Kicsoda valójában Soros és mit akar?

Hogy nem ő lett az első és a második címlapunk, még 2013-ban, amikor indultunk, az érthető.  A magyar Forbes mégis induljon magyarországi arcokkal. De a harmadik, már simám lehetett volna, […]

Bővebben

Színházat nem lehet az íróasztalnak csinálni – Hat gondolat Mácsai Páltól

Megjelent a Forbes augusztusi száma, a címlapon Mácsai Pállal. Sokáig beszélgettünk, aminek nyolc oldal lett az eredménye a magazinban. De így sem kerülhetett be minden.

Mácsai Pál arról, hogy hogyan érezte magát a filmes szerepeiben:

„Én egy par excellence kőszínházi figura vagyok.”

Hosszasan beszélgettünk arról, hogy nemzetközi összehasonlításban is aktív és kvalitásos a budapesti színházi élet.

„Ez egy olyan város, hogy ha kinyitod a Pesti Estet vagy a Súgót, akkor több színházi eseményt találsz, mint ha a What’s ont nyitod ki Londonban. Holott az egy 10 milliós, színházi központként nyilvántartott metropolisz. És Budapest olyanabb. Szerintem, mondom csendben, kvalitásában is olyanabb. De ez, kvázi maradjon köztünk.”

A kultúra támogatásáról:

„Egyébként tévedés azt gondolni, hogy a Broadway-en vagy a Westenden nincs támogatás. Nagyon is komoly épülettámogatást kapnak a várostól. Természetesen nem a produkció, de az épület üzemeltetése legtöbbször igen, hiszen a színház turizmust generál.”

Mácsait nem kapták el részegen vezetésért és az éjszakai mulatókban sem fogunk találkozni vele:

„Nem is vagyok igazi színházi ember ebből a szempontból, ez a büfében ott maradni és beszélni és beszélni és közben iddogálni… Van, amikor muszáj, és amikor értelmes dolgokról röviden el lehet mondani, amit gondolunk, vagy valakivel lelkizni kell, mert rászorul, vagy én rászorulok, akkor oké. De csak múlatni az időt, hogy ne legyünk otthon, ez untatott már akkor is, amikor se nős nem voltam, se családom nem volt.”

A kőszínházak finanszírozása szerinte alapvetően megoldott, de a függetleneket sokkal jobban támogatná.

„Na de mi van a színházban? Mert színházat nem lehet az íróasztalnak csinálni. Meg lehet írni a remekművet, éhen lehet halni, festőként, költőként, zeneszerzőként, Schubertként. De a  színház, ha nem valósul meg a jelenben, akkor nincs, se nem jön létre, se nyomot nem hagy. Ezért a független színházak ellehetetlenítése, hogyis mondjam szelíden, szűk látókörű gyávaság, oka természetesen a félelem a független kultúrától.”

Képzőművészeti párhuzammal él, amikor erről beszél:

„Van Párizsban a 19. század második felében egy nagy-nagy akadémiai kultúra a piktúrában. Szalonok, Beaux Arts, iszonyatos sok pénz, és nagyon komoly felvevő réteg. És akkor, a Montmartre-on elkezdődik egy ilyen kis mozgás, ott van néhány alter alak, abszinttal és pipával a szájában. A margón. Senki nem tudja, kik ezek, nincs cirádás névjegyük, és még ki is röhögik őket és gúnynevet adnak nekik, hogy „impresszionisták”. Ez egy bélyeg, mármint, hogy benyomásokat festenek kép helyett. Az akadémiai kultúrát azért úgy képzeljétek el, hogy porcelánkályhák otthon, és óriás műtermek és cselédség és szőnyegek, és hatalmas szalonok és 8×10 méteres képek és konflis és bunda, amott  pedig a város szélén vaskályha és éhezés – és ma miattuk járunk múzeumba. A Montmartre-iak miatt. Az akadémiai kultúrára pedig nem emlékszik senki. A művészet így működik.”

A magazint keresd az újságárusoknál vagy rendeld meg online! Addig is belelapozhatsz itt:

Olvasd el A magazin rovatunk további cikkeit!
Ezeket láttad?
Címkefelhő