Visnyei Barbi gazdasági területről, „rendes” munkahelyről váltva lett az idealizáltságon túli anyaság egyik hangjává az Instagramon. A saját gyerekei – éppenséggel kislányok – születésével megtapasztalt női erő, az abból táplálkozó kreatív energiák nyomán lett belőle influenszer.
Barbi mintegy 40 ezres követőtáborához üdítően hétköznapi hangon szól a mindennapok nehézségeiről, azokról a dolgokról, amiket hosszú ideje rózsaszín köd borított. Hasonló gondolkodású nőkkel közösen hívta életre a Szeretest nevet viselő érzékenyítő projektet, mely az emberi test sokféleségére, az arcok és testek mögött rejlő történetek fontosságára hívja fel a figyelmet.
Nemrég La Matriarcha néven indította útnak platformját, ahol számos szakértő együttműködése mellett a babatervezéstől a gyereknevelés első éveiig dúlaként és szülésfelkészítő tanácsadóként nyújt segítséget a nőknek. Közben lelkes aktivistája a Másállapotot a szülészetben! mozgalomnak és jelen van a nők, anyák, szülő nők jogaival foglalkozó terekben.
A La Matriarcha mögött álló csapat. Fotók: Hajdú Zsófia (7 kép)
Megerősítő szülésélményről, a társadalmi támogatásról, a normális testek mögött rejlő történetekről beszélgettünk. Barbival beszélgetni nehéz: mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy csak én „ismerem” őt, valójában most találkoztunk először. Közvetlen és nyitott, a szemében ott ül a tenni vágyás, ugyanúgy, mint a posztjaiban. Interjú.
Forbes.hu: Ki volt Visnyei Barbi az influenszerség előtt? Nem bánt egyébként ez a szó, szabad így hívni téged?
Egyáltalán nem bánt, annak ellenére, hogy soha nem mondom magamról. A „misszióim” egyike, hogy tisztára mossuk ezt a szót, hámozzuk le róla a negatív konnotációkat. Nem az Instagram tesz valakit influenszerré. Ha hatásukat nézzük, például Csányi Vilmos vagy Szilágyi Liliána mekkora influenszerek, nem?
„Előző életemben”, a gyerekeim születése előtt klasszikus életutam volt. A családomban sokan közgazdászok, emiatt indultam el én is afelé. De már a Corvinuson éreztem, hogy ez nem teljesen az én utam. A ELTE francia szakán is tanultam és mindig multiknál dolgoztam, logisztika területén.
Gyerekként mindig nagyon sok ötletem volt, táncos akartam lenni, énekes meg színész, sőt játszottam is színházban. De világéletemben azt hallgattam otthon, hogy kislányom, ezekből nem lehet megélni, kell egy tisztes munkahely, egy beosztás, nem volt minta a vállalkozói létre.
De egyre sokasodtak körülöttem azok az emberek, akik sikerre vitték azt, amibe szeretettel és szenvedéllyel vágtak.
Aztán az anyaságom adott egy triggert ennek az egésznek. Mintha attól elkezdtem volna lehámozni a rétegeimet és rájönni, ki vagyok.
Hogy lett ebből egy közel 40 ezres követőtáborral rendelkező profil? Egészen friss, olykor nyers hangot ütöttél meg, ami üdítő volt az anyaságukkal esetleg küzdő vagy a hétköznapokban önmagukat elveszítő nők számára. Mi indított el ezen az úton és mi volt az eredendő célod?
Azt vettem észre, hogy nem hallok, nem olvasok róla, nem szólnak filmek se arról, hogy milyen valójában az anyaság. Nagyon zavart. Szeretek írni, terápiás jelleggel is elkezdtem kiírni magamból mindent, ami foglalkoztatott, a feldolgozatlan élményeimet. Akkor ez még nem volt tudatos, egyfajta öngyógyításként működött.
Az anyaságról sokat van szó, de nem megfelelő kontextusban: gazdasági termék lett. Gondoljunk csak a „szülj még egy magyart” hívószavakra, a gyerekekre felvett hitelekre.
Miközben tele vannak a terápiás terek, mert az anyák és családok úgy jönnek ki egy-egy szülésből, hogy rommá vannak traumatizálva és ezekről nem beszél senki. Csak az van előtérben, hogy milyen pelenkát, milyen babakocsit vegyél, és elsiklunk a lényeg felett.
Miért van ez, miért beszélünk ezekről a dolgokról ilyen keveset? Megváltozott a társadalmunk?
Igen, mert kilúgoztuk az életből, sterilizáltuk magát az életet. Nem szeretem amúgy behozni azt, hogy régen minden jobb volt, de azért akkor még láthattuk a gyerekek születését, természetes volt, nem vittük be a halált sem a kórházakba. Az elejétől a végéig az életnek volt egy íve.
Most meg mindent tabusítunk: a női testet és mindazt, ami azzal együtt jár. A menstruációt, a szülést a női megéléseket, az anyaságot.
Becsomagoljuk szépen. A tamponreklámban a menstruációs vért kéken ábrázoljuk, miközben a Trónok harcában percenként van egy öldöklős-vérengzős jelenet.
A nők igenis tudnak szülni
Azt mondod, a szülőszobán tanultál meg kiállni magadért és változott meg a hozzáállásod az önérvényesítéshez. Mi volt az, amiről úgy érezted, hogy tudnia kell mindenkinek, mert neked útközben kellett rádöbbenned, holott mindenki számára elérhető tudás?
Leginkább az, hogy a nők igenis tudnak szülni. Bennem annyi kétely volt a saját testemmel, meg létezésemmel kapcsolatban! Úristen, fogok-e tudni szoptatni? Úristen, meg tudom-e szülni? Vagy egyáltalán teherbe tudok esni?
Honnan származnak ezek a félelmeink?
Tudat alatt épülnek be, szépen, fokozatosan, sejtszinten szívod magadba. Mert azt hallgatod nagymamádtól, hogy a szülés az borzalmas. Csak túl kell élni. Vagy látod a Jóbarátokban, ahogy Rachel hanyatt fekve, kifeszített lábakkal üvölt.
Ezeket a képeket kapjuk kislánykorunk óta, így amikor megérkezel a szülőszobára, már teljesen bizonytalan vagy magadban. Senki nem erősít meg abban – persze nem Pintér Sándor-i értelemben – hogy te erre teremtettél, ez menni fog.
Hogyan lehet dolgozni ezek ellen a félelmek ellen? Milyen fontos tanításokat kell átadni a nőknek?
Ez nagyon komplex kérdés. Szerintem ez nagyjából baba- vagy kisgyerekkorban kezdődik, akár a szavak szintjén. Hogy egy kislánynak ne ilyen genderspecifikus dolgokat mondjak, hogy milyen szép, milyen jól viselkedik. Ne azért dicsérjük meg, mert illedelmes. Ezért is, mert bátor, mert kreatív vagy mert megpróbált valami kihívásokkal teli dolgot.
Fontos, hogy megtapasztalja a saját erejét, azt, hogy kompetens személy a saját életében. Ki kell venni őket már gyerekkorukban a jókislány-dobozból.
És ha ezen már túlvagyunk, felnőttként mit lehet ezzel kezdeni? Mi van azokkal, akik még 30 évesen is a jókislány-dobozban ülnek?
Terápia. Nagyon hiszek a mentális karbantartásban. Olyan ez, mint a fogorvos és ugye oda sem csak akkor mész, ha már valami baj van. Segíthet abban, hogy rendbe tedd magad, letedd a transzgenerációs terheidet, ami anyukád, a nagymamád terhe és tisztán lásd magad.
Meggyőződésem, hogy ha mindenki járna terápiára, sőt, akár suliban már technikaóra helyett lenne erre lehetőség, akkor sokkal boldogabb, fájdalommentesebb lenne a világ.
Svédasztal
A La Matriarcha is segíthet abban, hogy a nők félelmek nélkül – vagy kevesebb félelemmel – vágjanak bele a szülésbe és gyereknevelésbe és ezzel egy tudatosabb generációt neveljenek. Az oldalt már dúlaként és szüléskísérőként hoztad létre, számos szakember közreműködésével. Nagy hangsúly van a tények ismeretén túl a testi és lelki támogatáson is. Miben más még ez a platform más kísérő, tanácsadó felületnél, ahol online kurzusokat vásárolhatunk?
A La Matriarcha egy svédasztal. Semmit sem tukmál, mindenki azt veheti el róla, ami az övé, amire szüksége van ahhoz, hogy kompetens döntést tudjon hozni. Sok személyes tapasztalat van benne: mindaz, amire nekem szükségem lett volna az első négy évben (Barbi idősebb kislánya jelenleg 3,5 éves).
A La Matriarcha nem csak azzal foglalkozik, hogy mekkora tágulásnál mi van, mikor mit történik. Szerepet kapnak a tabuk is, hiszen a szülés nem csak arról szól, hány centinél kell kitolni azt a gyereket.
A traumákat sokszor az teszi elbírhatatlanná, hogy nem tudod megosztani, senki nem validálja, ezért nem tudod magadban feloldani. Fotó: Sebestyén László
A gyerekvállalás gondolatától kezdve a kisgyerekkorig ez egy életszakasz, amire mintha csak egy zseblámpával néznénk, mindig csak egy kis részét. Ez szűklátókörűség, sokkal nagyobb képre van szükség.
Persze a szülés nagyon fontos, ez egy tagadhatatlanul kiemelt esemény, de az is, ami előtte van, és az is, ami utána, minden tabujával együtt.
Mi a legfőbb feladat szerinted? Hol vannak a legnagyobb hiányosságok?
Nagyon sok szülésfelkészítés végigvezet a biológiai folyamaton, holott a táguláshoz csak úgy jutunk el, ha a nő lélekben is felkészül a várandósságra. Sokkal kevesebb szülés utáni depresszió vagy elváló pár lenne például, ha az anyukát nemcsak védőnő, hanem pszichológus is gondozná.
Rengeteg shaming van ma az anyaságra aggatva. A régi rigmusok: hogy ki kell bírni, hogy ez az asszonysors. Sokszor el van bagatellizálva, érvénytelenítve az egész.
Pedig a traumákat, legyen az akár egy traumatikus szülés, sokszor az teszi elbírhatatlanná, hogy nem tudod megosztani, senki nem validálja, ezért nem tudod magadban feloldani. Nem tudsz róla beszélni, és csak cipeled, mert mindenki lenyomja. „Mit nyavalyogsz, nem volt az olyan nehéz, ott a gyerek, örülj, hogy egészséges!”
Csakhogy az egészség a mai kor emberének azt kell, hogy jelentse, hogy az anya mentálisan is egészséges. Csak úgy tudja ellátni a szerepeit.
A szülés alapesetben lehetne egy irtózatosan megerősítő élmény, amiből tényleg olyan kreatív erőket kapnak a nők, melyek miatt a szakmájukban és egyéb szerepeikben is jobban teljesítenek.
Mit tehet a környezet, hogy segítse elkerülni akár a szülés utáni depressziót, mely egyre több nőt érint, vagy akár csak, hogy megkönnyítse az első időszakot?
Rengeteg múlik azon, milyen támogató közeg veszi körül a nőt a szülés körüli időszakban. Ha a konkrét szülést nézzük, függetlenül attól, hogy hogyan sikerült, nagyon sokat ad hozzá a megbecsültség és a méltóság érzéséhez, hogy mekkora támogatást kapott közben. Ha kompetensnek érzed magad, ha tisztában vagy vele, hogy erre képes vagy, az rengeteget hozzátesz az anyaságodhoz, női, emberi létedhez.
És persze a következő hónapok és évek is kritikusak. Mostanra szeparálódtunk, nukleáris családokban élünk, hiányzik a nők összekapaszkodása, a komatálak. Azt is elfelejtettük, hogyan kell viselkedni, hogyan kell jól segíteni valakinek.
Hogy meghallgatod, ha ő kér segítséget, egyáltalán megkérdezed, mire van szüksége. És a legfontosabb, hogy kiveszed magad a történetből, mert ez nem rólad szól.
Nem a bugyogós dagi nők pózolnak
Néhány éve hívtátok életre Czukor-Szabó Anettel, Gőbel-Szabó Szandrával és Hajdú Zsófival a Szeretest érzékenyítő projektet és hoztatok létre egy közösséget, ahol az emberi test és a mögöttük rejlő történetek sokszínűsége áll a középpontban. Ellenpólust mutattok az Instagram-világnak, ahova ezer elkattintott kép közül kerül fel alaposan kiválasztott: az életutak mögött rejlő ember és teste tökéletlen normalitását. Miben más a ti projektetek a hasonló kezdeményezésekhez képest?
A női ébredés, a feminista hullámzások és a Dove-kampányok idejében élünk, ami tök jó, de azt éreztük, hogy nagyon sokszor elmegyünk a lényeg mellett. A Dove változatos női testeket bemutató projektje a közbeszédben úgy csapódott le, hogy na, a bugyogós dagi nők pózolnak.
Azt akartuk, hogy ne csak a testeket lássa mindenki, hanem a mögöttük lévő embert. Mi nem modelleket kerestünk, hanem először is történeteket egy-egy téma köré, ebből születtek meg a fotózások.
Szeretest projekt Fotók: Czukor Zoltán, Hajdú Zsófia (8 kép)
Milyen visszajelzések jöttek?
Nagyon sok pozitív reakció érkezett, hiszen mindegy egyes ember története sok ember története is.
Sok perifériára szorult csoport és olyan téma van, akikkel keveset foglalkozunk, ezek itt most visszhangra leltek. Ilyenek a menstruációs tabuk, az ageismus (az idősebb emberek pusztán koruk miatti diszkriminációja, negatív megítélése), a túlzott vékonysággal élők problémái.
Sokan kaptak feloldozást a bemutatott történetek által, hogy nincsenek egyedül, kapcsolódtak a saját testükkel.
Írt egy anyuka, hogy önkritikát gyakorolt, miután elolvasta, hogyan lett valaki bulimiás: változtatott a kommunikációján, ahogyan az egészen kicsi lányához beszél.
De az egyik legalapvetőbb kérdéskör, a menstruáció területén is voltak nagy feloldozások. Aki eddig a szégyennel társította, ráébredt, hogy ez teste egészséges működésének a látható jele.
Gyógyító történetekről is beszámoltak: valakinek az apukája vitt virágcsokrot a menstruációja alkalmából.
A magam 31 évével már idősnek érzem magam az Instagramon, úgyhogy felemelő volt olvasni tizenévesek üzeneteit, hogy önbizalmat kaptak és kirángatta őket a Szeretest az önkritikus spirálból. Ez azért adott nekünk egy küldetéstudatot.
Néhány téma kapcsán megjelent férfiak története is, ami elég ritka az ilyen felületeken. Miért van ez, őket kevésbé érintik ezek a problémák, kevésbé tudatosak vagy csak nagyobb körülöttük a hallgatás, a férfiasság mítosza miatt elzárkóznak?
Abszolút érinti őket is, csak nem arra vannak kondicionálva, hogy egyáltalán megfogalmazzák maguknak, hogyan éreznek.
Valahogy a férfiakra osztott szerepekben nincsen benne, hogy ők is érezhetik magukat rosszul a külsejük miatt.
A jelentkezők között nem kellett nagyítóval keresni őket, de azért arányaiban jóval kevesebben voltak, mint a nők.
“Ki kell venni a lányokat a jókislány-dobozból” Fotó: Sebestyén László
Máshogy kell őket megközelíteni ezen a területen?
Szerintem pontosan ugyanúgy kezelhetjük őket, hiszen nekik is megvan a maguk keresztje. Kezdve onnan, hogy gyerekkorukban hogyan néz ki a kezükbe adott G.I. Joe baba, meg hogy néz ki Herkules a mesében.
Nem választanám külön ezen a téren a nőket és férfiakat, hiszen a biológiai különbözőségeken túl egyenlők vagyunk, csak totál más fiókokba tesz minket a hírfolyam.
A nőtest azért még mindig egy termék, aminek bizonyos szabályoknak mintha meg kellene felelnie. A férfiaké is az, csak arról kevesebbet beszélünk, mintha hiúság-kérdés lenne, az pedig egy olyan feminin tulajdonság, amit nem értékel a társadalom.
Borítókép: Sebestyén László
