A legtöbb színházban októberben indult az évad, és legalább egy, de inkább két bemutatót már tartottak karácsonyig. Ezekből szemezgettünk, szubjektíven. A Katona, az Örkény, a Szkéné, a Jurányi és a Stúdió K egy-egy előadását ajánljuk azoknak, akik nem voltak ott az őszi-téli premieren.
Secondhand (Szovjetűdök) – Örkény Színház
Miről szól? „A kommunizmus olyan, mint a szesztilalom: jó ötletnek tűnik, de nem működik” – talán ez az egyik kulcsmondata a Mácsai Pál vezette művészszínház Secondhand című előadásának, amely az idei évad első bemutatója volt. Alapja Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő Elhordott múltjaink (Secondhand Time) című könyve, amelyért 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Az egykori Szovjetunió-tagállamokat végigjárva, hétköznapi emberek interjúvolt meg arról, hogyan élték át a csernobili atomkatasztrófát, az afganisztáni háborút vagy a kommunizmus széthullását, illetve milyen viszonyok közt élnek a mai Oroszországban.
Bagossy Levente a legegyszerűbb, legolcsóbb dolgokból készít ismét hatásos díszletet: még a nyár elején gyűjtést rendezett az Örkény használt ruhákból, most az ezekből rakott hatalmas kupac tetején járkálnak a színészek. A darab elején az égből is leselejtezett göncök hullanak, mintha azt fejeznék ki:
Lám, megérkezett a kapitalizmus, a maga bőségével, ócskasághalmával együtt.
Egy apa a két fiát neveli a háborúra, nem kevéssé idegbetegen, míg egy örmény feleséget éppen elköltöztet otthonról a férje, titokban, nehogy a hirtelen egymás ellen forduló népek áldozata legyen. Az orosz fiatalok az afganisztáni háborúba mennek – egyetlen vécécsészével a kezükben –, a sajátos kellék az elején még a trombitát, majd a tankot helyettesíti, a végén pedig a felhajtott ülőke lesz az arcképük körül a keret, hol máshol, hát a hősi halált halt katonák sírján.
Valahogy az egészből, a homo sovieticus bemutatkozásából az derül ki, hogy mindig mindent parancsra tettek, nem gondolkoztak, nem volt önálló akaratuk ezeknek az embereknek.
Így pedig lényegében örökre fennmarad a rendszer – egy kicsit azt is megérti az ember, miért tisztelik még mindig Sztálint és Lenint oly mértékben a moszkvaiak. Meg egy kicsit azt is, hogy merre megy a világ, és nem csak Oroszország, de Magyarország is, hogyha az a lényeg: az ember „minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat”.
Kinek ajánljuk? Annak, akinek vannak emlékei a Szovjetunióról – és annak, akinek nincsenek.
Fotók: Horváth Judit
Az ügy – Katona József Színház
Miről szól? A korrupcióról. Méghozzá úgy, hogy egyetlen utalás nincs a mára, hál’Istennek a közvetlen politikai kiszólásoktól is megkíméli a nézőt Ascher Tamás rendező, mégis minden pillanatban tudjuk, hogy lényegében pont így történik minden itt is, most is. Alekszandr Szuhovo-Kobilin trilógiájának középső darabjából készült a darab (az első rész a Krecsinszkij házassága, a harmadik pedig a Tarelkin halála). A főhőse, Muromszkij kínos ügybe keveredik, amelynek aktáit immár öt éve tologatják a csinovnyikok.
Ez az ügy a semmiből nőtt ki, és növeszti magát
– hangzik el az előadás egy pontján, és valójában egészen pontosan ki sem derül, hogy eredetileg mi történt. Csak az, hogy az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek, és folyamatosan csúszópénzt követelnek a hivatalnokok. Akik plasztikusan hazaviszik esténként a széküket a hátukon, mind vastag keretes szemüveget viselnek, csak minden másnap ebédelnek, no és rendkívül korruptak.
A nagyon modernre sikerült előadásban időnként elhangzik egy-egy dal, egészen szürreális, ahogyan a hivatalnokok járnak-kelnek, a mindenek felett álló herceg pedig leginkább aranyere pillanatnyi állapotától függően ítélkezik. Két rövid felvonás, pergő, szellemes párbeszédek, és még egy kis olasz operaária is felcsendül az eladósodott Tarelkintől.
Kinek ajánljuk? Aki bírja az abszurdot, akkor is, amikor az már annyira hasonlít a valóságra, hogy fájdalmasan idegesítő nézni.
Fotók: Horváth Judit
Woyzeck – Szkéné Színház
Miről szól? Miután Georg Büchner nem fejezte be Woyzeck című drámáját, lényegében töredékeket, különálló jeleneteket hagyott csak az utókorra, a színházak előszeretettel pakolnak rá mindenfélét a műre, időnként össze-vissza keverik a jeleneteket is. Hegymegi Máté rendezésének nagy erénye, hogy nem tette ezt.
Ellentétben például ifj. Vidnyánszky Attilával, aki nemrég harsány, hangos előadást rendezett a Nemzeti Színházban, neonosan cikázó fényekkel, reality showkat, latin szappanoperákat és zajos éjszakai klubokat idézve, hogy megmutassa: a hatásvadász média hogyan nyomul be az átlagember magánéletébe.
A Szkénében a fizikai színház újabb remeke látható a fiatal, korábban a Forte Társulatból ismert Hegymegitől, aki mellesleg kétszer kapta meg az utóbbi években gyors egymásutánban a kritikusoktól az év legjobb független előadásának járó díjat, először a Kohlhaasért (szintén a Szkénében), aztán a Peer Gyntért (a Stúdió K-ban).
Fotók: Mészáros Csaba
A világvégén felejtett katonai táborban vagyunk, a feladatokat a Kapitány és a Doktor találják ki – ők a régi rendszerből maradtak itt. Az egész előadásból csak úgy árad a magány, a hűvösség, a kiszolgáltatottság. A Szkénében szinte semmi nincs a színpadon, mindössze egy fára hasonlító, szabálytalan alakú díszletelem, vastag, kötélszerű anyagból – hogy még ez is Woyzeck bizonytalan helyzetére és a világ instabilitására utaljon.
Minden letisztult, rideg Hegymegi Máté rendezésében, hogy a néző egy pillanatra se feledje: az élet kibírhatatlan, még az újszülött is csak egy nagy kő.
A sztori alapját egy nagy vitát kiváltó, Büchner-korabeli bűnügy képezte: egy Woyzeck nevű katona féltékenységből megölte szeretőjét. Hogyan lehet előhozni a vadállatot valakiből, aki túl sokáig csak tűr? Mi kerget valakit a tébolyba és a gyilkosságba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a darab. A két főszereplőt – Woyzecket és Mariet – egyetemi hallgatók alakítják, igazán gyermekivé téve a karaktereket. Így még sokkolóbb, hogy még a legártatlanabbak számára sincs esély a boldogulásra, belerokkannak a próbálkozásba, és végül elveszítik a fejüket a kiszolgáltatottságban.
Kinek ajánljuk? Aki szereti a lehangoló drámákat, és szeret gondolkodni az élet értelmén.
Mi és Ők – Orlai Produkció, Jurányi Ház
Miről szól? A holland Carly Wijs drámájának magyarországi ősbemutatója a 2004-es beszláni vérengzés helyszínét mutatja: egy csecsen általános iskola tanévnyitó ünnepségén, szeptember elsején vagyunk, amikor 32 fegyveres terrorista túszul ejtett 1100 embert, a második csecsen háború befejezését követelve.
A három napig tartó túszdrámában több mint 300-an veszítették életüket, zömében gyerekek.
Most az ő szemszögükből nézve ismerjük meg az események részleteit: időnként szinte bugyuta egyszerűséggel mesélnek, ezzel is érzékeltetve a brutális események és a gyereki ártatlanság kontrasztját. A dramaturgiai ív is fokozza a borzalmat: a két fiatal – az Orlai Produkció előadásában Vilmányi Benett és László Lili – számadatok tömkelegét hadarja el egymás után a város népességéről, a lakosokról, az iskolai létszámról, a négyzetméterekről, aztán észre sem vesszük, és máris a vérengzés áldozatainak adatait halljuk.
A holland szerző is sokkolni akart a darabbal, másrészt ő eredetileg gyerekeknek szánta – hiszen Hollandiában speciális tévécsatorna is van, amely elmagyarázza a tragédiákat, híreket a gyerekeknek.
A magyar verzió, Fehér Balázs Benő rendezésében azonban határozottan felnőtteknek való. A fekete lufik a bombákat imitálják, a piros fonálháló pedig –amelyet lassan, mesélés közben sző körbe a két főszereplő – a bombákat összekötő kábeleket ábrázolják. Körben szikszalag, grafiti – semmi más.
Vödrökből loccsan a piros víz, miután a bomba felrobban, és a gyerekek szinte bántóan őszintén, szigorúan a tényekre szorítkozva közlik, mit nem szabad tenniük a fogságban: étlen-szomjan, mozdulatlanul gubbasztanak a tűzforró kánikulában a tornateremben, nem játszhatnak, nem labdázhatnak, nem tehetik le a kezüket, nem pisilhetnek, kakilhatnak.
Persze sokan felteszik a kérdést: miért 14 év után, és egyáltalán, miért éppen a beszláni túszdráma a téma? Talán azért, mert a terrorizmusban éppen az a legfélelmetesebb, hogy teljesen ártatlanok, gyerekek is áldozattá válnak. A kislánynak álma volt, hogy bekerüljön a tévébe, egyszer híres legyen. Most megtörténik: bár az orosz televízió annak idején igencsak hamis képet festett a beszláni eseményekről, a darab végén láthatjuk, amint a lány halálát lefotózzák, filmre veszik – vagyis végül bekerül a híradásokba.
Kinek ajánljuk? Azoknak, akiket érdekelnek a terrorizmus lelki vonatkozásai. Semmiképpen nem gyerekeknek!
Fotók: Takács Attila
Ítél a nép – Stúdió K Színház
Miről szól? Dokurevüként aposztrofálja a pici, független színház a legújabb darabját. Miközben a nézők bevonulnak a színházterembe, Sipos György korabeli sanzonokat énekel, aztán megjelenik a színen Kiss Ferenc, a nagy színész (vagyis Homonnai Katalin), aki a második világháború után a Nemzeti Színház igazgatója lett, majd a Színművészeti Akadémia és a zsidótörvényeket kiszolgáló Színészkamarát is vezette.
Imádja és magasztalja a nagy Vezért és az ő tetteit – ez derül ki Kiss monológjából, amelyet 1942-ben mondott el, Horthy arcképének leleplezésekor. Homonnai Katalin a száját az “O” kimondására formálja, mielőtt kiejti Horthy nevét – nincs az a néző, aki ne gondolna egy másik, mai névre. Aztán egy-két jelenettel később már mellszoborként áll a nép előtt Homonnai, így hallgatja végig az ellene hozott vádbeszédet 1945-ben.
És persze védekezik: ő nem ölt, nem kínzott meg senkit, egyszerűen csak kiszolgálta a rendszert, amely persze munka és megbecsülés mellett pozíciókat is adott neki. De vajon bűnösnek tartja-e majd emiatt a népbíróság, az az intézmény, amely a világháború után a háborús és népellenes bűnökkel gyanúsítottak ügyét vizsgálta? A népbírákat a politikai pártok delegálták, nekik kell eldönteniük:
Bűn vagy csak túlélési taktika belesimulni az aktuális rendszerbe?
A Stúdió K-ban egyszer csak megjelenik egy narrátor, aki megpróbálja elmagyarázni az amúgy logikátlannak és a hozzá nem értőnek bizonyára furcsának tűnő eseményeket. Rákérdez például arra: tudja-e egyáltalán a néző, hogy ki volt Kiss Ferenc?
Ő volt Pósalaky bácsi a Légy jó mindhalálig filmváltozatában – magyarázza, és biztos, ami biztos, egy képet is körbead a színészről.
Kár, hogy nem sok látszik abból, amit aztán a narrátor (Tabi Orsolya) az üvegfalakra felír a Kiss ellen felhozott vádakból. Annál jobban illusztrálja viszont a mellbevágó előadást a zene: a történet a Hiába menekülsz, hiába futsz című dallal ér véget. Hogy a főhős sorsára gondolt-e a rendező, Simányi Zsuzsanna, avagy a mostani jelen kilátásairól, azon már önállóan kell gondolkodnunk.
Kinek ajánljuk? Leginkább a politikusoknak, de mivel ők kevésbé járnak színházba, mondjuk inkább a fiataloknak, akiket érdekel a történelem.
Fotók: Mátyás Attila
Színházat nem lehet az íróasztalnak csinálni – Hat gondolat Mácsai Páltól
