A jó élet

A bagdadi Big Daddy – ilyen egy elit, dubaji jachton szervezett hekkerverseny belülről

Topolay Gábor
2022. május 14. 8 perc olvasás

A múlt hétvégét egy dubaji jachton töltöttem, egy kriptográfiai hekkerverseny döntőjén, Dollármilliárdosok, kriptobefektetők közt, talán az egyetlen kívülállóként. Helyszíni riport a rongyrázásról, a részeg kriptósok villámgyors üzleteléséről és a bagdadi Big Daddy egészségügyi szokásairól.

Alig bírtam rávenni, hogy szóba álljon velünk. Hiába magyaráztam neki, hogy ő a világ legjobb kriptohekkere, büszkének kellene lennie rá. Félszegen pillantott körbe, mielőtt halkan belekezdett a magyarázatba. Az állambiztonsági rendszerben dolgozik. Nem lehet nyilvánosan mutogatni, hogy épp egy dubaji luxusjachton van.


Este hétre vártak minket, akkorra már kellemes idő, alig 34 fok volt. Ahogy közeledtünk, nem látszott, hogy a félig még épülő, félig üres, de mind feleslegesen magas toronyházak közt egy kikötő bújik meg. A hivalkodó jachtok közül már messziről kitűnt a Desert Rose, a 47 méteres, négyfedélzetes példány. A tulajok csak szerényen Mega Yacht néven hirdetik a még helyi viszonylatban is kiemelkedő, gyönyörű szörnyet.

Itt tartották múlt szombaton a CCTF nevű, nemzetközi kriptohekker-verseny nyolcadik felvonását. A CTF, azaz Capture the Flag nemzetközileg ismert versenyformátum, ennek egyetlen, kriptovalutákkal foglalkozó változata a CCTF. A főszervezők magyarok, két ismert hekker, Six és Silur – ebben a világban csak a digitális neveikről ismertek a karakterek. Engem az egyik főszponzor, a Next Earth, a hazai fejlesztésű metaverzum csapata hívott meg, hogy lássam, milyen belülről ez a világ.

Mert ugyan elsőre introvertált, gátlásos hekkerek lassú, unalmas pötyögésére számítottam, végül egy teljesen más, kicsit szürreális világ bontakozott ki.

Gazdag kriptobefektetők, arab olajmilliárdosok, a rendezvény technikai személyzete, néhány eszkortlány és jómagam – így nézett ki a vendégsereg.

A kriptovilág sokkal gyorsabb, mint a hagyományos üzleti szféra. Az innovációk szinte hétről hétre történnek, a hype sokkal meredekebb, majd villámgyorsan marad abba, az üzletek pedig pár perc után köttetnek. Ha az ember jól figyelt, kis túlzással 10 percenként láthatott két vállalkozót egymás kezébe csapni, amit aztán, a kijózanodás után komolyabb tárgyalási szakasz követhet.

Nincs alkohol, míg ki nem futunk.

Mert ugyan Dubajban vagyunk, az Egyesült Arab Emírségek legnépesebb városában, ahol elvileg tilos alkoholt fogyasztani, a város azért tisztában van a turisták igényeivel. Ha már egy az egyben rájuk épült. Ez a kettősség jellemző Dubajra, erre a megengedőbb, európaibb szigetre a keményvonalas szunnita Emírségekben. Az országban nem lehet alkoholt fogyasztani – kivéve a dubaji turistaközpontokat. Börtön jár bármilyen kábítószer fogyasztásáért – de nyilván illúzió azt hinni, hogy az luxushotelekben nem történik semmi.

Dubaj az a hely, ahol békésen megfér egymás mellett a burkába bugyolált muszlim nő és az aligtangában mászkáló turista.

A város tényleg laza, a külvárosban és a piacon lehetett csak találni tradicionális öltözetű muzulmánokat.

A hajón is furcsa volt a rend: addig nem adtak ki alkoholt a pultból, amíg el nem indultunk a kikötőből. De amint érezni lehetett, hogy siklunk, egyből kisebb tömeg gyűlt a pultnál, kemény networking kezdődött, kereskedők, befektetők, bányászok, pénzügyi csoportok keresték egymás társaságát a kriptovilágra jellemző energiával és közvetlenséggel.

A társaságban pedig, főleg amikor már jelentősebb mennyiségű alkohol fogyott, szürreális sztorik bontakoztak ki. Egy elvileg rendezvényszervező, de feltűnően nyílt nő a buli elején még partnereket keresett a nemsokára induló blockchain-kiállításra, később már leplezetlenül kérdezte meg a mellette álló két üzletembert, hogy van-e kedvük felmenni hozzá egy kis „chit-chatre” – de csak miután győzködött minket, hogy valaki végre „foglalkozhatna” a 20 év körüli lányával is.

Egy arab befektető csak akkor volt hajlandó komolyabban tárgyalni a magyar partnerrel, miután kölcsönösen elmesélték egymásnak, kit hogyan vert az apja. Számára ez, egymás életének legrosszabb emlékének kibeszélése jelenti azt a bizalmat, ami kell az üzlethez. Az egyik pénzügyi csoport beépített lánnyal dolgozott, aki egyfajta „social engineering”-ként előre monitorozta a befektetőket, ki komolyan vehető és ki nem az. Mi is jól elbeszélgettünk, de a végén csalódottan távozhatott. Az még egy dolog, hogy csak egy kocázó újságíró vagyok, de nem is az amerikai Forbes-tól, csak a magyartól.

Dubaj fényeiben fürödtünk egész éjjel.

Az egyik testes, kefebajszos, eszkortlánnyal mozgó iraki olajmilliárdos, akit magunk közt csak bagdadi Big Daddy-nek hívtunk, a pultnál állva minden felvezetés nélkül kezdett, közvetlen tárgyalási stílusban a saját nemiszervéről anekdotázni.

Úgy mesélte: nemrég keléseket talált rajta. Egy barátja javaslatára elkezdte reszelt narancshéj és kéksajt keverékébe mártogatni. Mire a mellette álló udvari festője (!) átszellemült arccal közölte: I like blue cheese!

S mindez a Dubaj előtti tengeren ringatózva, a város feleslegesen kihívó, de mindenképp impozáns fényeiben fürödve. Luxussal, hivalkodással körbevéve. Lehet, hogy ez a módszertan megszokott annak, aki a felső tízezer világában mozog, de nekem merőben új volt. Néha nem is tudtam eldönteni, hogy tátott szájjal bámuljak vagy inkább könnyesre röhögjem magam egy-egy szituációban.

Míg mi fent piáltunk és névjegyeket cserélgettünk, a hajó gyomrában elmélyülten dolgozott a négy hekker. Tőlünk és a hangzavartól elzárva, engem is csak pár percre engedtek le körülnézni. A szervezők a saját, belsős csoportjaikban hirdették a versenyt, ott lehet a legjobban elérni azokat, akik valóban számítanak. Nagyjából 70 ember jelentkezett, kifejezetten a kriptoökoszisztémában mozgó hekkerek, közülük a fele volt azon a szinten, hogy eséllyel rugaszkodjanak neki a feladatoknak. Négyen jutottak döntőbe, ők voltak velünk a hajón.

A tavalyi CCTF aftermovie-ja.

Silur elmesélte a feladatok lényegét, de nekem, az informatikához teljesen hülye újságírónak a legtöbb értelmezhetetlen volt. A lényeg, hogy kriptográfiával és kriptovaluták meghekkelésével kapcsolatosak. Egy feladatot viszont nagyon jól értettem.

Social skill – kulcsszó a hekkelésnél. Silur lendületesen magyarázta: minden hekknek van olyan része, ami szorosan kötődik az emberi kapcsolattartáshoz, hollywoodi illúzió csak, hogy a hekkerek magányosan dolgoznak. És ezt szeretnék erősíteni is: minden szakmabelinek fel kell szednie a szükséges társasági erényeket. Az egyik feladat részeként tehát ki kellett jönniük közénk és kérdezősködniük kellett, hogy megtaláljanak egy bizonyos beépített személyt, akinél a megoldás volt.

Silur (b) és Six a verseny nyitányánál.

Elég nagy volt a kontraszt. Mi már a fedélzeten bőven networkingeltünk, azaz mérsékelten részegen buliztunk, mikor kimerészkedtek a hozzánk képest gátlásos, introvertált figurák. Két teljesen idegen világ találkozott. Halk, de lényegretörő kérdések érkeztek a már homályos szemekbe, szerény, visszafogott kódolók igyekeztek vegyülni a nagyarcú, hangos befektetőkkel.

Egyiküknek sem sikerült megoldania a social feladatot. De könnyen lehet, hogy ez inkább a mi hibánk volt, mintsem az övék.

„Minden hostess lányon fekete sapka volt. Kivéve egyen, rajta fehér. Reméltük, hogy ez elég célzás lesz. De úgy tűnik, nem” – így Silur.

Még szürreálisabb volt, amikor hajnali 2 felé vége lett a versenynek. Akkorra a banda nagyja már tényleg elég részeg volt, a kódolók pedig több órányi intenzív és elmélyült munka után jöttek fel a fedélzetre. Nem is igazán tudtunk velük mit kezdeni. A győztes, az Unblvr néven futó hekker lesütött szemmel sétált át köztünk a bárpulthoz, úgy húzódott félre előle mindenki, mintha valami fura ufót látna. Ő sem nagyon mert szólni senkihez. Pedig ez igazán az a közösség volt, ahová fesztelenül be lehet csapódni, csak Unblvr testben és lélekben is épp egy teljesen más világban volt.

Igyekeztük félrerángatni egy interjúra. Bizalmas pozíciója miatt csak úgy vállalta, ha sem az arca, sem a sziluettje nem nagyon látszik. És még így is győzködni kellett, de látszott rajta: végtelenül örül, hogy a lelkét simogatják. Azt mondta: nagyon nehezek voltak a feladatok, nem is hiszi, hogy ennyi idő alatt sikerülhet megoldani mindet. És még azt sem tudja, mit kezd a 7000 dolláros fődíjjal. Főleg, hogy a pénzt kriptovalutában kapta meg – amely piac épp most olyan állapotban van, hogy az egyszeri kereskedő már a másvilágról fantáziál.

Bőven 3 óra után kötöttünk ki. Akkorra már alaposan lehűlt az idő, talán 30 fok alá is bemerészkedett a higanyszál. Volt, aki támogattak a hajóról lefelé, volt, akit szinte a lábánál fogva húztak. Amikor a partról visszanéztem a hajóra, próbáltam elképzelni, vajon hány dollár mozdult meg a fedélzeten. Mekkora értékben köttettek üzletek? Tudom, hogy több dollármilliárdos volt a fedélzeten, akik befektetést kerestek. És azt is, hogy több nagyreményű blockchain-projekt gazdája mászkált köztünk.

És amikor az olajár épp sokéves csúcson van, az arab tőke keres minden lehetőséget, amiben pénzt lát.

Megkérdeztem két, hajnalban már elégedetten ücsörgő üzletembert, szerintük a kézfogások hány százalékából lesz aláírás. „Ötven” – vágta rá optimistán az egyik. „Húsz” – mondta realistábban a másik.

This is the crypto way.

A Borítóképen a rendezvény eleje, még érkeznek a vendégek. Borítóképek és képek: Csákvári Péter