt. A város jelenleg az Asztana nevet viseli, és mint a könyvből kiderül: éppen ezek miatt érdemes odamenni. A színházi élet Azerbajdzsánban is meglepően aktív, ráadásul amíg az orosz-ukrán háború tart, a szovjet utódállamokba egyszerűbb lehet az utazás, mint a szintén meglepően nyüzsgő színházi élettel bíró Oroszországba. A könyvből az is kiderül, hogyan és miért lett a grúzok nemzeti festője Zichy Mihály.
Sivatagi biciklitúra
Dubaj esetében a repjegyárak mellett arra is ügyelnünk kell, nehogy véletlenül a júniustól szeptemberig tartó időszakban utazzunk. Ebben a három-négy hónapban legfeljebb néhány percig lehet a szabadban tartózkodni a meleg, a magas páratartalom és az időszakos homokviharok miatt. Gyakran előfordul, hogy éjszaka sem hűl 35 fok alá a hőmérséklet, nappal pedig akár a 45 fokot is meghaladhatja. Egy kellemesen enyhe téli napon viszont jó móka lehet körbetekerni a várost a sivatagba épített Al Qudra biciklisztrádán. A sátrazással érdemes óvatosnak lenni: a pályát eredetileg teveversenyre építették, könnyen ébredhetünk tehát arra, hogy két teve közvetlen közelről szagolgat minket – ahogy Alízzal is megtörtént.
A természetközeli piknikezés biztonságosabb például Észak-Norvégiában, ahol jó időzítés mellett akár az éjféli napfényt is láthatjuk. Vagy, ha a kiszemelt országunkat túl veszélyesnek találjuk, a könyvben jó eséllyel találhatunk egy kevésbé felkapott alternatívát, akár a szomszédban.
Az élmények felsorolása mellett sok érdekességet is megtudhatunk a világ kevésbé jó PR-ral rendelkező országairól. Hogyan változott meg a kolumbiai Medellín korábban drogbárók uralta 13-as körzete? Miért éppen a legnagyobb kávétermelő országokban nehéz finom kávét találni? Hogyan tanítják párosodni a kínai pandákat, és miért kell ehhez egy tévé? És hogy kerül a pusztító kamcsatkai rák Norvégiába, vagy az Egyesült Királyság partjaihoz? Az egyik kedvenc érdekességem az a mexikói templom volt, ahol a hívek Coca-Colát isznak és böfögnek: így kommunikálnak Istennel. Mexikó egyes vidékein ugyanis olcsóbb és egyszerűbb Coca-Colát venni, mint tiszta ivóvizet találni.
Nagyon kevés panda él még Kínában is. Ez a ritka példányok egyike. / Fotó: Ertler Alíz
Vipassana
A könyv külön fejezetet szentel a negatív élményeknek, hiszen nem reális, hogy egy hosszabb nyaralás során minden jól alakul. És noha más kultúrák megismerése közben is fontos a tolerancia és a nyitottság, azért vannak olyan rendszerek, amiket én már inkább nem támogattam volna a látogatásommal. Egy etiópiai nőkorbácsolós rituálé nyilván semmilyen értelemben nem elfogadható, de az Etiópiáról szóló részből legalább megtudtam, hogy a budapesti Lalibela éttermek nem biztos, hogy Lali és Béla vendéglátóhelyei, valószínűbb, hogy az azonos nevű etióp városról nevezték el azokat.
Alíz abban a szerencsés időszakban utazott Iránba, amikor még megengedték a nőknek a biciklizést, ma már ez sem lehetséges. A Korán nem tiltja a biciklizést, hiszen a szent könyv születésekor még nem voltak kerékpárok. A tiltás az iráni teokratikus rezsim találmánya.
A mianmari túrához is kellett némi szerencse, Alíznak éppen a békés időszakban sikerült megnéznie az azóta ismét összecsapásoktól sújtott országot. A szélsőségesség azonban néhány évvel ezelőtt is jellemző volt Mianmarra: a gyerekek rózsaszín, világoskék műanyag zacskókkal tarkított szemétkupacok között játszottak, egyúttal azonban meditációt is tanultak az iskolában. Az általuk tanult meditációs módszer, a vipassana jelentése is beszédes:
úgy látni a dolgokat, ahogy azok valójában vannak.
A szerencse Japánban is Alízzal tartott: a japánok körében közkedvelt pachinco szerencsejátékon első próbálkozásra sikerült 200 dollárt nyernie.
Úri muri
A könyv néhol azt sugallja, hogy a világ körbeutazása bárki számára elérhető, csak bátorság, szervezés és szemfülesség kérdése. De a legtöbb embert nem a nehéz, ismeretlen terepviszonyok, vagy az infrastruktúra hiánya választja el a leírt élményektől, hanem a repülőjegyek ára. Alíz saját bevallása szerint úgy figyeli az árváltozásokat, mint más a tőzsdét, és sok helyre hátizsákkal utazik, de a legtöbb ember számára még a fapados, hosteles, spórolós utazás is nehezen elérhető. A laoszi fürdőzés az elefántokkal, a perui tengerimalac-sült és kokalevél megkóstolása, vagy a namíbiai terepjárós kempingezés leginkább a „felső tízezer” kiváltsága, de legalábbis szerencsés hátteret – és szabadidőt – igényel a bátorság mellett.
Akárcsak Alíz egyik következő úticélja, az Antarktisz. Szabadúszó grafikusként könnyen tölthetünk heteket távoli országokban, de a legtöbbeknek ez egy-egy húsvéti, karácsonyi időszaktól eltekintve még home office-szal is ritkán kivitelezhető. A digitális nomád életforma előnyeiről és hátrányairól korábban a Forbes.hu-n is írtunk.
Egy szerencsés lakáscsere-találat Dél-Afrikában. A lakáscsere-programok nagyban megkönnyítik az utazók életét – legalábbis azokét, akik fel tudják ajánlani saját lakásukat is. / Fotó: Ertler Alíz
Szélesebb réteg számára kínálhat ugyanakkor utazást az önkéntesség, ami Alízt is elindította az úton. 1989 nyarán jelentkezett a Camp America au pair-programjára, amin keresztül egy vermonti családnál talált szállást. Későbbi útjait sokszor lakáscsere-program köré szervezte, de akinek nincs saját lakása, vagy nincs olyan állapotban az ingatlana, az ebből is kiesett.
A történelmi, gazdasági, biológiai, földrajzi, művészeti, kulturális és gasztronómiai érdekességek miatt még akkor is megéri elolvasni ezt a könyvet, ha csak az álmainkban járjuk be a világot, mert ezeket az álmokat segít közelebb hozni, kézzelfoghatóbbá tenni, és biztos, hogy olvasás közben újat is tanulunk.
