Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]


Bővebben

Olyan erőszakos lett a The Last of Us Part II sztorija, amihez foghatót rég láttam

Hosszú évek várakozása – és egy szivárgási botrány – után végre megjelent a The Last of Us Part II, hogy tanítson ezt-azt a gyűlöletről, a bosszúról és az emberi természetről. Kár, hogy a saját ambíciói alatt összeroppan a játék, ami, bár jó, valódi újdonsággal nem kecsegtet.

Bár a sikerjátékok világában magától értetődő üzleti lépés, hogy kellő mennyiségű bevételt követően folytatást gyártanak a stúdiók, ezzel szinte minden közismert játékot franchise-zá duzzasztva, akadnak kivételek, amik esetében az újabb felvonás nem hogy jó ötletnek, de még kivitelezhetőnek sem tűnik. Ez volt a helyzet a 2013-ban Playstation 3-ra (majd egy évvel később Playstation 4-re) megjelent The Last of Us című játék esetében is.

Az amerikai Naughty Dog által fejlesztett posztapokaliptikus akciójáték a műfaj toposzait csúcsra járatva zombikkal, tragikus antihőssel, már-már szélsőséges erőszakkal és elsősorban lopakodásra fókuszáló játékmenettel operált, ezek azonban nem lettek volna elegek ahhoz, hogy ez legyen minden idők egyik legjobbnak tartott videojátéka.

Ezért volt jó a The Last of Us

A sikert végül a játékok esetében szokatlan történet, valamint annak kiváló előadásmódja hozta meg: a The Last of Us nem úgy kezdődött, folyt és ért véget, mint a többi zombis horror, és a forgatókönyve is inkább egy jól megírt filmre vagy sorozatra emlékeztetett, semmint játékra.

A fejlesztők a zombis háttér ellenére törekedtek a realizmusra. Az emberiség vesztét okozó fertőzés például egy valóban létező gombafaj mutációja, ami átveszi az irányítást a fertőzöttek agya felett, hogy idővel spórákat szóró gyilkos szörnyeteggé változtassa az emberi testet. A gombamód szaporodó fertőzés (bocs) egyenes ági következménye, hogy a világ társadalmai összeomlanak, a kevés túlélő pedig katonai fenntartású táborokban tengeti sehová nem tartó életét.

Az egyik új szereplő, Dina is sokszor Ellie mellé szegődik

A játékos egy Joel nevű csempészt irányít, akinek minden oka megvan rá, hogy gyűlölje a hadsereget, és úgy általában az embereket. Egy nap mégis olyan megbízást kap, ami mindenki jólétét szolgálja: el kell juttasson egy 14 éves lányt egy távoli kutatóbázisra, mert megharapta egy zombi. Bár ez általában azonnali megfertőződéssel jár, Ellie két hete tünetmentes. Mi több, a gombaspórákkal teli levegőt is gond nélkül be tudja lélegezni.

A magam részéről nem vagyok oda az erőltetetten filmes hatású játékokért, hisz egy médium csak annyira lehet önálló, amennyire saját eszköztárral képes ezt elérni. A The Last of Us esetében viszont a karakterekkel töltött idő is hozzájárult ahhoz, hogy megismerjük és megszeressük őket. A befejezés dramaturgiai szempontból tökéletesre sikerült, és tulajdonképpen ez az a pont, ami a legjobban fájhatott a stúdiónak, no, meg a kiadásért felelős Sonynak:

itt egy játék, ami közel 20 millió példányban fogyott, de agyrém lenne folytatást rittyenteni hozzá – most mi lesz?

Nos, az lesz, ami mindig van: ha törik, ha szakad, készül egy második rész. A The Last of Us Part II című játékot cirka egy évvel az első rész kiadása után kezdték fejleszteni, a projekt élére pedig egy már korábban is kulcsszerepet játszó fejlesztő, az iparági körökben is megosztó figurának számító Neil Druckmann került. A játék hat év fejlesztés után, június 19-én megjelent, és mindössze két nap alatt négymillió példányban kelt el, így már kijelenthető, hogy a The Last of Us Part II pénzügyileg is hozta az elvárhatót.

Ellie és Joel, és…

Négy évvel járunk a The Last of Us eseményei után. Ellie és Joel egy Jackson nevű városkában élnek, a közösség befogadta őket, a múltjuk elől azonban nem menekülhetnek. Már a játék elején történik valami, ami felborítja a korábbi status quót, Ellie pedig a barátnője, Dina társaságában útra kel, hogy bosszút álljon mindenen és mindenkin. Ez az alapfelállás, amit a játék úgy a sztori felénél alaposan megborít.

Aki semmit, de tényleg, SEMMIT sem szeretne tudni, a következő bekezdést ugorja át – azok viszont, akik kíváncsiak, urambocsá a tavaszi szivárgások miatt aggódnak, nyugodtan olvassák el, a játék befejezését nem lövöm le.

***

A kb. 30 órás játékidő első felében Ellie-t, a másodikban pedig egy új karaktert, a roppant kigyúrt Abbyt irányítjuk – aki bizony megöli Joelt a játék elején. Hajjaj, meghalt az első rész főszereplője, akit mindenki úgy szeretett, most mi lesz! Elárulom: semmi. Joel útja véget ért, a karakterből ennél többet kihozni nem lehetett. Ez most Ellie és Abby sztorija, akik három nap történéseit élik át saját szemszögből. Mindketten kidolgozott, hiteles személyiségek, akiknek van oka arra, amit tesznek – még ha a végére el is gurul a gyógyszer, hogy oly fokú öncélú erőszakba torkolljon a sztori, amihez foghatót rég láttam. Az mondjuk meg kell hagyni, hogy a Naughty Dog komoly kockázatot vállalt; nem jut eszembe még egy olyan játék, ahol az egyik ellenlábas hirtelen főszereplővé lép elő. Bátor húzás, ami működik, főleg, mert Abby érdekes, rétegzett karakter.

***

Na, most, hogy mindenki újra itt, beszéljünk kicsit a játékmenetről! A The Last of Us Part II egy third person nézetű akciójáték, ami roppant kidolgozott, terjengős, de végső soron csőszerű, egyirányú pályákon vezet át bennünket. A történet ide-oda ugrál az időben, néha a szereplők múlja is szemünk elé tárul, de bárhol, bármikor járjunk is, tulajdonképpen mindig ugyanazt tesszük: hol ellátmányt keresgélünk az elhagyott helyszíneken, hol harcolunk az emberi, vagy épp fertőzött ellenfelekkel.

A harc a legjobb eleme

Előbbi csoport tagjai adják a móka sava-borsát, hisz jóval okosabbak, mint az egyébként vak, hang után menő szörnyek. Több frakció tagjaival is összehoz minket a sors, ezek pedig más-más harcmodort preferálnak. A Farkasoknak nevezett félkatonai szervezet őrkutyákkal és támadó lőfegyverekkel, a játék második felében fontos szerephez jutó vallási szekta őrült kultistái pedig íjakkal, pisztolyokkal, vadászpuskákkal, vagy akár fejszékkel, furkósbotokkal törnek virtuális életünkre.

Új fertőzöttekkel is meggyűlik a bajunk

Bár a játék alapvetően lopakodásra épül, azaz a magas fűben, mindenfelé elágazó romok között keringve akár el is kerülhetjük a konfrontációt, jómagam pont a harcokat élveztem a legjobban, azok ugyanis nemcsak kellően véresek, de látványosak, pörgősek is. Ellenfeleink bekerítenek, egymással kommunikálva igyekeznek csapdába csalni minket, lőni pedig bár jól lőnek, mégsem profik, érezni a teljesítményükön, hogy szedett-vedett túlélők, akik a rájuk szakadt világvége romjai felett marakodnak. Arzenálunk az íjtól a pisztolyon át a félautomata karabélyig terjed, de természetesen az ökleink sem véletlenül nőttek a kezünkre –

a játék második felében több olyan pillanat is lesz, amikor a nyers erő győzedelmeskedik a józan ész felett.

Ami a fertőzötteket illeti, ötfélével találkozunk majd. A betegség korai szakaszában még emberszerű, látó-halló őrültek rohannak nekünk, belőlük lesznek a jellegzetes hangjukról elnevezett, szuperhallású, de már vak Kattogók. Ezekkel, valamint a páncélos testű behemótokkal a The Last of Usban is találkoztunk, a savas bűzmirigyekkel teli felfújt behemót és a négykézláb villámgyorsan rohangáló, foszló húsú dögök azonban újak. Az első részben a szörnyekre nagyobb hangsúlyt fektettek, akkoriban a Kattogók is veszedelmesebbek voltak, személy szerint azonban nem bánom, hogy változott a felállás – emberi ellenfelek ellen jobb érzés harcolni.

A fejlesztők egyébként láthatóan szerették volna elérni a jelen technológia nyújtotta maximális realizmust, már ami az erőszak ábrázolását illeti. Minden sérülés maradandó nyomot hagy az ellenfeleken, bitlelkük kilehelésekor pedig sokszor valaki nevét kiáltják, esetleg az életükért könyörögnek, térdre ereszkednek. Bár nem gondolom, hogy ettől a The Last of Us Part II-ban látott erőszak komolyan vehetővé válik, azért messze nem olyan ez, mint a Mortal Kombat 11 szándékosan eltúlzott kivégzései.

Nincs sok újdonság

A játékmenet nem találja fel a spanyolviaszt. Fegyvereinket fejleszthetjük, felszerelésünket a pályán elszórt törmeléket felhasználva pótolhatjuk: nyílvesszőket, lőszert, egészségügyi csomagokat készíthetünk, a folyamatot pedig akár gyorsíthatjuk is az öt ágú képességfa fejlesztéseivel. Műfaji újdonság zéró, az első részhez képest mégis sokkal élvezetesebb az egész. És nem, ezúttal nem abból áll minden továbbjutást megelőző feladvány, hogy egy létrát cipeljünk el A pontból B-be, bár azért tény, hogy a The Last of Us Part II miatt sem fogjuk megerőltetni az agyunkat.

Tulajdonképpen nincs itt semmi különös, a modern akciójátékok nélkülözhetetlen megoldásai sorakoznak fel.

Ami miatt ezt a játékot érdemes játszani, az a történet előadásmódja, no meg a döbbenetes tálalás. Utóbbi alatt nem csak a valóban lenyűgöző grafikát értem, noha tény, hogy a Naughty Dog az utolsó csepp erőforrást is kisajtolta a PS4 öregecske hardveréből – külön dicséretet érdemelnek a karakteranimációk, ennyire finom mozgást még egy játékban sem láttam. Ide tartoznak még a zenék, az átvezető jelenetek, a színészi játék, a környezet felfoghatatlanul alapos megvalósítása.

A pályák nagyok, de nyitott világról ne álmodozzunk

A pályák szélesek, tele vannak opcionális helyszínekkel, lakásokkal, épületekkel, ahol néha ellenfelekre, máskor hasznos ellátmányra bukkanunk. A vizuális történetmesélés is ezeken a helyeken ér a csúcsra, néha elég körülnézni, hogy megértsük, mi is történt itt sok-sok évvel ezelőtt. A kedvenc helyszínem egy bank volt, ahol egy balul elsült rablás résztvevőinek eleven hulláival is meg kellett küzdeni.

Az mondjuk kissé ellenszenves lépés a fejlesztők részéről, hogy a romba dőlt Seattle környékén játszódó program első pár órájában egy szabadon bejárható, nagyobb területre engednek bennünket, ahol egy térkép segítségével navigálhatunk. Ez alapvetően remek megoldás, de később ilyen rész nem lesz, szóval kár örülni neki.

Sok a jóból

Mindezzel együtt azt kell mondjam, hogy a The Last of Us Part II lehetett volna rövidebb is.

Még ha siet az ember sem ér a játék végére húsz óra alatt, ami sok esetben dicséretes tulajdonsága lenne egy programnak, de itt a játékmenetben egyszerűen nincs annyi, hogy felfelé kerekítve akár 30 órán át is érdekes legyen; egy feszesebb, gyorsabb tempóban elmondott történet nagyobbat üthetett volna.

És ha már történet… a fenti spoilernél többet nem mondanék róla, konkrétumok terén legalábbis biztos nem. Azt azonban mindenképp szeretném tisztázni, hogy szerintem a The Last of Us Part II sztorija nem jó. Fő témája a bosszú és az erőszak körkörösségének mérge, de ezt felettébb öncélúan adja elő. A záró képsorok láttán aligha lesz olyan jóérzésű játékos, aki csak a móka végett ismét nekiesik a programnak. Az igazság az, hogy míg az első rész befejezése tökéletes keretbe foglalta a játék mondanivalóját, addig a második rész esetében ez nem sikerült –

sőt felmerül a kérdés, hogy kellett-e ez nekünk valójában.

A The Last of Us Part II mindenféleképp jó játék, hisz a harc élvezetes, a látvány csodaszép, a tartalomra sem lehet panasz, és úgy általában nehéz letenni, ha az ember igazán belelendül. De egyben bizonyíték rá, hogy csak a siker miatt nem minden történet érdemel folytatást, mert könnyen lufivá válhat, amennyiben már nem tud mit hozzátenni egy befejezett, kész sztorihoz.

A The Last of Us Part II 2020. június 19-én jelent meg Playstation 4 konzolokra, magyar felirattal. A tesztpéldányt a Sony biztosította, a tartalomba nem szóltak bele.

Képek: Sony


 

"Minden értelmes ember önfejűnek tűnik időnként."