A kilencker korábbi kultikus helye, a Rengeteg RomKafé a Szinyei Merse utcába költözött. Bár a tér új, a szellemiség a régi: Szabó Tibor most is több száz medvével és csokival várja a vendégeit.
A Rengeteg RomKafé bearanyozta a kilenckeri éveimet. Akkoriban még az Élesztőház pincéjében volt, pár méterre a Trafótól. Már az első látogatásomkor éreztem az elköteleződést: kellően flúgos volt, hogy beleszeressek, és kellően otthonos, hogy pizsamában is lebattyogjak. Csak helyet foglaltam a kedvenc mackóim társaságában, elmeséltem Tibornak, milyen napom volt, ő pedig a hallottak alapján készített nekem valami finomságot. Itallap, mint olyan, nem létezett (amúgy sem fért volna rá a kínálat) – ha csak nem volt speciális kérésem, Tibor döntötte el, hogy mivel lep meg. Nem túlzok – több mint 1000 tea, kávé és forrócsoki receptet tudott már akkor fejből. Ha dolgozni mentem le, élénkítő, szedres-rózsaborsos fehércsokit, ha fájt a gyomrom, borsmenta-gyömbért kevert, ha barátokkal tértem be, a legédesebb, legselymesebb karamellát hozta. Mindig kihangsúlyozta:
csak akkor fizessek, ha ízlett.
Ezek után nem csoda, hogy felért a Harcosok klubja zárójelenetével a nap, amikor közölte, hogy bezár – egyszerre omlott össze az orrom előtt a világ. Aztán amikor kiderült, hogy ez csak átmenet, és a Tűzoltó utcából a Szinyei Mersébe költözik, fellélegeztem.
Fotók: Sebestyén László (9 kép)
Már az egyetem alatt is palacsintából fedezte az albérletét
Odalép az asztalomhoz ez a kedves, erősen Mikulásra hajazó karakter, a nyakában is plüssmaci lóg, a felesége készítette. Már első ránézésre egyértelmű: ez a hely Szabó Tibor karakterének térbe való kivetülése. Bár nem szereti a „kézműves” kifejezést, itt most nem kerülheti el: az ajtók lefestésétől kezdve a macik elhelyezésén át a kávéig mindent ő csinál, és ez sosem lesz másként.
Tibor sapkája alatt sok sztori lapul. Anno Nyíregyházán tanult matematika-rajz szakos tanárnak, de a vendéglátói véna már itt is érződött. Egyetemi évei alatt gyakran abból fedezte az albérletét, hogy pár havonta lesütött 2-3000 darab palacsintát, aminek darabjait 1 forint 49 fillérért kínálta a kollégiumban. Tanári évei elején a suli tornatermében lakott – ez könnyebb megoldás volt, mint a szolgálati lakásból bejárni – , rászokott a Bartók Rádióra, heti egyszer teniszezett a katolikus pappal és kosarazott a falu elitjével, ami akkoriban a párttitkárból, a tanácselnökből, a tsz-elnökből, a papból és a kocsmárosból állt. Ha pedig végzett, jöhetett a két nagy szerelem, a természet és az alkotás – Tibor szabadidejében gombászott vagy tojásokat karcalozott.
A rendszerváltás után aztán Amerikába utaztak feleségével, ahol másoddiplomát szerzett zsebbevarró-mesterként, és ahol az USA szinte összes államát bejárták gyalog. Bár élvezte a kinti miliőit, rövid időn belül visszatértek, és újabb pár év tanítás után megnyitotta Miskolcon az első vendéglátóegységét. Eredetileg teázót akart, de mivel az már volt a városban, a kávézó mellett tette le voksát. 15 évvel ezelőtt nulla üzleti érzékkel és tapasztalattal megnyitotta az első egységet Miskolc Fő utcáján, akkor még Míves néven.
Szabó Tibor kedvenc mackójával, a Rengeteg RomKafé legkedveltebb sarkában.
Fotó: Sebestyén László
A csokoládékészítés jól megy, a marketing annál kevésbé
„Az életben nem készítettem előtte kávét, a barista képzésre meg későn jelentkeztem, úgyhogy lemaradtam. Szóval úgy döntöttem, tapasztalati úton tanulok inkább.
A kávézó a Fő utca közepén volt, én meg megkínáltam az arrajárókat, hogy mondjanak véleményt, jó-e a kávém. Folyamatosan kísérleteztem a reakcióik alapján, és kb egy hónap alatt összeállt a kínálatom”
– meséli. „Aztán egyre többen jöttek, akik forrócsokit akartak. Fogalmam sem volt, azt hogy kell, ezért a kávézós ismerősök javaslatára vettem tasakokat, hogy én is készítsek. Az összetételt látva meghökkentem.
A 20 grammos tasakban 5 százalék a csokoládé? Na, nálam erről szó sem lehetett. Én csokoládéból akartam csokoládét készíteni”
– meséli, és azzal a lendülettel az orrom elé tolja az egyik kis kóstolót, amiben krémes fehércsoki áll, olyan sűrű, hogy megáll a tetején a kanál. Igazi ízorgazmus. Ez egy a helyi kedvencek közül: most 5-6 féle különböző kakaótartalmú csokin belül 300-400 különféle ízzel dolgoznak, és mindegyikbe kerül egy kis plusz csavar, a rózsasziromtól kezdve a hagymacsipszig.
„Ha készítesz egy vízfestményt és kellően sok színt keversz össze, a végeredmény szürke lesz. És ez vonatkozik a csokikra és kávékra is: a fűszereket és a gyümölcsöket érdemes ötvözni, de a kevesebb néha több alapon szeretem elkészíteni a finomságokat.
És fontos számomra a csokik hangzása is: egy mandulás-málnás sokkal szebben cseng, mint egy málnás-mandulás!”
Itt nincs olyan, hogy „csokipor”, a forrócsoki valódi csokoládéból készül.
Fotó: Sebestyén László
Bár gyorsan kiderült, hogy Tibor jó érzékkel nyúl a finomságokhoz, az is egyértelművé vált, hogy üzleti érzéke meglehetősen hiányos. Ha valami hidegen hagyja, hát az a pénzügyek, a self-menedzsment meg a fogyasztóvédelem – legalábbis addig, amíg az nem veszélyezteti a hely fennmaradását. Miskolci biznisze négy év után tönkrement – ekkor fogadta meg, hogy az új, budapesti egységben már szigorúbb és következetesebb lesz, és a jószívűség mellett a fenntarthatóságot is szem előtt tartja.
A Míves utódja a Tűzoltó utcában nyílt meg, majd pár évvel később jelenlegi helyére, a Szinyei Merse utcába költözött. Tibor ennyi év tapasztalattal már megtanult határokat húzni: nincs több hitel, nincs lopott keksz, és az infláció miatt ő is emel – de cserébe ott a jó vendéglátás, a kóstolók, és időnként egy-egy ajándék csoki. Árai még így is alacsonyabbak, mint a legtöbb helyen – jelenleg 850 forint egy Latte. A marketing továbbra sem érdekli, itallap is csak a fogyasztásvédelmi szabályok miatt készült. A kézzel írott papírkákat a felesége készítette és rajzolta meg.
(Egyébként az egész család kreatív. Tibor felesége Terka-Berka néven alkot, egyik lánya a Pilea Projekt megálmodója, másik lánya pszichológus, de elmondása szerint 9 éves kisfiából lesz a legnagyobb művész.)
„Utálom az ilyen marketingfogásokat. Hogy 490 meg 590 forint legyen valami. Nálam nincs ilyen, csak 500 meg 600, legyen egyértelmű a szám. És fizetni meg csak annak szabad, akinek ízlett. Persze kétévente van egy ember, aki nem fizet – hát jól van.
Buktam rajta 5 perc melót és 500 forint alapanyagot, de elmondhatom magamról, hogy soha nem kértem pénzt olyanért, ami valakinek nem ízlett. Ha pedig valaki nagyon inna egy kávét, de nem telik rá, hát üsse kő, meghívom.”
Nem csak kávézó, de játékbolt és közösségi tér is
„Egy kávézó nem attól lesz kávézó, mert van kávégép.
A kávézó egy hely, ahol közösségi élményben lehet részed, és olyan töltést kaphatsz, amivel picit megnyugodhatsz a hétköznapokban. Itt egy kicsit elmenekülhetsz a mindennapi problémák elől, és megpihenhetsz” – mondja, hozzátéve: mindig is olyan helyet szeretett volna, ahova ő is szívesen betérne.
A Rengeteg atmoszférája nem csak finom csokoládéillatból és kellemes beszélgetésektől egyedi – nem feledkezhetünk meg a hely esszenciáját adó közel 600(!) darab plüssmedvéről sem, akik közül sokat Tibor és a vendégek névről ismernek. Ugyanis, itt minden medvének személyisége, múltja és jövője van, egyes betérő látogatók szerint időnként még az arckifejezésük is változik. Mikor arról kérdezem Tibort, honnan ez a mackóláz, elmondja: mindig is szeretett volna gyerekként medvét, de sokáig nem kapott, éppen ezért örül, hogy felnőttként már annyit és olyat zsebel be belőlük, amennyit csak szeretne. És bár eleinte turkálókból, régiségvásárokból és külföldi útjairól gyűjtötte a plüssöket, jó ideje azok „maguktól vándorolnak” a Rengetegbe. Ma már sok olyan mackó ül a polcokon és asztalokon, amiket Tibor vendégei hoztak hálából, vagy küldtek akár a világ legmesszebbi pontjáról. Nem csoda, hogy ennyi személyes holmi között akad néhány favorit.
„Van egy hölgy, akinek van nálam kedvenc medvéje, és bármikor bejön, amellé szeretne ülni. A múltkor nem tudott eljönni, úgyhogy beugrott a testvére, hogy legalább egy fotót készítsen a szeretett plüssről”
– meséli. „Az én személyes kedvenceim a legrégebbiek, azoknak van a legerősebb személyisége. A Harlequin, az alulgombolós pizsamás és a színes külföldi macik, na meg egy noname egérorrú. És itt van Rengeteg Ernő, akit egy tanítványom varrt nekem és saját Facebook-oldala is van” – mondja el. Hozzáteszi: ha utazik valahova, akkor is mindig magával visz pár kisebb példányt, ami befér a zsebeibe, és a nyakában is folyton ott libeg a felesége által nemezelt, odúba bújt kismedve-nyaklánc. Úgy tűnik, ez már életre szóló szövetség.
Rengeteg Ernő, a pelenkás mackó, Harlequin, és a korábban emlegetett vendég kedvenc apró macija.
Fotó: Sebestyén László
A mackók mellett egyébként rengeteg retro játékot is rejt a kávézó. Van gameboy, kártyajáték, antik autók, írógép és Kockásfülű nyúl, aki pedig szeretné, régi fényképalbumokat is nézegethet. Ez mind szerves része Tibor ars poeticájának: ő nem vendéglátó egységet, hanem második otthont akart létrehozni, ahol saját értékrendje és jószívűsége, valamint a sharing & caring alapelvei érvényesülhetnek. És bár eldugott helyről beszélünk, a híre így is eljut, ahova kell neki. Tavaly például itt forgatott interjúfilmet a Quimby, aminek menedzsere, Deák Melinda most is nagy szeretettel emlékezik vissza a helyre:
„Nagyon tetszett a Rengeteg intimitása és a kiszolgálás, és a mackók is iszonyú jó hangulatot adnak a helynek. Több száz teából, kávéból, csokiból válogathattunk, Tibor elképesztő shake-eket hozott. Csak azt sajnálom, hogy nem hallottam előbb a helyről, és hogy nincs jobban benn a köztudatban” – mondja el. A Melindáék által tapasztalt filantrópiát Tibor sem tagadja:
„Függő vagyok, akkor is bejövök, ha nem kéne. Hiányoznak az emberek.
Elképesztő, hogy mennyire értékelik, ha 3 vagy 5 percet rájuk szánsz és személyreszabott módon készíted el számukra a finomságokat. Rá kell hangolódni minden vendég stílusára, személyiségére, és szerintem ehhez élettapasztalat is kell” – mondja el Tibor, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy beszélgetésünk alatt folyamatosan csörög a telefonja, és az asztalfoglalók nem csak asztalt kérnek, de azt is, hogy Tibor legyen benn személyesen. Éppen ezért az átlagosnál is fontosabb számára, hogy a megfelelő embereket vegye fel – ide csak az jöhet, aki szereti a vendégeket, aki örömmel beszélget és készít kóstolót, máskülönben elveszne a hely lényege.
