Magyar siker született a rangos európai építészeti elismerés, a Piranesi-díj döntőjében. Bár a tornacsarnok szóról nem feltétlenül az innováció és a légiesség jut eszünkbe elsőre, a magyar építészek megmutatták, hogy egy betonkocka is lehet költői, és osztrák, olasz vagy szlovén épületek mellett is versenyben vannak.
Sok évvel ezelőtt, a Szent Margit Gimnázium egyik emeleti termében, felvételi előkészítőn ülve még csak álmodoztam arról, hogy milyen lesz az egyetem. Nyilván azt sem tudtam, hogy mi leszek, gyakran elkalandozott a figyelmem – a felvételi azért sikerült –, de annyira mégsem volt erős a fantáziám, hogy évekkel később labdafogó fémrácsokról, filigrán betonpillérekről és míves bordásfalakról, vagyis egy tornacsarnokról fogok egy zsűriben dönteni, ami az osztályteremtől néhány méterre épül majd. Ez a cikk márpedig erről az épületről szól.
A magyar Versailles
Ha az ember kinézett az ablakon, észak, vagyis a hegy felé két salakos teniszpálya és a hozzá tartozó, összetákolt öltözőviskó jelentette a nem feltétlenül festői kilátást. A dzsumbujszerű terület helyén, a hegybe süllyesztve épült fel az a tornaterem, amely a kortárs magyar építészet egyik legkiemelkedőbb alkotásává vált, és ezt már európai zsűrik előtt is bizonyította.
