Mit is nevezünk játszmának? Az egyik jellemzője, hogy tudattalanul zajlik. A szereplőknek nincs igazán rálátása arra, hogy milyen dinamika alakult ki köztük. A másik jellemző, hogy ismétlődik, bár néha más-más szereposztásban A játszmák gátolják a fejlődést, a felismeréseket, elfednek előlünk valamit és elveszik az intimitás terét. Ha belepik, átszövik a kapcsolatot, akkor teljesen meg is szüntethetik azt, hatalmas falat építhetnek, amely mögött elveszik a másik.
(A szerző pszichiáter, terapeuta, coach, szervezetfejlesztő és a Forbes Makers trénere.)
Forbes Makers
Kati november 7-én tart workshopot az emberi kapcsolatok újrahangolásáról a Forbes Makers-en. Részletes program itt.
Általában fellelhető egy-egy ún. elhárító mechanizmus ismétlődő megjelenése, beragadása. Jellemző például a projekció, amikor valaki valamilyen saját belső tartalmát vetíti ki. Gyakori megjelenése a folyamatos kifelé mutogatás, hibáztatás.
Összetörök valamit és azonnal keresek valakit, akire dühös lehetek, hogy rossz helyen hagyta.
Ez az elhárító mechanizmus gyakran az üldöző-áldozat-megmentő játszma alapja. Az üldöző szerepben gyakran válunk kritikussá, az áldozat szerepében pedig a környezetünk miatt szenvedünk, észre sem véve, hogy mennyire a saját fejünkben hordozzuk ennek kiváltó dinamikáját.
Vegyünk két nagyon gyakori játszmát, amelybe folyton belebotlunk.
A „Kinek van igaza?” játszma
Folyamatos küzdelem, hogy bebizonyítsam: nekem van igazam, én látom jól a dolgokat. Én rendben vagyok, te nem. Jellemző módon azért is megvívunk egymással, hogy kié legyen az utolsó szó.
Azt hihetnénk, hogy a felek legszívesebben menekülnének ebből a kapcsolatból, mégis sokan az életük végéig játszák ezt egymással, pokollá téve egymás jelenét. Sőt egyfajta biztonságot is jelenthet számukra, melyben mindketten előre tudják egymás lépéseit: az állandó ellenkezést, rivalizálást.
- Nő: Meleg lesz ma.
- Férfi: Neked mindig meleged van!
- Nő: Mi lenne, ha egyszer elfogadnád, amit más mond?
- Férfi: Mi lenne, ha egyszer nem panaszkodnál!
Ezt persze a végletekig lehetne folytatni.
Hogy kerülünk bele és miért van hajlamunk elveszni a „Kinek van igaza?” játszma bugyraiban?
A három alapvető ok a következő.
- Mindannyian olyan kognitív sémákat működtetünk, hogy:
- azt hisszük valóság csak egy van;
- az pedig nem más mint, amit én látok, ismerek.
- Ha valaki valamit másképpen lát, nincs igaza és kész.
Elfelejtjük, hogy mindannyian csak a saját szemüvegünkön át érzékelünk, ami törvényszerűen más, hiszen más korábbi tapasztalatokra épül.
- Valószínűleg jelen volt az eredeti családunk működésében is és korán magunkba integráltuk ennek a mintáját. Szinte a szüleink szólalnak meg belőlünk egy-egy stresszhelyzetben, amikor beszűkül a tudatosságunk.
- Ha bizonytalan vagyok magamban, ha az énképem negatív, akkor sokkal kevésbé leszek képes elfogadni a különbözőséget. A sebzett kis én fog kompenzálásképpen harcba szállni, hogy győzelmével és a másik lenyomásával önmagát erősítse meg.
Hogyan lépjünk ki ebből a játszmából?
Ehhez a játszmához két fél szükséges. Ha felismertük, hogy belekerültünk, nagyon egyszerűen megszakíthatjuk a felesleges, ismétlődő köröket.
4 javaslat:
- Érdemes megfontolni: mi a következménye, ha nekem lesz igazam? Mennyire fontos a hosszútávú jó kapcsolat? A kapcsolat a fontosabb vagy maga az ügy?
- A nyitott ajtó technika. Kinyitom az ajtót, beengedem a másikat. Elismerem azt, vagy annak egy részét, amit mond. Ezen általában meg is lepődik a másik. „Igazad van, tényleg jobban fogok figyelni.”
- Ha gyakran belekerülünk ilyen helyzetbe, érdemes elgondolkodni, hogy milyen mintából ered? Kinek a hangja szól belőlünk?
- Végül egy mottó: „Már nem akarom, hogy igazam legyen, azt választom, hogy boldog legyek.”
Az áldozat-üldöző-megmentő játszma
A pszichológiában dráma háromszögnek hívják és valamennyien belegabalyodunk néha. Viszont vannak családok, csoportok, szervezetek, ahol tudattalanul, rendszeresen vagy szinte folyamatosan a szerepeket cserélgetve foglyaivá válnak.
Milyen az áldozat?
Jellemzően sajnálatra méltó. Kiszolgáltatott. A környezet, a helyzet üldözöttje. „Ártatlan”, aki segítségre szorul. Panaszkodik, elkeseredett. Ő maga semmiről sem tehet. Nincs felelőssége, se ráhatása a dolgokra. Keresi a megmentőjét.
Milyen az igazi megmentő?
Empatikus, érzékeny, megértő, türelmes. Befogadó, jó hallgató. Önmagáért kevésbé, ugyanakkor az áldozat védelmére kelve gyakran harcossá válik. Egy darabig önzetlenül adja energiáját, idejét, figyelmét. Ha a kölcsönösség hiánya netán szöget üt a fejébe, és visszahúzódik, akkor ő maga is üldözővé válik az áldozat szemében.
Milyen az üldöző?
„Gonosz”, támadó, erőszakos. A saját érdekei szerint cselekvő. Elnyomó, despotikus. Kioktató, számonkérő, fölényes, hibáztató, megalázó, gúnyos vagy cinikus. Nem képes az áldozatnak megadni azt, ami fontos lenne.
Ez a leírás, gyakran csak arról szól, ahogyan az áldozat látja az üldözőt. Ugyanis az üldözők egy része valójában teljesen ártalmatlan, sőt jószándékú ember, csak éppen nem szolgálja az áldozat igényeit.
Egy asszertív eszköztárral rendelkező ember is lehet az áldozat szemében üldöző.
Különböző énrészekhez kapcsolódva kiválóan képes két ember is létrehozni ezeket a kapcsolatokat a különböző szerepekből ki-beugrálva, váltogatva azokat egymás között.
Mi a következménye ennek?
A bizalom hiánya. Soha nem tudhatom, mikor ér támadás. Ráadásul a másik alattomos eszközökkel támad. Nem mutathatom meg saját magam, nincs esély a sebezhetőségem felvállalására, az őszinteségre. Folyamatosan negatív érzésekkel töltődik fel a kapcsolat. Állandóan felhős az ég. Mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a vihar. Mindenki tüskéket növeszt, miközben belül, mintegy katlanban, forrnak, gyűlnek a negatív érzések. Ezek pedig távolítanak bennünket egymástól. Elhidegülünk. Saját magunk marionett bábuivá válunk.
Az áldozat valójában elfogadásra, szeretetre, közelségre vágyik. Mélyen benne lappang ennek megélt hiánya és fájdalma. Viszont olyan eszközökkel, önsajnálattal, bűntudatkeltéssel, hibáztatással viszonyul a környezetéhez, hogy éppen ezen vágyai kielégítését lehetetleníti el. „Öngyilkos” kommunikációt folytat.
Hogyan lehet esélyt teremteni a játszmából való kilépésre?
Sajnos nincs addig lehetőség egy másfajta, direkt, őszinte kommunikációra, amíg fel nem ismerjük azt, hogy mi magunk hogyan is vagyunk részesei egy ilyen folyamatnak. Jelentős indulatokat tud generálni, amikor rálátunk arra, hogy valaki folyton az áldozati szerepbe helyezi magát. Ha eddig megmentőként segédkezet nyújtottunk, akkor van csak esélyünk kiszállni, ha megvonjuk ezeket a támogató energiákat, még akkor is, ha ezzel üldözővé válunk az áldozat szemében. A határok meghúzása lehetőséget teremthet erre.
Ugyanakkor az áldozati szerepbe folyamatosan bekerülő félről fontos tudni, hogy a játszma mögött mindig valamilyen alapvető fájdalom lappang. Ennek kibontása, transzformálása gyakran csak külső segítő, terapeuta, tapasztalt coach beavatkozásával lehetséges.
Dr. Piczkó Katalin,
pszichiáter, terapeuta, coach, szervezetfejlesztő-tréner
