Másfél perc a Hungaroringen egy életre szóló élmény marad.
Sikítottam. Fejhangon, teli erőből. És őszintén, halálfélelemmel telve. Első pillanatban az jutott eszembe, hogy ez rossz ötlet volt, másodjára, hogy lassabban, lassabban. Harmadjára pedig, hogy meg fogok halni.
És ez még csak az első kigyorsítás volt, ahogy a boxutca végéről eljutottunk az első kanyarig. Szeretem az autókat, sokat vezetek, élvezem a sebességet és a lendületet is.
De ez egy teljesen más szint.
A Ferrari F8 Tributo 721 lóerős, messze erősebb, mint bármi, amit eddig vezettem. És nyilván más, amikor egy profi pilóta visz el egy körre. Alessio Rovera, a Ferrari sokszoros díjnyertes versenyzője nagyon udvarias volt, kedvesen érdeklődött, először ülök-e Ferrariban, tudom-e mi következik. Akkor még magabiztosan bólogattam. „Készen állsz?” – kérdezte, mikor a boxutca végére értünk. Persze – vágtam rá könnyedén.
A Ferrari F8 Tributo indulás előtt.
Aztán Alessio odalépett a gáznak.
Nem is a gyorsulás taglózott le, hanem a végtelen tehetetlenség, az elemi erő, ami ellen nincs védekezés. Hiába kapaszkodtam mindenbe, amibe tudtam, éreztem, hogy egy dolgom van: túlélni. Az elején ziháltam is, mintha a gyorsulás kiszorította volna a levegőt a tüdőmből. Miközben Alessio 60-ról 200 környékére gyorsított alig 200 méter alatt.
Aztán a félelmet felváltotta az izgalom, kicsit megszoktam az erőt, ami a kocsival jár. Kitámasztottam magam, mély levegőket vettem és onnantól már örömömben visítottam. Ha utcai körülményekhez vagy szokva, visítasz a pályán. Alessio az éles kanyarokat 130 kilométeres sebességgel vett be, hogy aztán 220-ig gyorsuljon a következő kanyarig. Szabadkozott kicsit, hogy utcai gumik vannak az autón, csúszkáltunk picit, kanyarokban nem is mert annyira odalépni. És persze, ha tényleg versenyen lenne, sokkal durvábban hajtaná meg a Ferrarit.
„Ugye mindenki sikít az elején” – kérdeztem tőle, amire mosolyogva bólogatott. Egy kör után remegő lábakkal szálltam ki az autóból, a Ferrari olasz személyzete vigyorogva fogadott. Nagyjából mindenki ugyanúgy érkezik meg: felspanolva az élménytől, kivirult fejjel. Az első kanyar sokkja után én is baromira élveztem az egészet.
Egy másfél perces kör a Hungaroringen, de egy életre élmény marad.
Mindez a Ferrari-család teljes vendégszeretetével és profizmusával. A Ferrari Challenge Europe nevű versenysorozat idén harmincéves, egész hétvégén az olasz luxussportautóé a Hungaroring. Papíron a két hétvégi verseny, a Ferrari Challenge Trofeo Pirelli és a Ferrari Challenge Coppa Shell futama a legfontosabb a programban, de igazából úgy kell elképzelni a dolgot, mint egy társadalmi eseményt.
A Ferrari szinte teljes személyzete olasz, de a magyar szalon munkatársai is kint voltak. Jöttek a Ferrari-család tagjai, tulajdonosok, potenciális vevők, ennyi Ferrarit elég ritkán látni egy rakáson. Nemcsak magyar, de külföldi rendszámos kocsik is érkeztek, és a hétvégén utcai autók is felmehettek a pályára körözni.
S hiába olaszok, nagyon szigorúan vették az egészet. Egy médiumtól csak egy ember mehetett, fotóst sem vihettem magammal, a telefonommal kellett bohóckodjak. A versenyekre beengedtek mezei nézőket is, akik jegyet vettek, de az elkerített lounge-ba és kiállítóterembe csak ferraris kártyával lehetett bemenni. Eredetileg úgy volt, hogy vezethetjük is az autókat, aznap reggel derült ki, hogy „csak” egy profi visz el minket egy körre. De talán még jobb is volt így.
A grid walk.
Ami szintén nagyon exkluzív, a grid walk. Futam előtt fent álltak a versenyautók a rajtrácson, beengedték a nézőket közéjük. Ezek az autók csak kívülről néznek ki autónak, belülről egy űrhajó és egy tank ötvözetének tűnnek. Lehet, hogy ez megszokott annak, aki sokat jár versenyekre, nekem teljesen új volt.
A rajtot még megvártam, pár kört néztem csak, onnantól igazából meguntam a dolgot. A pálya egy részét, a célegyenest lehet csak látni a boxutca fölötti tribünről, valahogy nem éreztem át az izgalmat, amikor másfél percenként láttam elhúzni gyorsan egy sor autót.
Kifelé még nosztalgiával néztem vissza a Ferrari kantinjára. „Kantin”, így, erősen idézőjelezve, mert inkább volt lounge hangulata a felhúzott óriásteremnek, ahol az ebédet szolgálták fel. És az olaszok nem aprózták el a dolgot, a cucina italiana teljes palettáját felsorakoztatták.
Pont olyan magas minőségű volt az ebéd, ami a világ legismertebb és egyik legelitebb autómárkájához passzol.
