Bécsbe akkor megyünk, amikor hideg van, hogy valami furcsa vágytól vezérelve más magyarokkal tolongjunk a karácsonyi vásárban. A Gorenje-korszaknak vége, a hűtőket a fast fashion ruhamárkákkal megtömött nejlonszatyrok és a karácsonyi vásárról emlékbe eltett kéteurós bögrék váltották fel. De ha már így van, a decemberi lapszámban adunk néhány tippet, hogy hová érdemes mégis menni (nem csak decemberben).
Bécs nem egy izgalmas hely, még akkor sem, ha a helyi szabályozók dolgoznak azon, hogy a világ vezető híroldalaira kerüljenek a mókás bürokráciával. Néhány hónapja látott például napvilágot az a csodálatos hír, mely szerint 800 euróra lehet büntetni bárkit, aki biciklivel áthajt bizonyos parkokon. Nem csak a nyeregben,
akkor is drága lesz a parkáthágás, ha csak toljuk a bringát.
Az Opera melletti utcában egy olyan képződményt fényképeztem, ahol nagyjából húsz méteren négy közlekedési tábla zsúfolódott össze, amelyekhez egyenként legalább öt kiegészítő tábla tartozott. Parkolni lehet, de csak ünnepnapokon, reggel 4 és 6:30 között, kivéve hólánccal és természeti katasztrófák idején, azzal a feltétellel, hogy… Tényleg egészen abszurd jelenség volt, még a pesti parkolási rendszer szemüvegén keresztül is. Szerencsére nem autóval érkeztem.
Szóval ez a város egyik oldala. Számomra nem szerethető, de sok mindent őszintén irigylek tőlük. Ilyen például a MuseumsQuartier és egyáltalán, a lenyűgöző kulturális kínálat. A bringautak hálózata sűrű és jól szervezett, ami igaz a metróra is.
A sétálóutcákat kifejezetten igényesen újították fel, mert ott már tudják, hogy a minőségi közterület-fejlesztés minden egyes centje visszahozza az árát.
Várom már, hogy az Andrássy út végre ne csak nevében legyen luxusutca, de a Váci utca felújításakor is példát vehettek volna Bécsről, hogy milyen anyagokat, hogyan érdemes felhasználni. Na de vissza Bécsbe: az egyik legjobb rész a heurigereiről híres Döbling környéke, ami azt a hangulatot hozza vissza, amilyen az egykori Tabán lehetett. A gasztronómiát tekintve a város nem éppen az innováció fellegvára – kinti interjúalanyaim egyöntetűen állítják, hogy Budapest ezerszer izgalmasabb nála –, de az is igaz, hogy amit csinálnak, abban ritkán tévednek, a minőség egyenletesen jó.
Vállalkozónak sem rossz itt lenni: a bürokrácia itt is dolgozik, az engedélyek drágák, de üzletet nyitni az itteni magyarok szerint mégis jó élmény: az említett engedélyekért (ha már drága) nem nekik kell szaladgálni, a nyitás előtt pedig az összes hivatal szakembere egyetlen, megbeszélt időpontban érkezik ki.
Amiért a leginkább irigylem a bécsieket, hogy az üzletek cégérében nem ritkán látni ezerhétszázzal, meg ezernyolcszázzal kezdődő évszámokat. A családi vállalkozásoknak, az üzleti kultúrának itt fényévnyi előnye van.
A Hawelka például ilyen hely, 1939-es alapítása óta a harmadik generáció alatt prosperál. Én még jártam itt úgy, hogy az alapító, az akkor kilencvenvalahány éves Leopold üldögélt az ajtó mellett és ő mutatta meg a helyemet a kávézó egyik Thonet-székén. A fia a pultban állt, az unokái a pályán. A Kaffée Alt Wien 1936 óta működik, a Gasthof Zum Renner 1899 óta – persze, hogy írtunk róla. Akárcsak arról a „kukásplázáról”, amit a város közterületfenntartó vállalata rendezett be, hogy a kilomizott tárgyakat áruba tudja bocsájtani. Az eredmény: 300 tonnával kevesebb szemét.
Írtunk még művészeti galériáról, könyvkereskedésről, fagyizóról és karácsonyi vásárokról, összesen 32 jó helyről.
Amikor előkészítettük ezt az anyagot, rögtön eszünkbe jutott egy-két magyar vállalkozás is, aki sikerrel vetette meg a lábát kint. Aztán sorra jöttek az újabb ötletek és kint, kis utánajárással vagy teljesen véletlenül is belebotlottam jó néhány „magyar sztoriba”. Így látogattam el a Szamos család cukrászdájába, ami egy turistáktól kevésbé sújtott részen
stabil helyi törzsvendégkört tudott kialakítani néhány év alatt.
Jamie Oliver néhány év alatt komoly éttermi hálózatot épített ki a világ nagyvárosaiban. Ahogy korábban is írtunk róla, az angol séf nem csak a magyar piacot készül meghódítani a magyar Zsidai Grouppal. „Jamie-ékkel a legelején is regionálisan gondolkoztunk, ők esetünkben olyan partnerben gondolkoztak, aki Budapesttől Genfig lefedi a közép-európai régiót. Ez egy angolszász cég, így meglehetősen pragmatikus és direkt: ha képes vagy jót csinálni, intenzíven és tempósan dolgozni, akkor van befolyásod a dolgok menetére is” – fogalmaz a korábbi Forbes-címlaparc Zsidai Zoltán Roy.
Nagy Zoltán a budapesti Boutiq’Bar mellett immár Bécsben is létrehozott valami olyat, amire nem csak ő büszke. A Karlsplatzon álló Café Mendez nappal egy dél-amerikai hatást mutató kávézó-taqueria, éjjel pedig a város egyik legmenőbb koktélbárja.
A magyar Zip’s bécsi hídfőállása a Naschmarkt közelében álló Cfraftmühle. Itt két helyivel találkozom, akik olyan lelkesen beszélnek a miskolci sörökről, mintha nem a jó minőségű osztrák sörön nőttek volna föl. Ráadásul az egész hely nagyon eltalált, a sörökhöz passzolnak az ételek, jó értelemben véve trendi a berendezés, nem véletlenül választották már a nyitás évében az év sörházának. Mi is jövünk még.
Ezenkívül ellátogattam közösségi irodába, bringaboltba, bisztrókba is. Jó volt látni, hogy vannak, akik nemcsak itthon sikeresek, hanem külföldön is meg tudják mutatni magukat és sikeres vállalkozásokat visznek.
A decemberi lapszámban írtunk még a Demján-féle új városnegyedről, a 999 éve alapított bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor szerzeteseiről és a Törley regényes történetéről. Lapozz bele most és keresd az újságárusoknál!
