Kritika a Semmelweis című filmről.
Koltai Lajos (Sorstalanság, Este) tizenhat év kihagyás utáni rendezésében, a Semmelweisben a címszereplőt (Vecsei H. Miklós játékában) a film végén hajóra ülteti, majd ahogy az Bécsből Budapestre indul, az utolsó snittben pár sor leírásban ismerteti az anyák megmentőjének hátralevő életét. Már ez a három bekezdés, a döblingi elmegyógyintézetben történt méltatlan halálával bezárólag is egy sokkal bonyolultabb, tragikusabb, árnyalhatóbb történetet sejtet.
Csakhogy a kosztümös történelmi-romantikus dráma egyetlen szűk metszetre, Semmelweis Ignác 1847-es bécsi tanársegédi-sebészdoktori időszakára koncentrál, ahol is gyermekágyi láz tizedeli a közkórházban szülő nőket. Egy osztrák bába, Emma Hoffmann (Nagy Katica) felvételt nyer az osztályra, ahol is a kezelhetetlen járványban engedni képtelen osztrák orvosokat és kórházvezetőket, valamint egy önérzetes, a holttestek és boncasztal fölött egyre inkább felőrlődő magyar orvost kap a feje fölé. Utóbbi mégis a nőben talál segítséget, támaszt és szerelmet, miközben rálel rövid, fájdalmakkal teli élete legnagyobb felfedezésére, a klórmeszes kézmosásra, amivel eltűnik a hullaszag, és legyőzhető a láthatatlan gyilkos.
Fotó: Szupermodern Filmstúdió
A Semmelweis forgatókönyve (Maruszki Balázs, dramaturg: Goda Krisztina) nem elég szubjektív, ellenben
kor-, táj- és műfajidegennek ható, arrogáns egysorosokkal keni el a dráma élét, és túlságosan túlírva mondat ki minden gondolatot, üzenetet a szereplőivel ahhoz, hogy bármi feszültséget is képes legyen fenntartani.
Erre épül rá Koltai színpadias, kompromisszumképes rendezése, a választott formanyelv egyszerűen nem több annál, minthogy tévéfilmesre komponált képekkel próbál elmesélni egy vitathatatlanul küzdelmes, érzelmes életszakaszt.
Csak ehhez a film nem használ extra jelentésrétegeket, lényegében annyiból tudunk értelmezést levonni, ami cselekvést és párbeszédet látunk, illetve hallunk, a szűk kontextus miatt pedig nehéz mélyebben elhelyezkedni abban, ahogyan Vecsei realizálja Semmelweist. Csupán egy számára idegen szakmai környezetben és kultúrában, egy általa nehezen vallható eszmét megjavítani próbáló fiatalt látunk és a romantizált küzdelmeit, a fantáziátlan kameramunka és a művi fényelés, színezés pedig még rá is erősít erre a felszínes jellemrajzra, ahol legfeljebb csak a díszletek, jelmezek, kellékek és vizuális effektusok vannak a helyén.
A tartalom már nem annyira – pár üresen durrogtatott, gyengébb pillanatunkban felhangként is értelmezhető jelenkori párhuzam kivételével (összeesküvés-elméletek, hímsovinizmus, toxikus környezet), amibe viszont onnantól kezdve nincs értelme belelátni többet, hogy nyilvánvaló lesz:
a film mennyire nem hajlandó bármiféle épkézláb értékítéletet levonni azon túl, hogy a korabeli bécsi klinikán uralkodó állapotokat minősíti.
Fotó: Szupermodern Filmstúdió
Koltai filmjéből annyit tudunk csak meg a magyar orvostudomány neves, de megrázó életű alakjáról, amennyit az öltönynadrág, a karikás szemek és a szakáll mesélni enged.
Messzemenőbb következtetéseket viszont nem állapít meg, és érdemi konfliktust sem vállal fel azáltal, hogy komplexebben árnyalná hősét vagy érdemben előreutalna jelenkori örökségére. Helyette mossa kezeit, vitrinbe helyezi jellegtelen végeredményét és mintha gondosan figyelne rá, hogy ne lépje át azokat a határokat, amiken belül komfortosan érzi magát. És ez bizony az alkotói szervilizmus határán billeg anélkül is, hogy figyelembe vennénk: a magyar filmgyártás mely korszakában született ez a film, kinek a produceri felügyelete alatt (Lajos Tamás és Vida József), milyen másik Semmelweis-filmprojektet elkaszálva ezzel, no és persze hány milliárd forintnyi állami támogatásból.
A Semmelweis (2023, 127 perc) november 30-tól látható a hazai mozikban.
