Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]

Bővebben

Csak azért nem hagyták abba, mert annyi barátjuknak tartoztak sok pénzzel – a Kobuci alapítói ma is beállnak a pultba, ha kell

Afféle best kept secret Budapesten a Kobuci Kert: sokan még mindig nem ismerik az Árpád-híd budai hídfőjénél, a Zichy-kastély belső udvarában megbúvó koncerthelyszínt, ahová tizenhárom éve járnak muzsikálni az igényes zenék képviselői. Alapítói, a Kaszap testvérek ennyi idő után sem tartják magukat üzletembernek, bár azért azt már kénytelenek voltak megtanulni, hogyan lehet rentábilisan üzemeltetni egy zenés helyszínt. A fellépők – ma már nemcsak népzenészek, de a blues, a világzene és a jazz emblematikus hazai alakjai is – visszajárnak hozzájuk, mert még az arénákhoz szokott nagy nevek is rájöttek, hogy 150 nézővel legalább olyan jó bulit lehet itt az árnyas fák közt tartani, mint ezres közönség előtt.

Ez itt a Forbes.hu és G. Tóth Ilda kulturális sorozata, a Rám fér a kultúra. Pár heti rendszerességgel megjelenő cikkek, ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.

„Emlékszem, itt álltam, pont ez alatt a fa előtt, és vártam a közönséget. Aztán amikor láttam, hogy nem jöttek el annyian a Ghymes koncertjére, amennyien ahhoz kellettek volna, hogy a jegybevételből kifizessem a zenekart, átbattyogtam a közeli bankautomatához, és kivettem a saját számlámról az utolsó 300 ezer forintomat” – meséli Kaszap Gábor, az óbudai Kobuci Kert egyik alapítója ma már nevetve, milyen bukásokkal indultak 2009-ben. „Tőlünk tizenhárom év alatt még senki sem ment el úgy, hogy nem fizettük volna ki” – erősíti meg négy évvel fiatalabb öccse és egyben üzlettársa, Atilla. (Nem elírás, valóban így írja a nevét – a szerk.)

De menjünk vissza pár évet: 2003-at írunk, a helyszín a kapolcsi Művészetek Völgye. Az akkor 18, illetve 22 éves Kaszap testvérek keramikusművész bátyjuk, Ákos fazekasportékáit árulták, és amikor kezdtek elfáradni a vízisíp hangjától, kiálltak egy kicsit muzsikálni. Gábor hegedült, Atilla brácsázott – egyre többször megjelentek ebben a felállásban a fesztivál esti bulijain is. Ekkor fogalmazódott meg bennük, hogy valami vendéglátós-zenélős dologba szívesen belevágnának együtt. „Először azt gondoltuk, hogy majd járjuk az országot vásári vendéglátósként, de hál’istennek nem csináljuk, nem mintha az nem lenne jó dolog, csak örülünk, hogy nem nekünk kell” – nevetnek.

Kaszap Atilla és Gábor. Fotó: Sebestyén László / Forbes

A pulton táncolva szórakoztattuk a közönséget

A Kobuci Kert 2005 nyarán, Kapolcson nyitotta meg először a kapuit, egy udvarban, népzenei helyszín és folkkocsma kombójaként. Az első pillanattól szerettek ott muzsikálni a fellépők, olyannyira, hogy ha a fesztivál másik falujában volt is koncertjük, akkor is a Kobuciban fejezték be a napot. „Az első egy-két évben mi is gyakran a pulton táncolva szórakoztattuk a közönséget, esténként hatalmas örömzenélések kerekedtek, a pultosok és a zenészek közt szoros barátságok szövődtek” – nosztalgiázik Atilla.

Látva, hogy Kapolcson olyan hamar és olyan sokan megszerették őket, maguk is meglepődtek, hogy ennyire belenyúltak valamibe. „Pedig nem üzleti megfontolásból céloztuk meg a piaci rést, amekkora ilyen nagy igény mutatkozott, egyszerű ráérzés volt, mélyről jött belőlünk” – teszi hozzá Gábor, aki szerint valójában nagyon soká lett igazán üzlet az ötletükből.

Ma is úgy tartják, ők ketten egyáltalán nem üzletemberek, bár mivel a versenyszférában dolgoznak, kénytelenek rentábilisre kihozni a működést, hiszen nincs mögöttük mecénás.

2009-ben költöztek mai helyükre, az óbudai Zichy-kastély belső kertjébe, miután sok hónapos bürokratikus küzdelemmel, az óbudai önkormányzat támogatásával megegyeztek a Nemzeti Vagyonkezelővel a csaknem kétezer négyzetméteres kert bérléséről. Az első koncertjük saját produkció volt: Atilla Nyíregyházára járt főiskolára, ének-zene– és népzenetanár szakon végzett, az ottani zenészbarátaival alapított, „fiatalos és lendületes, szép emlékű” Folk Error együttes lépett fel 2009. június 19-én a Kobuci színpadán. (Gábor szintén bölcsész: angoltanárnak tanult.)

Moldován Ilka György széki prímással muzsikál együtt Kaszap Atilla. Fotó: Schmaus Dóra

A Kobuci névről azt mesélik: még a kapolcsi nyitás előtt nevetgélve ücsörögtek egy zuglói lakás konyhaasztalánál, Ákos bátyjukkal főzőcskéztek, tesztelgették az ízeket, és ízlelgették a potenciális helyneveket. „Szeretjük a hamburgert, de nem akartunk egy lenni a sok közül, aki hamburgert árul, így kitaláltuk a kolbászos bucit, abból meg a Kobuci nevet” – mondja Gábor.

A közönségünk nagy százaléka még mindig nem tudja, hogy miért ez a kert neve, de már nem foglalkoznak ezzel.

Teljesen megbolondult a népzenei hatásoktól

Hogy mekkora bukóik voltak az első években az óbudai helyszínen? Amikor ezt kérdezem, összenevetnek, és annyit mondanak: ha egy szóban kell összefoglalni, azt mondanák, hogy óriásiak. Csak azért nem hagyták abba, mert annyi barátjuknak tartoztak sok pénzzel, és azt vissza akarták adni – magyarázzák. Amikor ugyanis a családban és a baráti körben elmesélték, hogy mit terveznek, aki tudta, támogatta őket.

„Mókásnak is hangozhat, de az egész összesen körülbelül 12 millió forintból el tudott indulni, aztán persze mire a szezon végére értünk, ez az összeg megduplázódott az adósságokkal együtt. Ami a húszas éveink közepén szép kis teher volt a hátunkon, de igyekeztünk nem erre koncentrálni, hanem arra, hogy amit kitaláltunk, egyszer csak működni fog” – mondja Gábor.

És egyszer csak működött is, bár sokáig kellett masszírozni, alakítani.

Arra elég hamar rájöttek, hogy nem másolhatják le egy az egyben a kapolcsi Kobuci modelljét (pár évig ment csak párhuzamosan a két hely, a kapolcsi csak nyaranta tíz-tíz napig, a fesztivál idején), tiszta népzenével nem fognak tudni fenntartani a fővárosban egy helyet. „Rá kellett ébrednünk, hogy ami ott működik, az itt nem. Tíz napig el lehet szórakoztatni a közönséget népzenével, de 150 napig már aligha. Ráadásul az ott egy fesztivál volt, ahol mindenki megtalálta a neki való jó programot, ide pedig csak miattunk kell, hogy eljöjjenek az emberek.” Már az első szezonban elkezdték hát kiegészíteni a Kobuci programkínálatát más, igényes és a magaskultúrát képviselő zenei műfajokkal.

A blues volt az első, „hiszen az is népzene” – vágja rá Atilla. Ráadásul még Kapolcson összebarátkoztak Ferenczi Györggyel, a műfaj hazai neves képviselőjével, aki már az első ottjártakor „teljesen megbolondult a népzenei hatásoktól” – fogalmaznak. „Véletlenül tévedt be hozzánk, egy mikrofont kért kölcsön, és amikor este visszahozta, meghallotta a nálunk muzsikáló 90 éves felvidéki prímást. Azonnal kért egy tálcát, mi meg odaadtuk neki a mélyhűtő leszakadt ajtaját, hogy azon vigye ki a pálinkát a zenészeknek” – nevet Atilla, aki szerint elég sokan táncoltak akkoriban náluk a sörasztalokon. „Szerencsére masszív bútoraink voltak.”

„Igazából onnan is jött aztán a blues, hogy Krisztián barátom (Nagy Krisztián, a Kobuci mai marketing- és kommunikációs vezetője – a szerk.) elvitt a Braindogs egyik koncertjére” – sztorizik tovább Atilla, ám Krisztián, aki ma a vezetőség harmadik tagja, rácáfol: „Sokkal korábban, még Szászcsáváson, egy tánctáborban találkoztunk, ott hallottam Atilláékat zenélni. A Kobuciban valóban a népzenével indult a kínálat, de aztán a minőség lett a fő kritérium.

Nagy Krisztián, Kaszap Atilla és Kaszap Gábor, vagyis a Kobuci vezetősége. Fotó: Sebestyén László / Forbes

És sajnos itt az uraknak kemény ízlésük van” – mutat Krisztián nevetve a Kaszap testvérekre.

„Olyan irányokban igyekeztünk bővíteni, ami nekünk is kedves – mondja Gábor. – Mi sem kizárólag népzenét hallgatunk Atillával, szeretjük a rock and rollt, a rockabilly-t és a jazzt is.” És amikor rákérdezek, hogy volt-e már koncert, amire maguktól biztosan nem mentek volna el, jön a diplomatikus válasz:

„13 év alatt több mint 2500 koncertet tartottunk, ezek 95 százalékára büszkék vagyunk”.

Érzitek? Ez egy kurva jó házibuli!

A programokért alapvetően Atilla felel a fivérek közül, Gábor pedig az ügyvezető, ám Atilla nem szégyelli: idén is be kellett állnia már legalább hétszer-nyolcszor pultozni, akkora a munkaerőhiány manapság. „Nagy lelkesedéssel teszem, ettől olyan a hely, amilyen. Gábor pedig szerénykedni fog, de ami itt látható, ahhoz mindenhez van köze. Részben saját kezűleg építettük a pultokat is, meg lényegében mindent.”  

Nagyjából a negyedik-ötödik szezonra stabilizálódott az üzletmenet, változatlanul nagyjából április végétől szeptember végéig működik a Kobuci, ez alatt a fél év alatt általában 150-200 koncertet tartanak. „Jó hangyaként igyekszünk a tücsök üzemód mellett a téli hónapokra is gondolni” – mondja Atilla. „Bár nagyságrendileg nem nőtt a koncertek száma, viszont az ezekkel kapcsolatos járulékos munka mennyisége megtízszereződött, így ma már hat-nyolc állandó kollégánk van.”

Míg ugyanis az első pár szezonban még nekik kellett megkeresniük mindenkit és sok szívességeket kérniük, illetve elhitetniük a partnereikkel, hogy komolyan vehetők, addig mára megfordult az arány.

„Az állandó kollégák fele a fele munkaidejében a beérkező kéréseket kezeli: rengetegen akarnak árut hozni, fellépni, mindenfélét beszállítani. Vagyis már nem nekünk kell házalnunk, és tartjuk azt a jó szokásunkat, hogy mindenkinek szeretnénk válaszolni.”

Kobuci-hangulat: zene, tánc, fák, fények. Fotó: Kobuci

Mellesleg italfronton saját maguk beszállítói is: Gábor a sógorával kisüzemi sört főz az Uradalmi Sörmanufaktúrában, és ezek a portékák szerepelnek is a Kobuci kínálatában, míg Atilla borászkodik, tőle származik a Kobuci rizling és a Kobuci rozé. „A kínálat egészét nézve egyszerűségre törekszünk, hiszen itt jellemzően sok ember szeretne a koncertekre megérkezve egy első italt, nyilvánvaló, hogy fancy koktélok keverése nem férne bele az időbe és a rentabilitásba” – mondja Gábor. Úgy tűnik, ezt elnézik a törzsvendégek, akik a Facebookon idén annak örültek a legjobban, hogy végre lehet kártyával is fizetni a Kobuciban.

Kezdetben rengeteget dolgoztak azon, hogy nagyobb neveket elhozzanak.

Például hatalmas büszkeség volt nekik, amikor a Quimby 2010-ben először fellépett náluk, aztán azóta vagy tízszer voltak már. „Ők is meglepődtek, hogy milyen barátságos miliőbe kerültek, a végén hálásan ölelgették Gábort az öltözőben. Pont akkora a hely, hogy egy 150 fős koncerten és egy ezer fősön is jó hangulat tud kerekedni, már csak amiatt is, mert itt zöld a környezet, tele van a kert fákkal” – mondja Atilla.  „A Vad Fruttik első koncertjén történt – na ők is elég soká jöttek el először hozzánk –, hogy Likó Marcell, az énekes felkiáltott: »Érzitek? Ez egy kurva jó házibuli!« Nagy élmény a közönség közelsége itt nagyobb zenekaroknak is, akik hatalmas koncerttermeket is meg tudnak tölteni” – fűzi hozzá Gábor.

„A közönségem nagyon szereti a Kobucit, minden nyáron tartunk itt koncertet, szerintem többen számítanak is rá, hogy majd itt hallgatnak meg bennünket, szabad ég alatt, lazán, sörpadoknál” – mondja Harcsa Veronika jazzénekes, aki több formációban állt már a hely színpadán. Legtöbbször Gyémánt Bálinttal duóban, de énekelt itt az Erik Sumo Banddel, a Bin-Jippel is, sőt tehetségkutatón is zsűrizett a kertben.

„Több ízben mutattam itt be a közönségnek külföldi zenész barátaimat, amikor épp Magyarország felé jártak. Egy belga vokális zenekart és Eyal Yahav izraeli csellistát is hívtam a koncertünkre vendégszerepelni a Kobuciba, mert ez egy olyan közvetlen helyszín, ahol ez belefér, akár hirtelen ötletként is. Nekünk szakmai szempontból fontos, hogy a laza hangulat profizmussal társul, vagyis jó a hangtechnika, és mindig kiváló hangmérnökök dolgoznak itt.”

Lakatos Mónika: A zenei fesztiválok sem mentesek az előítéletektől, a világzene krémje mégis a roma kultúrát ismerte el

Ezzel együtt sokszor tapasztalják azt is, hogy a menő együttesek először idegenkednek a sajátos kobucis vendégszeretettől, és meglepődnek, hogy a backstage-be kért catering nem olyan, amit feltétlenül megszoktak máshol. „Ilyenkor megírjuk nekik kedvesen, hogy »sajnos nincs kólánk, nem tudunk rántott húst sütni, és mojitót sem keverünk, de higgyétek el, hogy tetszeni fog, amit itt találtok«. Általában jön egy morcos válasz, de aztán a végén mindenki boldog.” – mondja Atilla.

Azt mondják, ha külföldről válogatnak fellépőket, akkor is szeretnek csemegéket hozni, olyan zenészeket, akik még nem annyira híresek.

Általában progresszív műfajok képviselőit léptetik fel, és az a filozófiájuk, hogy azt sosem nehéz megmondani, hogy ma ki a népszerű, azt sokkal nehezebb, hogy holnap ki lesz. Úgy próbának egyensúlyozni, hogy például egy három-négynapos bluesfesztivál nulladik napjára meghívnak egy drágább, ám még kevésbé felkapott külföldi zenészt vagy zenekart, és azzal kalkulálunk, hogy a következő napok majd behozzák az aznapi mínuszt.

Az a telt ház egy másik telt ház volt

Az első pillanattól, azaz tizenhárom éve kéthetente, csütörtökönként táncházat szerveznek – ragaszkodva a népzenei gyökerekhez. „Idén az a különlegesség, hogy elhívtunk határon túli népzenészeket is. Én az ő muzsikájukon nőttem fel, és szerencsére még vannak köztük aktív zenészek, így rendszeresen járunk is Erdélybe zenét gyűjteni” – mondja Atilla. Július elején a Szászcsávási zenekarral indult a sorozat, aztán jön majd a Mócsi zenekar, a Magyarpalatkai Banda, a Kalotaszegi Banda koncertje – mindig táncházzal kombinálva.

„Lényegében a barátainkat hívjuk el” – mosolyog Atilla.

Táncház 13 éve minden második csütörtökön, ez volt az idei első július 1-én. Fotó: Schmaus Dóra

Minden szezon végén komolyan átgondolják ugyanis, hogy mi legyen a missziós cél a következő évadban. „Idén ez nagyon nehéz volt, azt sem tudtuk, ki tudunk-e nyitni. Aztán amikor a jogszabályok megengedték, repülőrajtot vett a kert. „A covid legfontosabb tapasztalata nekünk az volt, hogy ráébredtünk: amit mindig adottnak vettünk, az egyáltalán nem adott.

Azt gondoltuk, természetes, hogy sokan vannak a kertben, hogy tarthatunk koncerteket – hát kiderült, hogy semmi sem természetes.

Most ezért is próbáljuk saját a identitásunkat megerősíteni, a táncház pedig erősen az identitásunkhoz tartozik, aztán meg lesz majd világzenei hét is az ősz végén” – mondja Atilla.

Ami a népzenészek fellépti díját illeti: azt mondják, alapesetben 10-40 ezer forint közötti összeget keresnek, miközben a könnyűzenészek ennek akár a tízszeresét is. „A koncertjeink nagy többségén a tiszteletdíj arányos azzal, hogy hányan látogatják az eseményt. A népzenészeknél nyilván nem működhet ez a konstrukció, hiszen ha nem a Csík zenekarról van szó, ritkábban van telt ház. Sokszor emiatt is ágyazzuk be a koncertjüket táncházba vagy tematikus fesztiválba” – teszi hozzá Atilla.

Az idei népzenei koncertsorozat a Szászcsávási zenekarral indult. Fotó: Schmaus Dóra

Tavaly a covid miatt szeptemberben végződött a szezon, ugyanis tisztességgel minden hátralévő programjukat lefújták, miután egy kollégájuk megbetegedett.

„Megbeszéltük előre, hogy azonnal be fogunk zárni, amint lesz egy beteg. Nem akartunk gócponttá válni, márpedig hozzánk sokan járnak, a közönségtől a zenekarokig és a beszállítókig. Aztán kaptunk hideget is, meleget is a lépésért, volt, aki azért támadott bennünket, mert azt mondták, ezzel a szakmának ártunk, pedig csak óvatosak voltunk” – mondja Gábor.  

Az előző években rendre 210 és 260 millió forint között mozgó nettó árbevétel így tavaly 158 millióra csökkent, de Gáborék szerint az is nagy dolog volt, hogy szinte végig tudtak működni a szezonban, igaz, fél házzal. „Egy ezer fős helyen még mindig könnyebb egy rentábilis vagy legalább nullszaldós évet kihozni, mint a nagyobb helyeken. Nem is beszélve arról, hogy milyen lehetetlen volt a téli klubok helyzete, ahol már 2020 tavasza is kimaradt, aztán pedig jött a még sokkal rosszabb ősz” – mondják.

Atilla a boros, Gábor a sörös. Fotó: Sebestyén László / Forbes

A túlélésük nem volt veszélyben, de a szabályok szerint legfeljebb ötszázan lehettek bent egy koncerten mindenkivel (így a saját és a zenekarok stábjával együtt), ezért minden fellépőtől a lehető legkisebb létszámot kérték. „Azért az a telt ház egy másik telt ház volt” – jegyzik meg.

Krisztián szerint amúgy sok funkcióban működik a tér, és programtól függően valamelyest más-más a közönség is. Mivel Gábor és Atilla szeretik a focit, ezért jó néhány éve hatalmas kivetítőn nézheti a közönség a nagyobb meccseket is,

így idén a futball Európa-bajnokság magyar meccsei alatt elképesztő volt a hangulat, és persze még a fákról is lógtak emberek.

„Eleinte hendikep volt, hogy Budán vagyunk, nem a belvárosban. Ráadásul egy belső udvarban, emiatt aggódtunk is, hogy az emberek hogyan fogynak idetalálni. De most már úgy gondoljuk, tök jó, ha még nem mindenki ismeri a helyet, hiszen ez azt jelenti, hogy vannak még lehetőségeink” – mondja Gábor, aki, amikor koncert után nagy ritkán taxival megy haza, meg szokta kérdezni a sofőröket, hogy járnak-e a Kobuciba távolabbról. „Egyre inkább azt hallom, hogy városszerte mindenhonnan érkeznek hozzánk.”

Ráadásul a pandémiában először profitáltak abból, hogy nem turistákra építenek: a közönség 90 százaléka magyar. Krisztián szerint a Kobuci afféle best kept secretje a fővárosnak, és a hely miliőjét mindenképpen meg is akarják őrizni.

A borítóképen Kaszap Atilla és Gábor, fotó: Sebestyén László

Oszd meg!