13 év várakozás után itt az ítélet napja: betegesen szép, meglepően erőszakos és fájdalmasan ingerszegény folytatás lett az Avatar: A víz útja. Spoilermentes kritika.
Szavakban megfogalmazhatatlan, képen, előzetesen átadhatatlan, tényleg mekkora technológiai és látványbravúr a több mint egy évtizede formálódó, öt éven át forgatott, és nyolcszor elhalasztott Avatar: A víz útja. A víz alatti motion capture, a vízmosta textúrák, vagy a víz maga. A másodpercenként megszokott 24 képkockán rögzített közelik és a 48 fps-sel (HFR-ben, high frame rate-ben) tomboló robbanások.
A 3D, ami 2009-ben csúcsra járatta az első részt. És ami az alatt a 13 év alatt, ami a folytatásig eltelt, szitokszóvá vált a filmiparban. Most viszont kijössz a teremből, és hirtelen olyan csúnyának hat a valóság.
Nyolc év csúszás
Sokat lehet vitatkozni azon, hová tegyük James Cameron (Terminátor 1-2., A bolygó neve: Halál, Titanic) maximalizmusát. Mondjuk egy világjárvány is kettészelte az eredeti bemutatóterveket. Viszont ezt a filmet eredetileg 2014 decemberében akarták bemutatni. Az írás, az előkészületek, a felvételek, a vizuális effektusok tökéletesítése tehát nyolc év csúszást eredményeztek. Annál a franchise-nál, aminél innentől három további folytatással terveznek.
A 68 éves Cameron közben interjúról interjúra döngeti a mellkasát, hogy a film „very fucking” drága lett, és mint produkció üzletileg értelmezhetetlen.
Egyes pletykák szerint 350-400 millió dolláros büdzséről beszélünk, ezzel simán befér a top 5 legdrágább film közé. És amikor a fejesek közül valaki megpedzette, hogy visszavehetne a 192 perces játékidőből, Cameron simán elküldte az anyjába.
Megteheti? Minden idők legtöbb bevételt termelő mozifilmjének atyja (Avatar: 2,91 milliárd dollár)? Érdemes siettetni a művészetet? Akkor is, ha az valójában blockbuster? Ártott a Pandora bolygóján játszódó fantasy kalandnak, hogy az első része még egy másik kor szülötte? És hogy a második már a Marvel Moziverzum korában érkezett?
Fotó: 20th Century Studios
A bolygó neve: Pandora
Márpedig az Avatar ötfilmes története, ha nem is részleteiben, de még a Marvel-féle filmes multiverzumok előtt körvonalazódott. Egy sokkal klasszikusabb (ha gonoszak akarunk lenni, pocahontasosabb, farkasokkal táncolóbb) királydráma, amiben az emberből na’vi-klánvezérévé lett Jake Sully (Sam Worthington) és családja körül forognak az események. A víz útja emellett egyszerű bosszúdráma, ahol az első filmben történtek bosszúja éri utol a Sully családot, és kényszerülnek így át Pandora égi sziklás, neonfás tájáról a vizek birodalmába.
Aki ismeri Cameront, tudja jól, hogy munkásságát rendezőként (A mélység titka, Titanic), dokumentumfilmesként, de akár filmes eszközgyártóként hogy áthatja a víz. Ennek új szintje A víz útjában realizált víztömegek. A tükröződő felszín, ahogy kolosszális lények, robusztus járgányok bukkannak fel alóla és vernek vele orbitális hullámokat.
Szemgyönyörködtető filmet rittyentett a Weta vizuáliseffekt-stúdió. Még azt is könnyű megszokni, ahogy a 24 és 48 fps néha jeleneten belül is indokolatlan snittekben váltogatja egymást. Kicsit videójátékos a hatás, mint amikor renderelt átvezetőből gameplayre váltunk – de még a magasabb képkockaszámmal futó, gördülékenyebb szekvenciák is iszonyat részletesek.
Jót is tesz a 48 fps-nek, hogy a háromórás film első etapja gyakorlatilag az év háborús filmje.
Cameron nem is rest unalomig ismert toposzokba kapaszkodni félkézzel kétkezes gépfegyvert hadonászó na’viktól kezdve a lebegő légijármű pilótaülése mellett termoszból kortyoló ezredesig. Nem úgy indul a film, ahogy azt az Avatartól elvárnánk. Egy már kiterjedt konfliktus eszkalálódik tovább, amit aztán lendületes leszámolások követnek, Cameron pedig villant abból a mágiájából, amit korábbi második részes rendezéseivel már megszokhattunk tőle (Terminátor 2.: Az ítélet napja, A bolygó neve: Halál).
Csakhogy a cselekmény ehhez képest sokkal komótosabb, haloványabb lesz a továbbiakban. Ahogy feltárulkozik a vízi világ, elvész vele a lendület, az izgalmi faktor pedig egy késő esti National Geographic-kapcsolgatásban, ha ki tud merülni. És innentől már a helyszín sem nyújt akkora pluszhatást, mint akár a film eleje, akár 2009-ben az első rész.
De erről nem a vizuális effektusok tehetnek. Hisz annak ellenére, hogy Pandora milyen extenzív háttérvilágot kapott, alig pár helyszínre redukálódik a cselekmény. A felfedezés öröme felemás, sőt jó lett volna a mélyvízi világot is még közelebbről megismerni. Helyette talán túl sok figyelmet is kap a Sully család. A kémia megvan köztük, csak valahogy egy helyben szenvedésnek, szinte időhúzásnak hat egy ilyen meseszép környezetben őrájuk koncentrálni. Nem igazán akar rajtuk keresztül sem megnyílni Pandora világa.
Fotó: 20th Century Studios
Vizet markol
Betegesen szép, meglepően erőszakos, és fájdalmasan ingerszegény folytatás lett az Avatar: A víz útja. Beérett Cameron kezében annyira a technológia, hogy ha egymás mellé tesszük a két filmet, a 2009-es majdhogynem Avatar 0.1-nek érződik mellette. A rendező ezt a fejlődést részben jól ki is használta. Csakhogy túl szűk határok között engedte magát elkalandozni, és a jobb pillanataiban is csak régi önmagát vetítette vászonra pár amúgy tényleg akciódús szekvenciában.
Amivel nem is lenne baj. Csak közben szembeötlő, mennyire hiányoznak az ikonikusnak szánt beállítások, képkockák. A kreatív ötletek és kurrens gondolatok. Nem elég korszakalkotónak szánni valamit, olyanná is kell alkotni, pláne audiovizuális műfajban.
Hogy fantasynek mennyire fantasy ez a film? Furcsa volt látni, bizonyos vonásaiban mennyire nem tud vagy akar nagyravágyó lenni. Mintha túl nagy súlyt cipelne magán a látványvilággal és a technológiával. És még ha valódi folytatásnak is akarja magát éreztetni, ettől mintha nem merne több lenni holmi töltelékepizódnál a nagy egészben.
Ahhoz viszont túl szép lett, hogy ennyivel megelégedjünk mi, nézők, sőt nevetségesen sokat is vártunk rá. Egy ehhez hasonló Avatar 3-ra nehezünkre is esne újabb tizenhárom évet várni.
Az Avatar: A víz útja (Avatar: The Way of Water) című filmet 2022. december 15-től játsszák a hazai mozik.
