Az utóbbi évek egyik meghatározó trendje a teljes videójáték remake, azaz mikor a kiadók egy régebbi programot alkotnak újra a modern ízlésnek megfelelő formában. Ezek a próbálkozások eddig általában jól sültek el, elég a Resident Evil 2-3-ra vagy a sorozatban kiadott (és itt-ott azért alaposan megváltoztatott) Final Fantasy VII-re gondolni. A Mafia viszont annyiban kilóg a sorból, hogy echte PC-s játékról van szó, ami 2002-es premierjekor megelőzte korát, majd szép csendben eltűnt a polcokról, helyt adva a megosztó minőségű folytatásainak. A Mafia 3 nem sikerült túl jól, a jogtulajdonos Take Two azonban az így is kiváló eladások miatt nem engedte el a dolgot, és az azt fejlesztő Hangar 13-re bízta az első játék teljes remake-jét.
Bevallom, imádtam a 2002-es Mafiát, fiatalkorom egyik
meghatározó játéka volt, aminek nem csupán sok tucat játékórát köszönhetek, de
többek közt az ízlésem alakulását is: előtte is az egyszemélyes,
történetvezértelt játékok voltak a kedvenceim, de a Mafia ébresztett rá, hogy
ez a médium az interaktív volta ellenére is el tud mesélni komplex, felnőtteknek
szóló történeteket. Ráadásul ez a játék, amennyire lehetett, realista volt: a
30-as évek Amerikáját olyan minőségben varázsolta képernyőre, amire szerintem
azóta sem volt példa (úgy általában, a nagy gazdasági világválság és
szesztilalom korszaka népszerűtlen téma a játékfejlesztők között).
Történetvezetése, szereposztása, dramaturgiája a mai napig megállja a helyét – ahogy az írás minősége is, pedig a taxisofőrből maffiózóvá váló Tommy vérbeli amerikai történetét egy csehországi csapat hozta tető alá.
Az Illusion Softworks nincs többé, tagjai szétszéledtek, akik pedig a Mafián dolgoztak, nem kaptak szót a remake elkészítésében. Ez engem kicsit aggasztott, és némileg igazolni látom a félelmeimet, de annyit már most elárulhatok, hogy a kissé csalfa Mafia: Definitive Edition címen kapható újrakiadás megéri azt az 50 dollárt/eurót, amit elkér érte a kiadó.
Hogy miről is van szó? Nem csupán technológiai
fejlesztésről, hanem olyan átdolgozásról, ami egy időtlen történetet illeszt
2020-as elvárások közé. A sztori, a karakterek, a küldetések és a játékmenet
nagyja megmaradt, de egyértelműbb, hozzáférhetőbb, kényelmesebb formába
öntötték őket. 1938-ban járunk egy fiktív, Lost Heaven nevű amerikai
nagyvárosban. Tommy Angelo veterán gengszterként kéri a rendőrség segítségét,
mert veszélyben a családja, amiért szembefordult korábbi kenyéradójával, Don
Salierivel. A játék Tommy vallomása, amit egy kávézóban ad egy eleinte
szkeptikus nyomozónak – 1930 és 1938 közötti eseményeket élünk újra, néha
visszaugorva a jelenbe, ahol a nyomozó egyre inkább tátott szájjal hallgatja az
előtte ülő férfit.
Játékmenet tekintetében ez annyit jelent, hogy teljesen lineárisan haladunk küldetésről küldetésre, és mindig teljesen egyértelmű, mi a feladat.
Eleinte még csak taxizunk, védelmi pénzt szedünk vagy sofőrködünk, a családi ranglétra azonban rövidesen egyre brutálisabb és komorabb szerepeket oszt ránk.
Pontosabban Tommyra, aki egy furcsa, ellentmondásos figura: tisztában van vele, hogy szörnyű dolgokat tesz, de eleinte még elvakítja a gengszterélet romantikája, és hát mi, játékosok is azt gondoljuk, hogy egy izgalmas kaland részei vagyunk. Tommyval együtt kell ráébrednünk az igazságra, hogy a videójáték-történelem talán legsokkolóbb befejezésével tegyünk pontot alvilági pályafutásunkra.
Ízlések és pofonok
Mindez a 2002-es alapjátékban és a Definitive Editionben is így van, de a szereplők változtak. A külső egy dolog, van, aki fiatalabbnak tűnik, mint 18 éve, más hízott vagy épp nőtt egy picit. De a szinkron is cserélődött, ahogy egyek személyiségjegyek, ezek megjelenítése, vagy akár az átvezető videók rendezése is.
Hogy a régi vagy az új jobb-e, ízlés dolga. Személy szerint a 2002-es játék írásmódját többre tartom, ott a kevesebb néha több, és a szereplők motivációi, valós jelleme sincs túlmagyarázva. Jó példa erre a már említett Salieri, aki az eredeti játékban egy sztoikus, csendes öregúr. Még a játékost is megtévesztheti, lám, talán csak a rossz gazdasági helyzet és a nehéz gyermekkor sodorta a rossz oldalra ezt az egyébként derék embert. Aztán mikor a játék közepén a szeme láttára lövik szitává kedvenc séfjét, csak annyit mond: „Ezek a szemétládák tönkreteszik az ebédemet.” Ekkor már sejthető, hogy az álarca mögött egy veszélyes, jéghideg ember rejtezik. Ehhez képest a Definitive Edition Salierije harsányabb karakter, aki már a játék elejétől fő riválisa, Don Morello bosszantásával mulattatja magát.
De mondom, ízlések és pofonok – hogy mást ne mondjak, az ismerősi körömben ezek a változtatások nem sokakat bosszantottak, és hát én is tudok azért aludni miattuk.
Ennél fontosabb, hogy a játék hangulata és látványvilága ugyanolyan magával ragadó most, mint volt 2002-ben.
Lost Heavenben elveszni öröm, a vörös téglaépületek és koszos utcák hálózata a 30-as évek autóival és divatjával nem csupán a sorozat rajongóinak szívét dobogtathatják meg. Mivel a játéktér egy nagyváros, sokat fogunk vezetni, de a játék gerincét így is a már említett küldetések adják, amik korunkban is szokatlanul változatosak. Félrement csempészbiznisz, politikus likvidálása, betörés a rendőrségre vagy épp autóversenyzés – a Mafiában ezt mind muszáj végrehajtanunk, elvégre a család becsülete a tét.
A 2002-es játék hírhedt nehézségét ezúttal finomították. Bár a Classicnak nevezett opciót választva mind az autók viselkedése, mind a fegyverek emberi testre gyakorolt hatása meglehetősen reális lesz, aki szeretne, viszonylagos nehézségek nélkül is átverekedheti magát a történeten, sőt az említett sok vezetést is át lehet ugrani, ha unjuk.
A lövöldözés ráadásul jobb, mint annak idején: Tommy gombnyomásra fedezékbe vonul és egyik fal mögül a másik láda elé szökkenve férkőzik az ellenség közelébe. A tűzharcok nem olyanok, mint a legtöbb akciójátékban, valahogy érezni rajtuk, hogy nem szuperkatonák, hanem hétköznapi bűnözők vívják őket. Egyedül a mesterséges intelligencia ragadhat ki néha a beleélésből, ellenfeleink néha össze-vissza rohangálnak, vagy épp megállnak előttünk, várva a halált – de ezt talán egy-két javítás majd kipofozza.
A viszonylag alacsony árat tulajdonképpen az indokolja, hogy a szabadon bejárható területnek a történetben mindössze statisztaszerep jut. A Free Ride és Free Ride Extreme játékmódokban már több értelme van a városnak: előbbi keretében kötetlenül garázdálkodhatunk, utóbbi pedig mindenféle eszelős küldetéseket tartalmaz, amikért brutálisan gyors és erős speciális járműveket kapunk. Ezekkel el lehet nyújtani a játékidőt, de azért korunk gigászi open world akciójátékaihoz képest a Mafia: Definitive Edition így is eltörpül. Hiába, ez egy régi játék, modern köntösben – 2002-ben a ma már kerületnek is kicsi Lost Heaven elképesztően nagy pályának számított, főleg, hogy a város határán túl, vidékre is kikocsikázhatunk.
Mivel bűnözőként a kékekkel is számolnunk kell, érdemes tartani a sebességet és nem átmenni a piroson.
Persze akkor sem nagyon történik semmi, ha elkapnak bennünket; érdemes már az elsőfokú körözésnél megállni és kifizetni a büntetést, ugyanis pénz tulajdonképpen nincs a játékban.
Hogy ez értelmetlen? Az, de 2002-ben így is nagyszerű volt. És hát a Mafia: Definitive Edition is az, még ha a címe nem is helytálló. Erre utaltam a cikk elején is; csalfa ez a megfogalmazás, mert ez a kiadás nem lett „jobb”, egyszerűen csak egy minőségi remake-nek megfelelően más. Ez a Hanga 13 elképzelése arról, milyen lenne ma a Mafia, és esze ágában sincs átvenni a klasszikus játék helyét. És ez így van jól.
A Mafia: Definitive Edition 2020. szeptember 25-én jelent meg PC, Playstation 4 és Xbox One platformokra. A cikk a PS4-es változat alapján készült, személy szerint azonban a PC-s kiadást ajánlom. A tesztpéldányt a forgalmazó Cenega Hungary biztosította, a tartalomba nem szóltak bele.
Képek: Take-Two Interactive // Steam
