Üzlet

Lakatos Mónika: A zenei fesztiválok sem mentesek az előítéletektől, a világzene krémje mégis a roma kultúrát ismerte el

Kis Judit
2020. november 12. 12 perc olvasás

Felmegy a színpadra és énekel. Végülis, minden énekes ezt csinálja, de a friss Womex-díjas Lakatos Mónika – aki a díj történetének legfiatalabb díjazottjaként és első cigány származású énekesként kapta meg az elismerést – tényleg „csak” ezt csinálja. Van a csodálatos hangja, van ő, aki 25 éves tapasztalattal a háta mögött is ugyanúgy izgul minden fellépés előtt, és van egy oláh cigány hagyományok szerint játszó zenekar. A Romengo mindkét lemeze bekerült a World Music Charts Europe legjobb tíz albuma közé, Mónika szólólemezét a World Music Charts Europe legjobb öt lemeze közé választották 2017-ben. A zenekarral Európa-szerte, illetve Dél-Amerika és Ázsia nyolc országában turnéztak az utóbbi években. Pedig náluk nincs semmi álarc, plusz effekt, képzeletbeli vagy valódi füstfelhő, csak a zene és az ének.

„Nem gondolok úgy önmagamra, hogy énekesnő vagyok (…) Autodidakta módon megtanultam valamit a közösségünk, a családjaink által. Valami olyan az enyém, amit tudattalanul kaptam meg. Ez az élet ajándéka” – mondja eddigi pályafutásáról a most 42 éves Lakatos Mónika. A világzenei Oscar-díjként is emlegetett Worldwide Music Expo (Womex) 26 éves történetében Mónika a második magyar, aki megkapta a rangos elismerést: a Muzsikás Együttes – amellyel az idei díjátadón együtt zenéltek – 2008-ban lett Womex-díjas.

Ahogyan elkezdünk beszélgetni az október végi díjátadóról, rögtön feltűnik a többesszám: „ott lehettünk”, „átvettük”, „közösen” – bár ő kapta meg a Womex életműdíját, egyáltalán nem tekinti „one-woman-show”-nak a dolgot. Férjével, Rostás Mihály „Mazsival” közös, 2004-ben alapított zenekarukban, a Romengoban régóta együtt zenélnek, és „a díj a Romengo tagjainak is szól, akik az elmúlt 16 évben kitartottak a zenekar mellett. Ők Lakatos János Guszti, Balogh Tibor és Rosonczy-Kovács Mihály” – mondja Mónika.

Titokban a Ki mit tud?-ra

„Akkor még én magam sem tudtam, hogy tudnék énekelni” – emlékszik vissza budapesti gyerekkorára Mónika. Kisgyermekként szívták magukba a zenét, az éneket, miközben megfigyelték, hogyan csinálják ezt szüleik és a tágabb család. A szülők előtt nem is mertek énekelni, „félénkek voltunk, az a világ azért másabb volt”. Unokatestvérei hívták énekelni a 16. kerületi Holdvilág Kamaraszínházba, Mónika a húgaival együtt el is ment, és itt ismerkedett meg és kezdett együtt zenélni későbbi férjével, Rostás Mihály Mazsival.

Fotó: Orbital Strangers

Ekkoriban figyelt fel tehetségére a kamaraszínház igazgatója, Malgot István, aki – tudtuk nélkül – benevezte őket az 1996-os Ki mit tud?-ra, amelynek megnyerték a népdal kategóriáját. 1996-ban a tévében látta őket Dresch Mihály Liszt Ferenc-díjas magyar jazz-zenész, érdemes és kiváló művész, aki már ekkor felfigyelt Mónikáékra. „Bennem maradt az Ki mit tud?-os előadás… Nagyon eredeti, ritmikus zenét adtak elő, és olyan tisztaság áradt belőle, hogy megjegyeztem őket. Feltűnően tiszta és erős volt, ahogyan csinálta” – emlékszik vissza a produkcióra és az akkor 18 éves Mónika éneklésére.

Mónika és Mazsi a Ki mit tud? alatt lett egy pár, majd zenei pályafutásuk is összefonódott.

„Az oláh cigányok, én, a férjem, és a családjaink autodidakta módon tanultunk meg énekelni, zenélni, nem tudunk kottát olvasni, és az oláh cigányoknál nem is tudok olyat, aki tudna. A közösségben élünk, és egyszerűbb átadni azt, amiben benne él az ember és megéli”

– mondja Mónika azzal kapcsolatban, hogy a tradicionális oláh cigány dalokat az élet szövi.  Ugyanakkor még a Ki mit tud?-os siker után sem szeretett volna hivatásszerűen énekelni, végül természetes módon alakult így: „Isten ajándéka, hogy mi egy pár vagyunk a férjemmel, és adott volt, hogy saját gondolatainkat bemutassuk. A családban többen is zenéltek, így tudtuk megalapítani 2004-ben a Romengot. Magával ragadott minket, egyik ötlet hozta a másikat, majd tudatossá vált”.

Fotó: Orbital Strangers

A Romengo tradicionális oláh cigány folklórt játszik; a zenekarral Európa-szerte, illetve Dél-Amerika és Ázsia nyolc országában turnéztak az utóbbi években.

Kanna, kanál, teknő a világ körül

Az oláh cigány folklór alapját a szájbőgő és az idősebbektől tanult énekstílus adja, emellett ritmushangszereket – például kannát, kanalat, és teknőt – használnak, ma pedig már húros hangszerként a gitár is szervesen a zenéhez tartozik. Éppen a beszélgetés ezen pontján figyelek fel a Mónika mögötti falon lévő, csodaszép festésű gitárokra. Mint kiderül, ezek Szentandrássy István alkotásai: a nemrégiben elhunyt roma származású Kossuth-díjas festőművész kifejezetten Mónikáék számára festette meg a hangszereket.

A Romengoban többnyire saját szerzeményű, tradicionális dalokat adnak elő, de az oláh folk mellett más stílusú zenéket is behoznak: játszottak együtt Dresch Mihállyal, a spanyol roma származású flamencozenésszel, Juan de Lerida-val, illetve Harcsa Veronikával.

A Romengo mindkét lemeze, a 2010-ben kiadott Kétháné és a 2014-es Nagyecsed–Budapest is bekerült a World Music Charts Europe legjobb tíz albuma közé, a Kétháné pedig aranylemez lett.

2010-re nyúlik vissza együttműködésük Dresch Mihállyal, akit Mazsi hívott meg egy Romengos vendégzenélésre. „Kicsit féltem a felkéréstől, mert olyan magas szinten játsszák a zenéjüket, hogy nehéz beleilleszkedni” – mondja Dresch, akivel a jól sikerült első közös munkát követően többször is zenéltek együtt. Szerinte „Mónika különleges tehetség, eredeti hangja van, és [együttesével] következetesen azt a zenét művelik és fejlesztik, amit kisgyermekkoruktól megtanultak”.

Amikor arról kérdezem, melyik külföldi országban volt a leginspirálóbb fellépni a Romengoval, Mónika először hangsúlyozza: minden egyes előadás, legyen szó egy kis falu pár emberes közönségéről, vagy éppen valamelyik dél-amerikai metropolisz többezres publikumáról, ugyanúgy fontos neki, és sok helyre visszajárnak. „Fontosak az ottani emberek, mert kialakult egy olyan emberi kapcsolat, hogy közvetlenebbek vagyunk egymással”.

Fotó: Orbital Strangers

Itthon nagyon kedveli a Müpás fellépéseket, a külföldiek közül pedig a Berlini Filharmóniában, a Dél-Koreában és a Mexikóban adott koncerteket említi. Külön kiemeli azokat az előadásokat, ahol más zenészekkel játszhattak együtt: „ezekből úgy táplálkozom, hogy tanulok közben. Profi zenészekkel együtt játszani mindig inspiráló, és arra ösztönöz, hogy minél profibb legyek én magam is”. Példaképei között először családját, édesapját, nénikéit, illetve a közösségen belül éneklőket, egyébként pedig Sebestyén Mártát és a macedón roma származású énekesnőt, Esmát említi.

Mónika első szólólemeze 2017-ben jelent meg Romanimo címmel. Ezen lassú, szomorú tradicionális, illetve saját szerzeményű oláh cigány dalokat, úgynevezett hallgatókat énekel. Mónikának ezek a kedvencei, „a cigányok lelke ezekben a hallgatókban van”, a közösségben történt dolgok jelennek meg a dalokban. A Romanimot a World Music Charts Europe legjobb öt lemeze közé választották 2017-ben.

Egy évvel később alakult meg a Lakatos Mónika és a Cigány Hangok, amely az oláh cigány kultúra legtisztább hagyományainak bemutatását, tovább éltetését tűzte ki célul kevésbé ismert, fiatal cigány énekesek és énekesnők közreműködésével.

„Olyan régi cigány dalokat próbálunk bemutatni, amelyeket gyerekkorunkban hallhattunk és tanulhattunk a közösségünkben.”

Azt mondja, lesznek eltűnő, vagy olyan dalok, amelyeket a fiatalok már másképpen énekelnek, de törekednek rá, hogy hanganyagokban is megőrizzék a dalokat.

Cigányként és magyarként

Mónikából hiányzik mindenféle manír és mesterségesség: azt mondja, minden előadás előtt izgul, de amikor felmegy a színpadra, próbálja ezt legyőzni, és az éneklésre koncentrálni.

„Az adott dal vagy műsor mindig olyan, amilyennek éppen érzem magam, nincs két egyforma előadás.”

A szöveg- és a dallamimprovizáció az előadás szerves része, van, hogy műsor közben is változtatnak a repertoáron. Nyilván nem teljesen úgy énekelnek a színpadon, mint otthon a családi nappaliban, mert „adni kell neki egy színpadi jelleget, de azt is a legőszintébben próbáljuk előadni, és nem álarc mögött énekelek, nem is szeretnék soha”.

Fotó: Orbital Strangers

A cigány folknak megvan a maga célközönsége, de – még akár Budapesten is – nagyon kevés hely van, ahol hallható, így „ha valaki kifejezetten ilyen zenét szeretne hallani, nem is tudom, hol tud rátalálni”.

Mónika kérdésemre nem titkolja azt sem, hogy a helyekben is van előítélet, sajnos ők is tapasztaltak ilyet még olyan fesztiválokon is, ahol a Romengoval ők maguk is a fellépők között voltak.

Előfordult, hogy a beharangozó plakátokra, hirdetésekre az összes fellépő felkerült, csak ők nem, pedig végül sikeres koncertet adtak a szóban forgó fesztiválon, sokan ekkor kezdték el követni munkásságukat. Volt olyan fővárosi hely is, ahol saját fellépésük után hirtelen „magánrendezvénnyé” alakult a fesztivál, és „a cigányokat távozásra szólították fel”, miközben ott dolgozó ismerőseiktől tudták, hogy szó sincs magánrendezvényről. „Ott nem szeretnénk soha fellépni” – mondja szomorúan.

Az előítéletek még egy helyütt szóba kerülnek: amikor a zenekarok körüli menedzsmentmunkáról beszélgetünk. Ezt a kezdetektől férje intézi, „ő a lelke, nélküle nem működne. Ha nem lenne olyan ember, amilyen, akkor én magam sem énekelhetnék ennyi ember előtt” – mondja Mónika.

Kapnak olyan hitetlenkedő, rosszindulatú visszajelzéseket is, miszerint a Romengo mögött biztosan áll egy nem roma ember, aki valójában működteti a zenekart, „mert nem tartanak képesnek egy cigány embert, hogy ő is sikeresen előre tud vinni egy együttest.”

„Ez azért bánt engem, mert tudom, hogy a férjemnek mennyi munkája van mögötte, és mennyit tett azért, hogy ott legyünk, ahol most vagyunk”. Ennek ellenére hangsúlyozza, hogy pozitív példák is szép számmal vannak. „Ezek miatt azt mondom, hogy igenis szeretnék zenélni, és fontos, hogy találkozhassunk a közönséggel, mert hiányzik a közvetlen visszajelzés.”

Fotó: Orbital Strangers

„Igyekszünk a hobbinkat munkaként is kezelni, ezért szeretnénk a lehető legtöbb koncertet megvalósítani, ahhoz, hogy igazán a hivatásunknak, a zenélésnek tudjunk élni” – mondja Mónika. A vírushelyzet most minden művésznek a lehető legrosszabb helyzetet generálja, ráadásul „egy online koncert nem adja vissza azt az érzést, mint amikor személyesen egy koncertteremben adunk koncertet szemben a közönséggel”. Mónikáék a tavasszal és a november 11-ével bevezetett korlátozásokat követően is ugyanúgy zeneközelben vannak, dolgoznak a lemezeken és az új dalokon, hamarosan megjelenik például a Cigány Hangok új lemeze. December elsején adtak volna egy nagykoncertet a Művészetek Palotájában Lukács Miklós, Dresch Mihály, Bognár Szilvia és Palya Bea közreműködésével, most egyeztetnek arról, hogy hogyan lehetne ezt az online térbe áttenni.

A Womex-díjátadóról mesélve mosolyogva azzal kezdi, hogy nagyon izgult. „Az, hogy ott lehettünk és a Muzsikás Együttessel zenélhettünk, csodaszámba megy, nem is gondoltam, nem is álmodtam róla.”

„Képviselni olyasmit, amit tudattalanul, gyerekkoromban sajátítottam el, kivételes dolog. Mert elsősorban annak szólt ez a díj, mert ha ez a kultúra nem lett volna, és nem ismerhettem volna, akkor nem kaphattam volna meg az elismerést.”

„Cigányként és magyarként álltam ott, ez egy felemelő dolog” – mondja. Izgalom ide vagy oda, Mónikának nem ez volt az első – bár kétségkívül a legrangosabb – elismerése: 2007-ben a marseilles-i Babel Med Fesztiválon Anna Lindh díjjal, 2013-ban a Mediawave Fesztiválon Párhuzamos Kultúrákért díjjal jutalmazták. 2014-ben Nemzetiségekért Díj Miniszterelnöki elismerésben részesült, tavaly pedig 2019-ben bekerült a Kult50-be, a Fidelio Magazin által a magyar kultúrára legnagyobb hatásúnak ítélt 50 művész közé.

Arra a kérdésre, hogy mi különbözteti meg a Ki mit tudos színpadon álló Lakatos Mónikát mai önmagától, azt mondja, hogy elsősorban a tapasztalat: az utóbbi 25 évben „sok mindent megéltünk, ez az énekben és a színpadi jelenlétben látható, ott van velem, velünk a zenekarral”.