„Aludtam már motorháztetőn és bolt küszöbén. Egy Sonic Youth koncerten a fénypulton aludtam el. Nem számít, hol vagyok. Akár a Fehér Házban is lehetek.” Magyarul is megjelent Bono önéletrajza, a Surrender – 40 dal, egy történet. Részlet a könyv egyik visszaemlékezéséből, amikor a U2 frontembere Barack Obamánál iszogatott – pedig allergiás a borra. Az On the Spot ajánlójával.
Attól tartok, hogy én/mi elbóbiskoltunk szabadságunk kényelmében. Zenekarunk történetének íve az idők ívét tükrözte. Az én generációm egy sor lehetetlen pillanat szemtanúja volt. A berlini fal leomlása. Az apartheid vége. A nagypénteki egyezmény. Még az azonos neműek házasságát is legalizálták Írországban. Lustán hinni kezdtük volna, hogy feltarthatatlanul haladunk a felé az igazságosabb világ felé, amiben hittünk? Még mi, aktivisták és jótékonykodók is. Különösen mi.
Azon kapom magam, hogy visszatérek Martin Luther King szavaihoz, hogy
„az erkölcsi univerzum íve hosszú, de az igazságosság felé hajlik”.
Már nem hiszek neki. Az erkölcsi univerzum íve nem hajlik az igazságosság felé. Meg kell hajlítani, ahhoz pedig igazi akaraterőre van szükség. Koncentrációt és összpontosított erőfeszítést követel meg tőlünk. A történelem nem egyenes vonalban mozog; nekünk kell előrerángatnunk rugdalózó és tiltakozó testét.
Michelle és Barack Obama csendes méltósággal hagyták el posztjukat, hivatali éveik nagy konfliktusa a megbotránkozás volt, amit azzal okoztak, hogy amellett érveltek, minden amerikai polgár egyenlő hozzáférést érdemel az egészségügyi ellátáshoz. Hogy miért pont az egészségügyi ellátáshoz? Mert tudták, hogy a Függetlenségi nyilatkozatban megígért „élethez, szabadsághoz és a boldogság kereséséhez” való jog ostoba állítás anélkül, hogy mindenki hozzáférne az egészségügyi ellátáshoz. Az „Affordable Care Act”, más néven „Obamacare” nem pontosan az volt, amit az elnök akart, mégis rengeteg ember életét képes lesz megváltoztatni, kivéve persze, ha valaki megpróbálja megrongálni a frissen betonozott talapzatot.
Bekómálva Lincoln ágyában
Felfogták egyáltalán az emberek, mekkora veszteséget jelentett a világnak Obamáék távozása? A mi családunk, feledve, hogy írek vagyunk, személyes veszteségként élte meg.
Utolsó, kettesben elköltött közös ebédünk során a Fehér Házban alkalmam nyílt rendesen megköszönni neki, hogy folytatta Bush elnök AIDS elleni forradalmi munkáját.
Ötvenkétmilliárd dollárral toldotta meg Bush tizennyolcmilliárdját. Az elnökök az ilyen drága tételeket általában szeretik sajátjuknak nevezni. Nem kellene rendkívülinek lennie, hogy valaki azért állít ki egy csekket, hogy folytassa elődjének örökségét, mégis az.
Ebbe beletartoznak az AIDS, a tuberkulózis és a malária felszámolása céljából létrehozott Globális Alapnak adott pénzek is, amelynek Obama más élharcosokkal, például a francia Emmanuel Macronnal és a kanadai Justin Trudeau-val együtt lelkes támogatója volt. Elhessegeti hálálkodásomat, de aztán a férfi, akinek a dzsungelharc fényképe lóg az irodájában (Muhammad Ali George Foreman fölé tornyosul), egy utolsó, halálos ütést mér rám.
44. elnök: Hányszor indulhat legfeljebb a U2 énekesi tisztségéért? Haha!
én: Én azt szoktam mondani, hogy minden lemez egy választás.
Két szar album után leszavaznak.
Egyik este nyolcan voltunk az elnök és a first lady magánlakosztályában, amikor nyolc évük a vége felé közelített. Mivel a gyerekek már egy kicsit nagyobbak voltak, Michelle és Barack gyakrabban hívott meg vacsorára barátokat. Ha maradtam volna a koktéloknál, nem lett volna semmi baj, de engedélyeztem magamnak egy pohár bort a vacsorám mellé. Vagy talán volt az kettő is?
Említettem már, hogy szeretem a bort? De ehhez figyelmeztetés is párosul. Hivatalosan allergiás vagyok rá. Allergiás vagyok a szalicilitokra, a szalicilsavra, ami a gyümölcstől az aszpirinen át a paradicsomszószig mindenben megtalálható. A vörösborban is megtalálható, ami talán megmagyarázza, hogy egy pizzás-vörösboros-aszpirines átbulizott éjszakán miért fordulhat elő, hogy a fejem felpuffad, a szemeim pedig eltűnnek. Ali szerint lassan vennem kellene a lapot, de én inkább beveszek egy antihisztamint. Ha a megfelelő tabletta nélkül iszom, egyszer csak kidőlök. Mély álomba merülök. Akárhol.
Aludtam már motorháztetőn és bolt küszöbén. Egy Sonic Youth koncerten a fénypulton aludtam el. Nem számít, hol vagyok. Akár a Fehér Házban is lehetek.
A precíz 44. elnök nem úgy iszik, mint az írek; a negyvennégyes koktélozik. Bárcsak én is maradtam volna a koktélnál.
Fotó: Open Books
Amikor éreztem, hogy kezdek elaludni, elnézést kértem, és felálltam, és ami ezután történt, az egy kicsit homályos, de Ali szerint körülbelül tíz perc telt el, míg a szabad világ vezére megkérdezte:
– Bono már jó ideje eltűnt. Biztos, hogy jól van?
– Persze – legyint Ali. – Valószínűleg lefeküdt aludni.
– Ezt meg hogy érti? Lefeküdt aludni? Hová?
– Hát, általában keres magának egy kocsit, de fogalmam sincs, hogy most merre lehet. Ne aggódjon, nem szokott tovább ellenni tíz percnél. Vissza fog jönni.
– Várjon csak egy kicsit – vág közbe az elnök. – Várjon csak, várjon. Maga szerint Bono lefeküdt valahova aludni?
– Igen – feleli Ali, majd az elnök aggodalmát megérezve hozzáteszi: Nem aludt Dublinból idefelé. Megyek, és megkeresem. Ne aggódjon, elnök úr.
Felkel, és elindul, de az elnök követi.
– Ezt muszáj megnéznem. Hol lehet?
– Fogalmam sincs – mondja Ali.
Mire az elnök:
– Korábban Lincoln gettysburgi beszédéről kérdezett.
Ösztönei helyesek voltak. Bementek Lincoln hálószobájába, és ott találtak engem, ahogy Abraham Lincoln kebelén, az ágyában húzom a lóbőrt.
„Elbóbiskoltam szabadságunk kényelmében”, magyarázkodtam később.
Az elnök felébresztett, és amikor magamhoz tértem, megpróbáltam ugyanolyan hangosan hahotázni, mint ő és Ali. Obama egy másodpercig sem hitte, hogy tényleg allergiás vagyok. Máig azt hiszi, Ali találta ki, hogy fedezzen. Mindenkinek meséli, hogy az asztal alá ivott engem. Ami badarság. De tényleg elég erős Martiniket kever.
S. Takács András (On the Spot) ajánlója
Bono friss memoárjában nem csak hencegésből adják egymásnak a kilincset az amerikai elnökök (Clinton, Bush, Obama) és a Forbes-listák állandó szereplői (Buffet, Gates, Soros). A saját bevallása szerint is Messiás-komplexusban szenvedő rocksztár, amikor épp nem a U2-val turnézott, lobbistának állt Washingtonban, hogy az USA elengedje az afrikai országok államadósságát.
Bono rájött, hogy a hírnév valuta. De vajon hány millió dollár afrikai segélyt ér, hogy a pacifista rocksztár fotózkodjon az Irakot épp lerohanni készülő Bush elnökkel? A U2 énekese nem csak a zenésztársai türelmével játszott. Soros György egy meetingen például azt vágta a fejéhez, hogy Bono egy tál lencséért eladta magát.
A 650 oldalas önéletrajz 40 dal köré szerveződik, de valójában négy szálon fut. A művészeti dilemmák és a magánéleti drámák mellett párhuzamosan követhetjük nyomon, amint végtelenül tudatosan felépül a U2 globális brandje, miközben Bono mindezt kockára teszi a társadalmi szerepvállalásával, amit hol a barátai, hol az ellenségei nem néznek jó szemmel.
Mindenesetre Obamáékkal az átbóbiskolt fehér házi vacsorától odáig jutottak, hogy együtt nyaraltak Bonóék Côte D’Azur-i villájában, a Clinton házaspár állva tapsolt a nemrég megjelent memoár könyvbemutatóján, a kötet pedig már most az idei karácsony nemzetközi bestsellere.
Bono: Surrender – 40 dal, egy történet
(On the Spot Books)
A borítóképen Bono a Fehér Házban Barack Obamánál, az Egyesült Államok 44. elnökénél 2010. április 30-án.
