Sylvia Plachy 82 évesen is derűs, vagány és őszinte – éppen, mint a fotói, amikből a Capa Központ rendezett most kiállítást Ajándékok a XX. századból és azon túl címmel. Tom Waits, Brigitte Bardot, André Kertész vagy Mészáros Márta portréi és a fotóművész sok-sok utcai képe mellett fiáról, a kétszeres Oscar-díjas Adrien Brodyról készült jó pár fotója is látható augusztus végéig.
„Ha fotós vagy, elkerülhetetlen, hogy időnként idegesítő légy. Ez a személyes tér miatt van, néha muszáj az emberek arcába másznod. De szerencsére sokszor nem bánják” – mondja Sylvia Plachy fotóművész múlt héten nyílt budapesti kiállítása tárlatvezetésén. Éppen az Andy Warholról készített képe előtt áll a különleges alkalomra jegyet vásárolt több tucatnyi látogató gyűrűjében, a legendás amerikai képzőművész egy polaroiddal próbálja eltakarni az arcát a fotón.
Egy másik, szintén fekete-fehér képen Donald Trump – még jócskán elnöksége előtt, majdhogynem szimpatikus fiatalemberként – áll a tömegben, és többen öt-, illetve tízdolláros bankjegyeket nyújtanak felé. „A Fifth Avenue-n sétáltam, talán épp múzeumba mentem, amikor láttam, hogy ott gyülekeznek az emberek, és mivel kíváncsi természetű vagyok, megkérdeztem, mire várnak. Azt mondják: Trump bármelyik pillanatban lejöhet az utcára. Amikor megjelent, elkezdte mantrázni a járókelőknek: adjátok ide a pénzeteket! De ne csak öt- meg tízdollárosokat, hanem nagyobbakat is! És aláírta őket” – meséli Sylvia.
A tárlatvezetést angolul tartotta (és csak egyszer, szombaton), de az elején felajánlotta, hogy ha valaki nagyon nem ért valamit, szívesen elmondja magyarul is. Tökéletes a magyar kiejtése, pedig csaknem hetven évvel ezelőtt, tizenhárom évesen, 1956-ban hagyta el Magyarországot a szüleivel. Azóta is visszajár, már 1964-ben meglátogatta itt maradt nagyszüleit és barátait, és máig pár évente feltűnik Budapesten. A 60-as években a szülei nem kaphattak vízumot, a gyerekeknek viszont adtak, mert őket nem tartották árulónak, hiszen kiskorúként nem ők döntöttek az emigrálásról – szól a magyarázat a korai hazalátogatásra.
Sylvia Plachy a Capa Központban a tárlatvezetésen. Fotó: Capa Központ
Egyszerre veszítettem el a barátaimat, a gyerekkoromat és a hazámat
A Plachy család lovaskocsiban, szalma alatt rejtőzve menekült Ausztriába a zöld határon át, Sylvia egy kis bőröndöt és egy játékmackót vihetett magával. „Egyszerre veszítettem el a barátaimat, a gyerekkoromat és a hazámat” – mondja, amikor arról kérdezem, mire emlékszik abból az időből. Ausztriában készítette el a legelső képét is: édesapjától kapott egy Agfa Box kamerát, és egy fekete kecskét fotózott le a hófödte fehér tájban.
„Az volt az egyetlen jó dolog, ami ott történt velem” – mondja a sízésről, ami alatt a fotót lőtte.
Az első évben nem járt ugyanis iskolába, azt gondolták a szülei, hogy hamar továbbállhatnak, de aztán maradtak, és a második évben Sylvia gimnazista lett. „Senkinek nem kívánom, hogy megtapasztalja azt az érzést, milyen volt magyar menekültnek lenni Ausztriában – magyarázza akkori magányát és szomorúságát. – Koszos magyarnak tartottak bennünket, és nem volt ott senkim. Abban az iskolai síszünetben végre boldog voltam, élveztem, ahogy repülök a lécen, el is határoztam, hogy mindig is fogok síelni. Aztán nem volt rá lehetőségem.”
Két év után mehettek tovább New Yorkba. „Ellis Islandre érkeztünk meg” – mondja később egy New York-i fotója apropóján. A középiskola után, 1961-ben beiratkozott a Pratt Institute művészeti képzésére. Arthur Freed fotográfiai kurzusára járt, ott döntötte el, hogy ezt a szakmát választja, és az ő javaslatára kereste fel a szintén magyar származású André Kertészt. Mély barátság alakult ki kettejük között, ami egészen Kertész haláláig tartott.
Sylviának később állandó rovata volt New York-i The Village Voice hetilapban és a Metropolis formatervezési és építészeti magazinban. Azt mondja, éppen annyira szeret megbízásra fotózni, mint ahogy a családtagjait vagy az utcán látottakat. Sokszor fényképezte fiát, a kétszeres Oscar-díjas Adrien Brodyt már gyerekkorában is. (Az első Oscart A zongorista című Polanski-filmért kapta 2003-ban, a másodikat idén A brutalistáért) A kiállításon egy egész asztalt szenteltek a fiáról készült képeknek. Ezek kisebbek, de akad néhány nagyobb is, például egy színházi szerepéről, illetve egy indiai ünneplésről.
„Amikor fotózok, egyszerűen csak ott vagyok azokkal, akikről a kép készül. Csoda az egész. A fotókban benne van az élet szelleme, nem a személy, nem a ruhák vagy a tárgyak fontosak, hanem a pillanat, ami a képen életre kel. És ezt nem lehet előre kitervelni, csak érezned kell, hogyan és mikor történjen meg.”
A képei derűs melankóliát árasztanak, és rendkívül emberiek. „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással, emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – mondta róla egykor André Kertész.
„A fénykép olyasmi, amit érzek, sem mint az, amit látok. Valami az alatt” – mondja maga Sylvia a képeiről. Empátiával viszonyul a másikhoz, nem ítélkezik. De nemcsak tudósít, hanem annál mélyebbre lát. Nem ad végleges válaszokat, sokkal inkább gondolkodásra késztet. Érezni tanít, látja a jót, a szépség törékenységét – és ezt meg is tudja mutatni.
Felvegyek egy inget? Isten őrizz!
Sylvia fotózott olyan hírességeket, mint például Tom Waits amerikai énekes (ráadásul torreádorszerepben), Yves Montand francia sanzonénekes, Julie Christie brit színész, Brigitte Bardot francia színész-énekes, Alice Neel amerikai festő vagy Jean-Michel Basquiat amerikai művész, a magyar hírességek közül pedig többek között Mészáros Márta és Jancsó Miklós filmrendezőket. A Basquiatról készült félmeztelen fotója egy méretes vásznon lóg a Capa Központ egyik kiállítótermének falán (szívesen hívta elő képeit anyagra, így szerinte jól mutattak az ablakban), és ez egyébként ez Sylvia egyik kedvenc képe.
Fotó a Capa kiállítóterméből, a középső képen Jean-Michel Basquiat. Fotó: Capa Központ
„A Village Voice-tól pár utcányira lakott, és elküldtek, hogy fotózzam le. Megbeszéltünk egy időpontot, odamentem, de nem volt ott. Elkezdtem türelmesen készülődni, hogy majd biztos előkerül, és egyszer csak tényleg kijött a házból, épp akkor ébredt, így felső nélkül volt. Felvegyek egy inget? – kérdezte. Én meg mondtam, hogy isten őrizzen, így tökéletes lesz. Kedves volt – és nagyon fiatal. Sajnos két évvel később meghalt.”
Egy másik kedvence az a New York-i kép, ahol egy nő három kutyával sétál az utcán. „A kollégámmal-barátommal autóztunk, amikor a Lower East Side nevű bohém városrészben megláttuk ezt a csodaszép nőt. Megálltunk, és gyűjtöttem a bátorságot, hogy megkérdezzem tőle, lefotózhatom-e. A kolléga, akivel a rovatot vittük – ő írta a szöveget, én meg fotóztam hozzá –, azt mondta: Diane Arbus megcsinálná! Azóta mondogatom magamban, amikor elhagy a bátorság egy fotózásnál, hogy Diane Arbus megcsinálná, ne hagyd elsétálni, csak el kell kapnod.” (Diane Arbus amerikai fotóművész az 1950-es években előszeretettel fotózta a marginalizált társadalmi csoportok, a társadalom peremén élő embereket hétköznapi körülmények között: otthonaikban, az utcán, a munkahelyükön, a parkban.)
Fotók: Capa Központ és Sebestyén László / Forbes (19 kép)
Sylvia kiállított nagyobb méretű képei közt van a Nightmare című is, amiről először mesélt a tárlatvezetésen, tökéletes magyarsággal rámutatva a szójátékra, ami a címet ihlette. A mare ugyanis magyarul kancát jelent, a kép pedig egy lovat ábrázol, akinek a verseny után úsznia kellett. „Sajnáltam, mert láttam, milyen kimerült, olyan volt, mintha kínoznák” – mondja.
„Szeretem az állatokat – talán jobban is, mint az embereket.”
És valóban van még jó pár macska- sőt elefántfotó is a kiállításon, előbbi témában például egy floridai cirkuszból, ahol – a világon szinte egyedülállóként – egy macskát képzett ki arra az idomár, hogy karikákon ugráljon át, ahogy máskor az oroszlánok szokták. „Lefotóztam a cicát, aztán másnap arra jártam, és teljesen összeomolva mesélte az idomár, hogy ellopták. És nagyon sok időbe telt kiképezni.”
Egyik nap hajléktalanok, másnap Mikulások
Sokat fotózott Budapesten is. „Itt voltam, amikor a Népköztársaság útja táblát Andrássy útra cserélték” – mondja. A mohácsi busójárásról több képe is van a kiállításon, és nem győzte azt mondogatni, mennyire rémisztőek voltak az ottani jelmezek és maszkok. New Yorkban pedig egyszer Mikulásokat fényképezett, méghozzá hajléktalanokat, amiket a hagyomány szerint évente egyszer felkérnek, hogy öltözzenek be.
„Annyira abszurd, hogy egyszer hajléktalanok, másnap meg körülrajongják őket a gyerekek, az ölükbe ülnek. Egyszer sikerült lekapnom, ahogy hajnalban csapatostul mennek le a metróba Mikulás-jelmezben” – mondja Sylvia.
Hosszan mesélt a tárlatvezetésen arról a képről is, ami a World Trade Center építésekor készült a 70-es években. „Néha valójában előre látjuk, mi történik majd, csak nem gondoljuk komolyan” – kommenteli, hogy a képén az akkor még egymagában álló torony mellett a homokban cipők hevernek. „Akkor még nem voltak felhőkarcolók a folyó partján, csak a World Trade Center állt. Táncoló gyerekeket fényképeztek ott, akik szétszórták a homokba a cipőiket. Amikor én az ikertornyok leomlása után fotóztam, eszembe jutott ez a kép.”
Sokkal jobban szereti a fekete-fehér képeket – a Capában alig akad színes a kiállított darabok között. „Úgy vagyok vele, hogy a színek vagy hozzáadnak, vagy elvesznek, de nekem inkább elvesznek” – mondja.
Szívesen fényképezte a családját is, az egyik fotón például édesapja görög tánc közben látható. „Mindig színész akart lenni, de nem sikerült neki, aztán egyszer kapott egy kis szerepet a Zorba, a görög című filmben, és nagyon boldog volt” – magyarázza.
A fiáról, Adrien Brodyról többek között egy indiai ünnepségen, a Gangesz partján készült képet állítottak ki a Capában, és egy egész asztalnyi képeslap is látható róla. Sylvia Magyarországra utazott akkor is, amikor Adrien A brutalistát forgatta, azt mondja, a mai napig elkíséri a filmfelvételekre a fiát. Magyarul beszélni ugyan egyáltalán nem tanította Adrient – „a férjem nem tudott magyarul, ezért sosem beszéltük otthon a nyelvet” –, de azt mondja, fia filmbeli kiejtése tökéletes volt.
Sylvia képei a fiáról, Adrien Brodyról. Fotó: Capa Központ
„Nagyon korán megmutatkozott a tehetsége abban, ahogy le tudta utánozni a jeleneteket, amiket látott. Amikor hazajött, mindig eljátszotta, ami az iskolában vagy a hazaúton, a vonaton történt vele” – meséli Sylvia. Nagyon boldog volt, amikor Adrien eldöntötte, hogy színész lesz. „Annak idején én találtam neki művészeti iskolát, miután láttam a tehetségét. Éppen kaptam egy felkérést, hogy gimnazistákat fotózzak az Academy of Dramatic Arts iskolában, és ott láttam, hogy kisebbeknek is indítanak egy programot. Azonnal beírattam.”
