Az önreflexióban, a párkapcsolaton belüli segítő kommunikációban és fejlődésben segít az első párkapcsolati edukációs applikáció, melyet Piczkó Katalin pszichiáter, coach és tréner csapatával együtt dolgozott ki. A Szeretetkert-program részeként megszületett segédeszközt két éven át fejlesztették, ez idő alatt Katalin két könyvet is megírt, játékkártyát dolgozott ki pároknak, illetve improvizatív színházi előadások játékmestereként segített felismerni, hol és miként beszélhetünk el egymás mellett. Legújabb, Szeretetkertben önmagunkkal című kötete a befelé fordulással, saját kertünk ápolásával foglalkozik. Interjú.
A Tolerance Coach Akadémia irodájában találkozom Katalinnal a karácsony előtti utolsó hajtós napokon. Mielőtt belépnék a házba, ahol friss kávéval fogad, hullani kezd a hó. Mintha csak megágyazna annak a beszélgetésnek, amely rám vár a süppedős fotelben. Katalin halk, szelíd hangon beszél önismeretről és megerősítő életterhekről, tragédiákról, kapcsolatokról. Néha egy-egy pillanatra a szerepek is megfordulnak, ő kérdez engem. Kevés olyan interjú van, ahol ennyire nehéz szerepben maradni.
Forbes.hu: Miért érezted úgy, hogy az önmagunkkal való kapcsolatról írod a következő könyvedet a 2021-ben megszületett Szeretetkert után, mely a párkapcsolatokkal foglalkozott? Nem foglalkozunk túl sokat magunkkal, az igényeinkkel, azzal, hogy nekünk mi a jó ahelyett, hogy mások felé fordulnánk?
Piczkó Katalin: Nagyon érdekes, mert én meg pont fordítva gondolom. Sőt, lehet, hogy ezt a könyvet lehetett volna hamarabb megírni és utána a párkapcsolatról szólót. Ugyanis azt, ahogyan egy párkapcsolatban működünk, meghatározza, hogy milyen a saját magunkkal való viszonyunk.
Ahogy egyik kedvenc pszichoanalitikusom, James Hollis mondta,
„minden kapcsolatunk minősége egyenes arányban van azzal, hogy önmagunkkal milyen viszonyban vagyunk.”
Ez az önmagunkkal való viszony nem jelent önzőséget. Inkább azt, hogy megtanuljuk, hogyan tudunk tartósan jóban lenni saját magunkkal, a világgal és a körülöttünk levő emberekkel. Olyankor, amikor háborog kívül a világ, amikor viharok és bizonytalanság van, hogyan tudok belül mégis egyfajta stabilitást megszerezni. Ez az alapja annak, hogy valóban szeretetkertet tudunk-e kialakítani a párkapcsolatunkban. Azt tapasztalom, hogy iszonyú nagy szükség van rá.
Az új kötet a Szeretetkert-projekt sokadik állomása az improvizatív színdarabok, az első könyv és a kártyajáték után. Hogyan jött a projekt ötlete, illetve annak központi motívuma, a kert analógia?
Párkapcsolati szakértőként, trénerként sokat foglalkozom oktatással, mindig is érdekeltek az innovatív dolgok, szeretek új metodikát kitalálni. Először a telefonos applikáció ötlete fogalmazódott meg bennem, a hosszadalmas fejlesztés miatt azonban a könyv mégis előbb született meg.
Ez az első párkapcsolati edukációs applikáció Magyarországon. Miért éppen egy online eszközt akartál létrehozni egy ennyire offline jelenlétet igénylő témában, mint az emberi kapcsolatok?
A telefon mindig velünk van, nem lehet megszabadulni tőle. És ha már ez így van, miért ne lehetne valami jóra használni? Nagyon sokszor használunk különböző kütyüket önreflexióra, eszközökkel mérjük, mennyit alszunk, mennyi a pulzusunk. A testünk jelzéseire sem figyelünk, arra is segédeszközt használunk.
Arra gondoltunk, legyen egy applikáció, amely révén mégiscsak önmagunk felé fordulunk, hiszen rettenetesen kevés időt szánunk az önreflexióra.
A párok vagy együtt töltik ki, vagy külön-külön, és megbeszélik a tapasztalataikat, összehasonlítják az eredményeiket, majd az alapján dolgoznak a közös feladataikon.
De az applikáció az éppen pár nélkül élőknek is sokat adhat, hogy megismerjék a működésüket, kapcsolatokon belül és kívül.
A legfontosabb előnye a szemléletformálás, hogy egyáltalán elgondolkozzunk bizonyos kérdéseken a párkapcsolatunkat illetően. Hogyan is vagyunk egymással, hogyan osztottuk fel a szerepeket, milyen szabályokat működtetünk a kapcsolatban? Az applikáció a különböző területeknek a felmérésével kezdődik, majd három fő téma következik.
Az első a fej, a szemléletformálás, a megértés és belátás területe. Ez a változás alapja, hiszen amíg nincs önreflexió, addig nem indulhat el az sem. A második – ami nagyon hiányzik az életünkből – a szív, vagyis a szükséglet- és érzelemtérkép. Hogy az applikáció használója elgondolkozzon kicsit a saját és párja érzésein, szükségletein, érzelmein. A harmadik terület a kéz által szimbolizált cselekvés területe, de ide tartozik a kommunikáció is. Került ide egy lista is, mi mindent lehet kipróbálni, megvalósítani az eredményes kommunikáció, a fejlődő kapcsolat érdekében.
Milyenek a visszajelzések?
Október óta érhető el az applikáció androidosoknak, azóta nagyjából 1600-an töltötték le. Sok a pozitív visszajelzés, melyek között megjelenik egy-egy nagyobb, de happy enddel, egymás jobb megértésével végződő veszekedés is.
Az applikáció jó köztes megoldást nyújt azoknak, akik soha nem mennének el párkapcsolati szakértőhöz, miközben érzik, hogy segítségre lenne szükségük. Fontos kiemelni, hogy nem helyettesíti a terápiát, viszont segíthet megelőzni azt.
Az applikáció alapja és a projekt központi szimbóluma a kert. Miért alkalmas kép ez ahhoz az úthoz, amelyen elindítod az applikáció használóit, a könyv olvasóit?
Az önreflexióban, a belátásban nagyon sokat segítenek a metaforák, az analógiák. A szimbólumrendszer segít eligazodni a párkapcsolat különböző területein.
Azért jó analógia erre a kert, mert ahogy egy kertben, a párkapcsolatunkon is kell tevékenykedni. A különböző részei más-más törődést igényelnek. A közepén álló fa meghatározza az egész kert látványát: ez az énképünk, a gyökereink. A kút, melynek vize a föld alatt, láthatatlanul az egész kertet behálózza, a transzgenerációs mintáinkat jelképezi.
A forrás a szexualitás, az egymásra boruló ágakból álló lugas, melyben elbújhatunk ketten, az intimitást jelképezi. Minden rész összefügg, mégis lehetséges, hogy egyes területek jó állapotban vannak, míg mások lepusztultak.
Ráadásul ezt a képegyüttest jól lehet applikáció formájában vizuálisan megjeleníteni.
A kertszimbólumot az új könyvedben az önmagunkkal való viszonyra is alkalmazod.
Igen, a sok pozitív visszajelzés inspirált erre, hiszen a kert szinte minden eleme megjelenik a saját magammal való kapcsolatomban is. Vajon én milyen tükröt tartok kifelé másoknak? Milyennek látják magukat benne? Miket hordozok a saját transzgenerációs kutamban? Hogyan kommunikálok akár önmagamon belül, hogyan viselkedem konfliktushelyzetben?
Fontos része az önmagamhoz való viszonyulásnak, hogy átgondolom, hol vagyok a saját magam által felállított sorban. Sok nővel és férfival találkozom, akiknek nagy problémája, hogy magukat mindenki mögé sorolják, áldozati sémát vállalnak magukra, mindenki terhét cipelik.
Látsz ezen a téren változásokat, különbségeket a generációk között?
Mintha történne egyfajta fölszabadulás, mintha javulna ez az önalávető, áldozati séma. A fiatalok körében egyre kevesebb az olyan egyensúlytalanság egy párkapcsolatban, ahol az egyikük nagyon alárendeli magát a másiknak. Mintha ez a most felnövő generáció öntudatosabb lenne.
Ugyanakkor azt is látom, hogy nagyon gyakori a megfelelési kényszer. Azonnal föl kell mutatni valamit, le kell tennem valamit az asztalra. Meg kell mutatnom, milyen fantasztikus individuum vagyok.
Egyre inkább olyan irányba megyünk, hogy van egy horizontális működésmódunk: ez az akció, a feladatok, a projektek, a termékenység, a siker, az ehhez kapcsolódó brandépítés.
És közben pedig lehetne egy vertikális mozgásunk is, ami a saját magunkban való elmélyedés. Olyan irányba megy a világ, hogy fölturbózzuk ezt a horizontális működésmódot, iszonyú felpörgetettségben élünk, miközben elfelejtünk igazán saját magunkkal lenni és befelé figyelni. A Szeretetkertben önmagunkkal arról is szól, hogy próbáljuk megtalálni ezáltal a befelé fordulással a belső stabilitást.
Fotó: Sebestyén László
Hogy találhatjuk ezt meg, ha körülöttünk semmi sem stabil? Folyamatosan újabb kihívásokkal, krízishelyzetekkel találkozunk az elmúlt években.
Eddig sem volt stabil semmi. A világban legfeljebb látszatbiztonság van, a legfontosabb kérdéseket a szőnyeg alá söpörtük. Olyan alapvető egzisztenciális kérdésekre gondolok, mint hogy mi az élet, mi a halál, mit jelent a szabadság? Van-e szabad akaratom? Tudunk-e változtatni? Rohanunk, ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozunk, most viszont olyan élethelyzetekkel találkozunk, melyek miatt nem tudjuk megkerülni őket.
A stabilitás nem azt jelenti, hogy mindig happy vagyok. Az ember bizonyos élethelyzetekben óhatatlanul szorong, megéli a veszteséget, megéli a fájdalmat, a szomorúságot. Azt is gondolom, hogy a hosszú távú stabilitást úgy lehet megszerezni, hogy ezekkel az egzisztenciális kérdésekkel is foglalkozunk.
Mindig szívesen beszélek erről és a könyvemben is írok róla, hogy negyedik gyermekem, Bazsa nagyon sok problémával született, halmozottan sérült. Epilepsziás is, emiatt is nagyon sokszor voltunk olyan szélsőséges helyzetben, amikor rohant vele a mentőautó, eszméletlen volt, és én nem tudhattam, a gyerekem itt marad-e vagy most elmegy.
Az ilyen helyzetek megélése tulajdonképpen az embernek abban segít, hogy átérezze, mi a fontos. Nem az, hogy most éppen mennyi az áram.
Viszont állandóan ott lehetne a fejemben a stresszt okozó „kardfogú tigris”, hogy vajon mikor következik be újra valami, vagy most éppen, amíg mi beszélgetünk, mi történik vele otthon? Ha a mindfulness, a jelenlét bizonyos fokát nem tudtam volna megtanulni elsajátítani, akkor szétszedném magam a szorongásokkal.
Hogyan tudtad ezt elérni magadban?
Nekem a jelenléttel amúgy is van problémám, mert figyelemzavarom van. Viszont a figyelemzavarnak van egy nagyon érdekes része, hogy valamire egyáltalán nem tud figyelni az ember, és van, amire hiperfókuszál. Talán ez is segít ebben, hogy van, amiben el tudok mélyülni. Szóval mondhatjuk adottságnak is.
Másrészt rengeteg figyelemfókuszú gyakorlattal és relaxációval. Egy idő múlva, ha az ember ezeket elkezdi gyakorolni, a mennyiség átcsap egyfajta minőségbe. És egyszer csak megérkezik az ember a jelenbe.
A jelenlét gyógyító. Nekem az egyik legfontosabb energiatöltő állomásom vagy motivációm, amikor segíthetek másoknak. Ha épp valamivel küzdök magamban és messze nem vagyok még túl rajta, de ahogy megmászom az előttem magasodó hegynek egy részét, és felérek egy platóra, akkor lenézve látom, hogy mások is másznak.
Az iszonyúan motivál, ha oda tudom nyújtani a kezemet, hogy legalább addig, ahol én vagyok, néhány embert fel tudjak segíteni. És nekem ez a jelenlét, mondhatom azt is, hogy az életben maradáshoz volt szükséges.
Karácsony előtt ott lehettem a 6Színben a Szeretetkert című előadáson, melyben a színészek félig-meddig improvizatív jelenetekben mutattak be feszültségekkel, frusztrációkkal terhelt karácsonyi szituációkat a te irányításod, útmutatásod mellett. Játékmesterként megmutattál olyan helyzeteket, amikbe rendszeresen belecsúszunk ebben az időszakban, de utat is mutattatok arra, hogyan lehetne másképpen. Mit tanácsolsz most, néhány nappal az ünnepek előtt?
Karácsony előtt ez a horizontális rohanásunk, amiről beszéltünk, még jobban felgyorsul. Ebben az időszakban, mint a természetben is, mintha a sötétség fokozódna egy pontig, hogy aztán megszülessen a fény.
Szentestével bekövetkezhetne egyfajta megérkezés, de sokszor inkább a kiüresedés az, ami megjelenik, amikor a nagy rohanás után egyszercsak leülünk. És akkor most mi van? Leggyakrabban addigra már összevesztünk mindenkivel.
Nem szeretek olyan tanácsot adni, amit én magam sem tudok megfogadni, de most olyat fogok mondani, amivel én is csak próbálkozom.
Kicsit lehetne kívülről kezdeni a megérkezést. Akár már advent előtt elkezdeni rendet rakni magunk körül, aztán egyre jobban magunkban is, testileg és lelkileg. Elindulni kicsit befelé, vertikális irányban. Próbáljunk meg kicsit magunkban lenni, befelé fordulni, meditálni is, akár csak napi 5-10 percet.
Odafigyelni arra, hogy hogyan is vagyok most a kapcsolataimban, behozni egy kicsivel több kedvességet, együttérzést vagy az adás élményét. Hogy bennünk születhessen meg a fény.
Borítókép: Sebestyén László
