A Nyírség széléről, Paszabról indult Parno Graszt tagjai már az 1980-as évek végén együtt zenéltek, de csak a kétezres években adták ki az első lemezüket. Ma már a kisebb koncertjeiken is többen vannak, mint ahányan a falujukat lakják, mégis megmaradtak szerény, hétköznapi falusi zenészeknek. Oláh József, a zenekar vezetője azt mondja, hogy talán most léphetnek be a nagybetűs zenekarok közé. Interjú.
Forbes.hu: Az interjú előtt még gyorsan telefonáltál egyet. Bocsánat, nem hallgatózni akartunk, de jól értettük, amit mondtál?
Oláh József: Azt mondtam, hogy már lezártuk ezt az évet.
Mármint melyiket? Az ideit? Január elején?
Nem vállalunk koncertet, már tele vagyunk októberig.
Csak félig komoly a kérdés, de egy családi zenekar vezetőjeként milyen tanácsokat adnál a Forbes olvasóinak a munka-magánélet-egyensúlyról?
Hogy miről? Semmit. Ezt nem lehet elválasztani. Keményen harcolok otthon, mert az volt, hogy nem vállalunk csak ennyi koncertet. 116 koncertünk volt 2025-ben. Idénre azt beszéltük meg, hogy nyolcvan–kilencven között megállunk. Egész egyszerűen, mert ez túl sok egyébként. Előző évben is hasonló szám volt, és ezt nem lehet hosszú távon kibírni.
Oláh József, a zenekar vezetője. Fotó: Sebestyén László / Forbes
Gyakrabban kell turnébuszt cserélni.
Igen, most pontosan azt csináljuk.
Folytassuk viszont egy teljesen komoly kérdéssel! Milyen falu Paszab, ahonnan az együttes indult? Próbáltunk utánaolvasni, megnéztük a falu honlapját is.
És mit találtál?
A Nyírség szélén van, híres a szőtteseiről, meg hogy egykoron kendert fontak.
És a Parno Gasztról nem híres? Azt nem találtad meg?
A Wikipédián szerepel, de a falu honlapján valóban nem.
Ez a lényeg. Hát végül is egy 1300 fős kis település. Jó sokan vagyunk ott, majdnem 300 fő a családunk, belőlünk áll szinte az egész cigányság. Amúgy elég rendezett a falu, visszanézve azt látom, hogy van fejlődés, próbálják csinosítgatni mindenféle jósággal. Aztán küszködnek az emberek a megélhetéssel, mint minden egyes faluban. Elég szorosan élnek, és a közösségben eléggé együtt vannak. Pont azért szeretnek ott lakni. Mondjuk a fiam, a harmonikás, azt mondta, hogy a városban nincs az, hogy felkelek, elmegyek enni, főzz már egy kávét, elmegyek amoda beszélgetni, azt este van. Úgyhogy ebből a szempontból
jól elvannak ott a gyermekeim, addig tudnak ilyen tiszta lelkűek maradni, míg lent maradnak a faluban.
A Parno Graszt lényegében egy nagy család. Fotó: Parno Graszt
Milyen volt ott a gyerekkor? Elcserélnéd? Vágytál valami másra?
Mindig vágytam Budapestre, hogy ó, de jó lehet. Minden gyerek, aki látja a tévében a nagyvárost, a Balatont, azt gondolja, hogy de jó lenne ott lakni, de én soha nem fogok. Tehát nagyon-nagyon sok minden valóra vált abból, amiről álmodtam gyerekkoromban. Konkrétan tényleg minden majdnem. Akkor, sőt ezelőtt tizenöt évvel sem tudtam volna elképzelni azt, hogy majd egyszer Budapestre költözöm. De ebben a popszakmában minden előfordul: jött egy lányka, aztán jöttem Pestre. Nem volt kérdés, hogy nem jövök. Most itt élek fent, és amikor időm van, lejárok, az ottani családomat meglátogatni, a gyerekeimet, az unokámat. Elég sűrűn, amikor csak tehetem, lemegyek a kisfiammal. Szívja magába a kis falusi létet.
Mióta élsz Budapesten?
2017 óta. A feleségem budapesti lány, ő el tudna lenni napokat, akár még heteket is a faluban, de én nem. Nem tudok leülni órákra, és nem tudom élvezni a semmittevést. Állandóan csinálok valamit. Anyám ugyanez volt, állandóan szervezkedett, minket tanított táncolni, zenélni, mindenfélét csinált ott. A kulturális élet, amit ő szervezett Paszabon, nagyon aktív volt.
Ő szervezte a közösséget?
Igen. Az ő apukája ilyen kisbírószerű valaki volt Paszabon. Nagyon adtak a szavára. Cigány ember volt, akit tiszteletben tartottak. Anyám vette át ezt a szerepet, tudott az emberek nyelvén beszélni, kulturális napokat, programokat szervezett, összerakta a zenekart, elvitt minket fellépni, amikor pici gyerekek voltunk. Hogy most van zenekar, az neki köszönhető. Fogta a kezünket és összeszedett minket, hogy ne csámborogjunk, ne menjünk a bányatavakba fürödni. Azt mondta, gyertek, zenéljetek, táncoljatok, érezzétek magatokat jól ebben, ne a hülyeséget csináljátok. Szedegetett minket össze, vagy harminc gyereket, és állandóan rakta össze a műsort, hogy te hogy táncoljál, te hogy zenéljél. Ő ezt élvezte és szerette csinálni nagyon.
Milyen volt falun felnőni? Hogy emlékszel vissza a paszabi gyerekkorra?
A Tisza tőlünk nem messze folyik, de elég veszélyes volt azoknak, akik nem tudtak úszni, mert pikk-pakk elmerültek. Aztán volt egy téglagyár, ástak egy nagy tavat, szedték az agyagot, azokban fürödtünk gyerekekként. De azok is elég veszélyesek voltak, mert ugye ahogy kiszedte a földet a markoló, csúcsok maradtak és köztük mélyedések, és ha lecsúsztál arról a gerincről, akkor rögtön elmerültél, ha nem tudtál úszni. Hát ezért féltek minket odaengedni, nehogy megfulladjunk. Anyám mindig próbált minket összeterelni, hogy foglaljuk el magunkat. Persze, voltak ezek a pici kis gyerekkori dolgok, a biciklizéstől és a háborúsditól kezdve a számháborúig minden, akkor még nem voltak ezek a nagy internetes cumók, akkor még megoldottuk kint, ott nevelkedtünk, kint nőttünk fel.
Egy kis nyírségi faluból indultak, de mára már hozzá kellett szokniuk a nagyobb közönséghez is. Fotó: Parno Graszt
Mi volt az a pont, amikor komolyan kezdte venni a társaság? Mondjuk úgy, hogy profi zenekar lett?
Akkoriban a megyében voltak Ki mit tud? típusú versenyek, ahol mindenhonnan összeverődtek a folklór cigányzenekarok. Ez egy bemutatkozás volt, felmentél előadni, eljátszottál egy-két számot, aztán volt egy zsűri, ebből állt. De nekünk ezek a 15-20 perces fellépések mindig ünnepnapok voltak. Nem sok volt belőle évente, mit tudom én, négy-öt nap. Mindig ünnepszámba mentek, vasaltuk a ruhát, készültünk már egy héttel előtte, aztán harmincan, negyvenen, nagy buszokkal mentünk mindig a fellépőhelyszínre.
Akkor egy falu egy zenekart is jelentett?
Ott volt anyám, aki összeszedte a gyerekeket, volt a csapatban mondjuk húsz gyerek, de voltak felnőttek, beleértve a zenészeket is. De nem zenekarként működtünk, inkább táncszínház jellegű volt az előadásunk. Tehát képzeld el azt a szituációt, hogy mit tudom én, harmincöt ember felmegy a színpadra, bekészül, és negyed órát fent van. Nem is az volt benne az élvezet, amikor előadtuk a műsorunkat, hanem amikor utána lejöttünk a színpadról, és ott jammelgettünk a többi zenekarral. Mentünk ki, szedtük össze a többieket, gyertek muzsikálni, leültünk a fa alá, hogy adjad neki, ami belefér. Azok voltak a nagyon-nagyon emlékezetes és jó dolgok. Mi soha nem vettük felvállról ezeket a koncerteket, mert tudtuk, hogy mindegyiknek tétje van, hogy versenyre megyünk, hogy ott jónak kell lenni.
Volt valami nyeremény, vagy bármi?
Nem is emlékszem rá. Kaptunk plaketteket meg ilyesmit, de maga az, hogy ott vagyunk és ott helyt kell állni, hogy azt akarjuk, hogy mi legyünk a legjobbak, az volt a legnagyobb nyeremény. Emiatt nem lehetett lazsálni, nem lehetett elbohóckodni. Mindenki véresen komolyan vette, és amikor felálltunk a színpadra, mindig olyan érdekes érzés kerített a hatalmába, hogy nem tudok azokra szavakat találni. Meghatódottság és melegség öntött el. Mindig nagyon átéreztem a színpadi jelenlétet, de szerintem a többiek is. Mert tényleg az volt, hogy bárhova mentünk, nem művészkedni mentünk, hanem zenélni. Tényleg mindenhol elismerést kaptunk, és ekkor már nevünk is volt, a Cigánytábor az égbe száll. Ez egy orosz film, anyám látta valamikor régen, és onnan vett ötleteket a táncszínházhoz.
Hogyan jutottatok el a megyén túlra?
A sorozatos fellépéseknek volt az a csúcsa, amikor bekerültünk a Fonóba. Aki ezt a Ki mit tud?-ot megnyerte, az volt a díja, hogy a Fonóban, a legnagyobb budapesti helyen előadhatja a műsort.
Csak egy lépést kanyarodjunk még vissza! Megmaradt ebből bármi? A Nyírségben vagy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében maradtak még ilyen zenekarok?
Persze, sőt! Képzeljétek el, hogy alakulnak!
Megyei Ki mit tud?-okkal kezdték, fiatalon jártak faluról falura a 80-as és 90-es években fellépni. Fotó: Parno Graszt
Ez meglepő.
Igen, szinten azt látják, hogy mi sikeresek vagyunk, és hogy lehet ebből jó dolog is. Nagyon sok zenekarról tudok, akik hobbi szinten csinálják. Nekünk nagy szerencsénk volt akkor, kijöttünk a színházból, elkezdtünk zenélni az előtérben. A Sanyiban meg megállt az ütő. (László Sándor a Parno Graszt menedzsere lassan 25 éve, akkor a Fonó lemezkiadóját vezette – a szerk.)
Melyik évben járunk ekkor? Mikortól lehet a zenekart Parno Grasztnak nevezni?
Körülbelül 1987-től működünk, de a Parno Graszt név csak akkor lett, amikor lemezt kellett csinálni. De igazából nem tudjuk, mikor született maga a zenekar. Amikor leültünk beszélgetni, nagyon gáz volt, mert ahányan vagyunk, annyiféle dátumot mondtunk. Úgyhogy öt éve csináltunk egy harmincéves koncertet.
Mekkora az átfedés az akkori tagok meg a mostaniak között?
Az alapítók szinte kiöregedtek, én vagyok, a kannásunk, és a Sanyi koma van még. Tehát hárman vagyunk az eredeti tagokból. Többen kiöregedtek, és akkor jött Maricának a lánya, Heléna énekelni, jött Viktor, a keresztfiam gitározni, jött a fiam, így bővültünk. Most Jánosnak, a legidősebb gitárosunknak a fia jött. A nagybőgős, a bátyám, meghalt pár évvel ezelőtt. De a zenekar mindig megújult a fiatalokból.
Úgymond családon belül cserélődtek a zenészek, sosem kellett hirdetést feladni, hogy gitárost keresek.
És a zene hogyan változott? Sokak szerint autentikus cigányzenét játszotok.
Én most már inkább világzenének mondanám, mert ellehetek én a nagy autentikával meg a hagyományommal, ha nem tudok odahívni a koncertemre ötszáz embert. Ember legyen a talpán, aki amellett autentikus meg hagyományos tud maradni, amit a fiatalok kapnak a neten. Valahogy nyitni kell a fiatalság felé, a fiatal fülnek adni kell valamit, amivel kiváltsuk az érdeklődést a zenénk felé. És hát azzal, hogy én tamburickázok, meg a Breki veri a kannáját, nem sok mindent tudnánk kiváltani. Nem azt mondom, hogy nem tartottuk meg a hagyományokat, mert azokat nem kell megtartani, bennünk vannak, nem tudtuk elfelejteni, tehát ha akarnánk se tudnánk ebből a komfortzónánkból kilépni, de mégis felvettünk hozzá inkább egy olyan hangzásvilágot és irányt, amivel a fiatalok felé tudunk nyitni. Kinyitjuk a fülünket, hogy gyerekek, itt vagyunk mi, a Parno Graszt, és jó zenét játszunk, gyertek el a koncertünkre. A Pogány Indulóval, a Dánielfyvel és a Bagossyékkal csináltunk közös dalokat, és ez volt ez a hívószó, hogy itt vagyunk. Meghallották és jönnek.
A jelek szerint eléggé sikeresen. Végiggörgettük a koncertfotókat, és úgy tűnt, hogy a közönség nagy része még húsz éves sincs – és tombol.
Ez most gyorsult fel, hogy elkezdtük ezeket a közreműködő dalokat. Emlékszem rá még a hajón, amikor először játszottunk a Bohemian Betyarsszal, aztán csináltam egy AC/DC-feldolgozást, ami megint megindított egy másik réteget, akkor kezdtem el az egyetemistákat látni a koncerten. Aztán jöttek ezek a megkeresések a közreműködő dalokkal. Végül is mindegyik oda-vissza hozott, nekik is, nekünk is, úgyhogy tényleg az van, hogy most már a tizenévestől a hetven évesig ott vannak a koncerteken. Az interneten meg olyan videókat küldtek nekem, hogy a gyerek hintába van betéve, és be van neki kapcsolva a Rávágok a zongorára lemezünk. Úgyhogy tényleg az van, hogy már a pici pulyák is hallgatnak minket.
De a kétezres évek elején, az első lemezek megjelenésekor ez még nem volt igaz, ugye?
Akkor még nagyon rétegzene volt. Abban az időben divatosabb volt a cigány folklór zene valójában, mint most. Jó pár zenész sikeres volt, aki több száz embert be tudott hozni.
„Gyerekek, itt vagyunk mi, a Parno Graszt, és jó zenét játszunk, gyertek el a koncertünkre!” Fotó: Sebestyén László / Forbes
Nem biztos, hogy megállja a helyét ez a párhuzam, de a néptáncház mozgalom is inkább a városi értelmiségnek volt a közege. Igaz ez a Parno Grasztra is? Inkább a városiak zenéje ez, vagy mondjuk a vidéki cigányság jár a koncertekre?
Se a vidéki cigányság, se a városi cigány nem jön a koncertre.
Tényleg? Ez azért meglepő.
Nincsenek. Én is inkább az értelmiségit látom a koncertünkön, és több mint valószínű, hogy ők azok az emberek, akik az élőzenét sokkal jobban értékelik, és azt, hogy ott vagyok gitárral, tamburával, énekkel.
És nem utólag állítjátok be a hangzást.
Nem, hanem nyugodtan megszólal a dolog, a rosszával és a jóval együtt mindent megkapok. Ha elrontjuk, akkor azt is, ha nem rontjuk el, azt is. Nincs olyan, hogy tökéletesen olyat kapok, amit otthon hallgatok a szobámban.
Hamarosan a Budapest Arénában léptek fel. Hogy álltok most a szervezéssel?
Majdnem minden jegyet eladtunk, ez több mint tízezer. Két évvel ezelőtt hétezer embert tudtunk behozni, és ennyi. Egy év alatt ekkora fejlődés következett be a zenekarban. Megy a lovunk rendesen. Megy a fehér ló, ja.
Apropó, fehér ló, ez a Parno Graszt jelentése lovári nyelven. Honnan jött a név?
Hát ez jó kérdés. Semmi tudatosság nem volt benne, szerintem ökörködés útján jött ez is. Mert nálunk semmi nem tudatos. Minálunk csak úgy jön, aztán vagy sikerül, vagy nem, aztán általában mindig összejön a dolog. Nem vagyunk nagyon tudatos emberek.
Otthon lovári nyelven beszéltek, magyarul, vagy is-is?
Én nem tudok cigányul.
Komolyan? Pedig a dalszövegeitek félig magyarul, félig lovári nyelven íródnak.
Persze, hát dalt tudok írni. Aztán ha jó nagy baromságot írok, aki tud, az kisegít. Anyám beszélt, apám nem, és képzeljétek el, hogy apámnál is a nagyanyám beszélt cigányul, a nagyapám nem, anyáméknál is a nagyanyám beszélt, nagyapám nem. És mivel anyámék a cigánytelepen laktak, a gyerekek megtanultak egymástól. Apámék a faluban laktak, ott már nem voltak körülöttük cigányok, és már nem tudott olyan megtanulni. Ugye mi 70-ben kerültünk ki, én már nem is a cigánytelepen születtem, jó messze a teleptől, a falu másik végében. Ezért nem beszélek már én sem. Tehát ha ez a nyelvtudás gyerekkorban nincs meg, akkor utána már veszett fejsze nyele.
A felmenők közt volt egyébként zenész, vagy ösztönösen kezdtétek el a kannát verni?
Az utóbbi. Meg is maradt bennünk a mai napig a koncerten a jókedv, a mulatás. Nem felmegyünk művészkedni, hanem felmegyünk és jól érezzük magunkat, ezt érzi a közönség is, szóljon a zenéről, a táncról a koncert. Ugyanez volt anyáméknál, mikor mi gyerekek voltunk: valakinek a háromszáz főből mindig volt születésnapja, névnapja, karácsony, majdnem minden napra akadt valami ünnep, és ugye mivel minket nem tudtak kire hagyni, vittek magukkal. És mi azt láttuk, hogy ott állnak a nagyok, és csapkodják a kanalat, az ajtón bőgőznek. Akkoriban ilyen furnér ajtó volt, és akkor mindig azt láttam, hogy megnyálazták a bóját, elkezdték dörzsölni, és akkor az brummogó hangot adott ki.
A saját örömükre zenéltek a mulatságban, és ahogy teltek-múltak az idők, mi is részei akartunk lenni a zenének, mi is ütöttünk mindent, ami szól meg zörög. Nem akartunk kimaradni, csak verni a gitárt meg a kannát meg ami van, és senki nem gondolta, hogy ez ide növi ki magát, hogy egy zenekar lesz ebből és híres lesz.
A bátyám odajött hozzám, nem tudom, hány éves voltam, de a gitár nagyobb volt, mint én, megtanított három akkordot, amiből el tudtam játszani egy dalt, be tudtam fogni a kis kezembe, aztán amikor buli volt, mentem oda hozzájuk, és lestem, hogy csinálják. Ugyanazt csináltam, mint amit most a fiam. Leülök zenélni, hozza ki egyből a tamburáját.
Figyeltétek tehát az idősebbeket, ahogy a paraszti kultúrában, például az erdélyi cigányzenészek.
Tényleg az van, hogy olyan szintre emelkedett a hallásunk, én nem ismerem az akkordokat, nekem mondhatják, hogy Kandót meg Jankót fogjak, nem tudom, csak hallom, hogy mit kell. A fiatalabbak azért már tisztában vannak a kottával, de én biztos, hogy nem fogom már megtanulni. Ki tudja, hogy hova keverne ez engem, ha leülnék kottázni? Akkor aztán senkinek nem tetszene! Ez a jó, amikor én érzetből csinálok valamit, és érzem azt, hogy az úgy működik, kivált valami érzést bennem.
A kezdetektől eltelt úgy másfél évtized az első lemezig. Mi történt, hogy volt ez a bizonyos felfedezés?
A Sanyi volt a nagy meglátó. A Fonó lemezkiadóját vezette akkor, és ott léptünk fel. Úgy meséli, hogy játszottunk, de ez még nem volt rá akkora hatással. De amikor kimentünk a saját örömünkre muzsikálni az előtérbe, az hihetetlen volt. Akkor még nem szólított meg minket, de két hét múlva elkezdte kinyomozni, hogy hová valósiak vagyunk. Megtudta, hogy paszabiak, felhívta a polgármesteri hivatalt, és lejött hozzánk. Megbeszéltük, hogy koncerteket kellene csinálni. Na, innen indult a dolog.
Úgy tartják, hogy abban az időben egyébként külföldön sokkal népszerűbb volt a Parno Graszt, mint Magyarországon.
Nem is nagyon játszottunk Magyarországon. De külföldön mindenfele, Amerikában, Ázsiában, tényleg bejártuk az egész világot.
Paszabot ezerkét-ezerháromszáz lélek lakja. Mikor volt az első olyan koncert, amin többen voltak, mint ahányan a falut lakják? Lehet erre készülni lelkileg? Vagy sose illetődtetek meg a nagy közönségtől?
Nem, mert mi ezekkel a fellépésekkel, a Ki mit tud?-okkal ott voltunk az emberek előtt. Azok jó esetben voltak háromszázan. De az elég sokáig tartott, gyerekkorunk óta, a 80-as évek elejétől a kétezres évekig végig citerkáztunk. Ha kétezer ember vagy tízezer ember néz bennünket, mi ugyanúgy muzsikálunk. Van egy lelket simogató érzés, mikor felmegy az ember és meglátja azt a tömeget, hogy ezek mind miattunk vannak itt. De a muzsikálás az ugyanaz. Nem tudunk mi úgy muzsikálni, hogy csak lötyögünk, mert mondjuk kevesen vannak. Vagy muzsikálunk, vagy nem.
Milyen volt az indiai turnékörút 2008-ban?
Igazából nem volt turné. Úgy volt, hogy lesz három koncertünk, de pont az utazás előtt leomlott egy fal, és maga alá temetett egy csomó embert. Sokan meghaltak, emiatt elmaradt az a nagy koncert. De már megvolt a repülőjegyünk, úgyhogy kimentünk, majd lesz, ami lesz. Életre szóló élmény volt, de nem mennék még egyszer.
Miért?
Annyi mindent megfordított, hogy valami hihetetlen. Az ember mindig azt hinné, hogy ettől rosszabb már úgyse lehet. Aztán eljutsz egy olyan helyre, amikor azt mondod, hogy van és nem kicsit rosszabb, százszor rosszabb, mint amiben mi vagyunk. Nagyon-nagyon sok mindenben megforgatott engem, többet sírtam, mint ettem.
Fotó: Sebestyén László
Érdekes belegondolni, de ha a számokat nézzük, akkor a világon Magyarországon legeslegszegényebb falu legszegényebb embere is a világ legszerencsésebb tíz százaléka közé tartozhat.
Nemcsak én, hanem az egész zenekar átértékelte az életét, a helyzetünket, hogy hát van rosszabb és nagyon rosszabb.
És milyen volt ehhez képest a következő év, amikor meg az USA-ban voltak?
Az nagyon jó turné volt. Meg is ismételtük, több tucat koncertet adtunk. Nyomtuk rendesen, kaptunk mindenféle kocsikat, tényleg filmbe illő volt az egész. Bevágtak minket egy kilencszemélyes buszba, voltunk tízen, meg a sofőr meg a nagybőgő velünk, nagyon kemény volt. Máskor meg három napig kocsikáztunk a 67-es úton, végigmentünk New Yorkig.
Milyen volt onnan hazatérni? Nem volt nagy a kontraszt?
Hát igazság szerint annyira nem, mert tudtuk, hogy így is, úgy is hazajövünk. Hazajöttünk, aztán vettünk egy nagy levegőt, itthon vagyunk, megy tovább az élet. Mindenki visszamegy a kis falujába és éli a mindennapjait. Több mint valószínű, hogy ennek köszönhető az, hogy senkivel nem szaladt el a ló. Senkinek nincs sztárallűrje,
mindenki úgy él, hogy lejövök a színpadról, ülök be a buszba, megyek haza, ha holnap kelek, megyek fát vágni.
Vagy metszeni, vagy mit tudom én. Nálam ugyanaz, lemegy a koncert, hazajövök, egy napot pihenek, aztán megyek a zeneszobába, csinálom tovább a dolgomat.
Ebből most mindenki megél? Ez mindannyiatoknak a főállása?
Igen. De nem szeretném, hogy ez a zenekarnak a pénzről szóljon, mert addig lesz jó, amíg a zenéért csinálják. Nem fogom hagyni őket, hogy a pénz átvegye a zene fölött a hatalmat, mert akkor vége mindennek. A pénz meg tudja bolondítani az embert, és ha nincs valaki, aki ezt kordában tartja, és ha kell, megálljt parancsol, akkor elveszíti a realitását minden, és akkor kuka. Ezt meg nem szeretném, mert benne az egész életem ebben a zenekarban. Inkább akkor nem keresünk pénzt, csak menjünk le egy tányér gulyáslevesért muzsikálni.
„A zenekar mindig megújult a fiatalokból. Úgymond családon belül cserélődtek a zenészek, sosem kellett hirdetést feladni, hogy gitárost keresek.” Fotó: Nagy Gergő
Van, hogy akár húszan is vagytok a színpadon. Hogy lehet ennyi ember életét szervezni?
Van két naptár, a tour planner és a már meghirdetett koncertek naptárja. Meg mindenkinek van nyilván mobiltelefonja, és van egy Statesing nevű magyar alkalmazás, amibe beleírjuk a következő koncerteket, hogy mikor kell érkezni, mikor van a beállás, mikor kezdődik a koncert, mikor van az összepakolás, mikor indulunk hazafelé – az összes kontakttal, a helyi kontakttal, a technikai kontakttal, ha bármi van, akkor fel lehet hívni. Tehát minden információ benne van ebben az alkalmazásban, előre tudjuk a programot. Kell a háttérmunka, mert mi zenészek vagyunk, mi a logisztikához nem értünk.
Beszélhetünk egy kicsit a hangszerekről? Tudsz-e más zenekart például, aki például kannán játszik?
Sok van. Most már a magyar népzenészek is előveszik. A kanna, kérem szépen, hivatalos ütőshangszer lett. Van egy tambura, amivel én játszom, aztán kaptam egy szerb brács tamburát, aminek nagyon jó hangja van. Meg van gitár is, aztán egy harmonika, ami hozza a basszust is, meg van a nagybőgő. Most már használunk mindenféle güirót, kanalat, van dobunk is, úgyhogy, ahogy mondtam, inkább világzene, mint autentikus folklór cigányzene ez már.
Látható, hogy a koncerten nagyon együtt él a közönség a zenével, és a zenekaron is látszik a felszabadultság. És akkor ott van a szakma, a kritikusok, akik azt mondják, hogy a Parno Graszt a stúdióban is jól szól. Melyiket volt nehezebb megtanulni?
A stúdiót se tanultuk. Annak vagyok a híve ott is, hogy át kell jöjjön a zenén keresztül ez az életérzés, amit mi sugárzunk a színpadon. Ez csak akkor jön át, hogyha együtt vagyunk ott is, mintha koncert lenne. Felállunk ugyanolyan ívben, mintha színpadon lennénk. Be vagyunk mikrofonozva, és akkor nyomjuk. De még a beállás is ugyanaz, mint a színpadon, hogy lássuk egymást. Csinálunk négy-öt felvételt, és a legjobbat kiválasztjuk.
Felszabadult, közös zenélés. Fotó: Parno Graszt
Most vettünk fel egy új dalt, ami majd január 31-én a Papp László Arénában debütál. Annyira jól sikerült a felvétel, hogy nem ismételtünk, pedig a gitárosunk elrontotta a szöveget, de inkább benne hagytam, mert ezektől lesz életszagú. Ha most megcsináljuk ezt az arénakoncertet,
az hatalmas ugrás lesz az életünkben, belépünk a nagybetűs zenekarok közé.
