A magyar fotóművész, Gáldi Vinkó Andi képein tabuk nélkül mutatja be az anyaság fizikai valóságát, a babaillaton túl a kisebesedett melleket, az éhesen tátogó babaszájat, az ezredszer is lepisilt ágyneműt. A Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back sorozat képei nemzetközi sikert arattak, itt a belőlük készült könyv a Trolleybooks kiadásában.
Felvételei egyszerre gyengédek és nyersek, a szülést megelőző gömbölyded teljességet és a születés utáni valóság fájdalmas apróságait is elénk tárják. Sorry I gave birth I disappeared but now I’m back című sorozatával Gáldi Vinkó Andi korábbi munkáihoz képest új vizekre evezett, ahogyan életében is hatalmas változást hozott első, majd második kislánya megszületése.
Fotósorozata világszerte sikert aratott, a belőle készült photobook bemutatóját és a hozzá kapcsolódó kiállítás megnyitóját csütörtök este tartják a Deák Erika Galériában. A fotóssal az Insta-kompatibilis testekről, anyaságról és jövőbeli terveiről beszélgettünk. Interjú.
Forbes.hu: Tényleg még mindig sokan kikövetnek Instagramon, miután egy-egy anyaságról szóló posztot raksz ki?
Gáldi Vinkó Andrea: Karrierem korábbi időszakaiban az Instagram csak örömforrás volt számomra, pozitív kommenteket kaptam.
Sorry I gave birth I disappeared but now I’m back (9 kép)
Az anyasággal foglalkozó képeim megjelenése óta élem meg az ezzel járó frusztrációt: hogy posztolok egy képet és hirtelen hússzal csökken a követőim száma, aztán fél óra múlva jön egy értesítés, hogy megsértettem a guide line-t, törlik a kontentet és figyelmeztetnek, hogy törölhetik a profilt is.
2014-2015-ben, mint feltörekvő művész elkezdtem ismertté válni külföldön, a saját művészeti munkáim mellett fashion felkéréseket vállaltam, magazin editorialokat fotóztam. Sok cikk jelent meg rólam külföldön, például a Paradisco nevű sorozatom és egyéb munkáim miatt olyan magazinokban, mint a Newyorker, az iD, vagy a Dazed online felületein, sok követőm volt a divat világából, magazinszerkesztők, trendi arcok követtek.
Aztán szép fokozatosan belekerültem ebbe az anyaság témába, nyilvánvalóan azért, mert ez volt a fő, meghatározó élményem, ami sokaknak talán nem azt adta, amit addig megszoktak tőlem.
Őszinte megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a zavaró kategóriába kerültem, hogy valaki képes jelenteni egy mellbimbót is láttató képet, vagy egy robotrendszer szexuális kategóriába sorolja.
Véleményvezérré akartál válni ebben a kérdésben, mint „anyaságfotós”?
Ezt valójában még így sohasem kérdezték meg tőlem, de én alapvetően nem szeretnék ilyen baba-mama fotós lenni, akinek az anyaság A Témája.
Ez az életemnek egy fontos fejezete, amit azért mutatok be, mert rájöttem, hogy rengeteg tabu övezi és fontos, hogy beszéljünk róla.
Nincsen ezzel kapcsolatban semmilyen „hitvallásom”. Szültem két gyereket és rádöbbentem arra, hogy az anyaság bizonyos oldalairól milyen kevés szó esik.
Erről csináltam egy, remélem, érdekes sorozatot, amely úgy tűnik, sok emberrel rezonál. De például a következő projektemben csak férfiakat tervezek majd fotózni.
Mit gondolsz arról a kettősségről, hogy a test sokféleségének megjelenítése egyre nagyobb teret kap? A meztelenség, az adottságok megmutatása elfogadottabb, Lizzót éltetik, amiért vállalja a túlsúlyát, de még mindig tabu a normálisan működő test tökéletlensége? Az emberek bemennek a kiállításra, művészetként tekintenek a kisebesedett mellbimbóra, de egyébként nem akarják látni a valóságban.
A normális testről még valóban kevés szó esik és persze ott kezdődik az egész, hogy mi a normális? A szülés ebből a szempontból nagyon erős megtapasztalás. Tegyük fel, hogy ebben férfiközpontú társadalmi rendszerben „normális” testem van, viszont ez a test változni kezd.
A kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a változással, hogyan éljük meg a saját testünk normalitásához képest történő változásokat.
Sokszor a normalitásaink megfelelnek mások normalitásának, és abba beletartozhat a gömbölydedtől a soványig sok minden, de a változás már kevésbé fér bele.
Mint az öregedés?
Igen, hiszen a szülés utáni test az az öregedéshez hasonlóan megváltozik ahhoz képest, amilyen azelőtt és addig volt. Szerintem az emberek ezzel a változással nem tudnak mit kezdeni.
A vizuális kultúrában nagyon sok új dolog van, ami pont az extremitásokra hívja fel a figyelmet, és ha sikerül ezeket a szélsőségeket a köztudatba, a közbeszédbe beágyazni, akkor az ember könnyebben megtalálhatja a saját útját a kettő között, szükségesek az extremitások a középúthoz.
Gáldi Vinkó Andi
Az ELTE BTK művészettörténet-esztétika karán kezdte meg tanulmányait, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció tanszékének fotográfia szakán szerzett diplomát 2011-ben, de tanult a párizsi Esag Penninghenen is. Rövid idő alatt nemcsak a magyarországi, hanem a nemzetközi művészeti élet vérkeringésébe is bekerült, az utóbbi években pedig jelentős elismerésekben részesült. 2014-ben már Londonban és New Yorkban is voltak kiállításai.
Legfontosabb sorozatai:
Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back, Paradisco, Homesickland, Borders
Művei többek között a The New Yorker, a Vogue, az M Le Monde, iD vagy a Dazed című magazinokban jelentek meg, és művei számos hazai és nemzetközi gyűjteményben megtalálhatóak.
Újabb kiállításai között szerepel: Jelenlétem evidens – Deák Erika Galéria, Birth – TJ Boulting, Variations of Reality, Circulations – Fetart MAC, Párizs, Golden Boundaries – Robert Capa Központ
Ez hol mutatkozik meg az anyaságban?
Nagyon hangosak azok az anyák, akik kiteljesednek az anyaságukban és nagyon hangosak azok, akik a karriert választják és akár úgy döntenek, hogy nem is akarnak gyereket. De nem feltétlenül hallani azoknak az anyáknak a hangját, akik a kettő között vannak: imádják a gyerekeiket és baromira örülnek, hogy meghozták ezt a döntést, de nem akarják saját magukat sem feladni. Ennek az egyensúlyát is meg kell találni.
Kettősség van az anyaság mindennapjainak a megmutatásában is. Hosszú időn át csak rózsaszín felhőbe burkolva beszéltek a nők az első évekről, ideális képet alkotva babaillatról, harmóniáról, gügyögő szeretetről. Aztán trenddé vált megmutatni az „árnyoldalakat”, hogy milyenek a testi fájdalmak, a nehéz éjszakák, a magányosság és inkompetencia érzése. Most meg mintha minden erről szólna. Hol vannak ebben a kettősségben a te képeid?
Nagyon tudatosan figyeltem arra, hogy rengeteg olyan kép legyen a könyvben, amelyek a szépséget, a növekedést, a múló pillanatokat, a szeretetet mutatják meg. Közben számomra nagyon fontos az irónia, a nevetés. Így kerül egymás mellé a szoptatás közben, tátott tejes szájjal lefotózott kisbaba és egy fejés közben látható spriccelő tehéntőgy – ahogy én közben érzem magam.
Vagy a hajnali négykor látható fények az égbolton. Az ekkor készült képem jó példája annak, hogy van előnye annak is, ha az ember hajnalban felkel szoptatni, mert olyan dolgokat láthat, amikről egyébként lemaradna. Pedig akarok én hajnali négykor ébren lenni? Dehogyis. De közben meg mégis nagyon jó.
Ezek azok a múló pillanatok, amiket meg akartam mutatni. Azt akartam, hogy a könyvben benne legyen minden, ami szép, de benne legyen az is, ami nagyon valóságos, nyers. Legyen benne a kétely, de a megnyugtatás is. Legyenek benne emlékek, amikhez vissza lehet térni.
Sok olyan visszajelzést kapok szülőktől, milyen jó, hogy egy-egy pillanatot lefotóztam, mert ők már nem is emlékeztek ezekre, olyan gyorsan elmúlnak.
A projekt címe elég beszédes, mintha mentegetőznél. Bocsánatot kérünk azért is, ha elmegyünk szülni, de azért is, ha nem.
Nőként sokkal többször mondjuk azt, hogy sorry, mint amennyiszer valójában kellene. Bocs, hogy van egy gondolatom, bocs, de én ezt most másképp gondolom. Bocs, hogy megpróbálok harcolni valamiért. Az én ős-sorrym egy konkrét email volt. A kislányom születése körül kaptam egy fontos munkára vonatkozó üzenetet, amire egy hét késéssel válaszoltam. Konkrétan azt írtam, hogy bocsánat, nem láttam, mert épp szültem, de most itt vagyok, szeretném vállalni. Nyilván elestem attól a munkától, a mondat pedig rajta ragadt a sorozaton.
Közvetlenül a szülés és az azt követő időszak meghatározó élménye ez a bocsánatkérés.
Folyamatosan egy kicsit zavarban vagy, egy kicsit szégyelled magad, egy kicsit úgy érzed, elnézést kell kérned. Azért is, ha „pillanatnyilag” nem a karrieredet választod és csak remélni tudod, hogy ezt „megbocsájtják” neked, és kapsz egy újabb lehetőséget.
Fotó: Sebestyén László
A nők döntéseinek mintha sokkal nagyobb tétje lenne, mint a férfiakénak. A férfiak sokkal több esélyt kapnak az életben arra is, hogy hibázzanak, meg arra is, hogy halogassák a családalapítás döntését is.
Mi alapján válogattátok ki a Deák Erika Galériában csütörtöktől látható kiállítás anyagát?
A kiállítás „távkurátora” Charlotte Jansen londoni kurátor, író, kritikus, aki a könyv előszavát is írta. Azért távkurátorként csinálta a kiállítást, mert a napokban született meg harmadik gyereke, ami valahol illő is, most ő az, aki „disappeared”, de azért dolgozik is.
A könyv végén részletek láthatók a kettőnk közötti levelezésből, éjszakai email-váltásunkból is: még a korábbi évekből, gyermektelen karrierünk idejéből ismerjük egymást. Nagyjából egyidőben szültünk, ő a fiatal generáció egyik legelismertebb művészeti írójaként, szabadúszóként hasonló kételyeket élt meg, mint én. Üzeneteink kilátástalanságról, önmarcangolásról is szóltak, a velünk történő változásokról.
Charlotte-tal erre a kiállításra olyan képeket válogattunk, amelyek szinte absztrakt módon mutatják be a fizikai fájdalmakat, változásokat és ugyanakkor felvillantják azt a gyengédséget, humort, ami a könyvben a képpárok mentén alakul ki.
A tárlat létrehozásán természetesen együtt dolgoztunk Deák Erikával és Zsuró Zsuzsanna művészeti vezetővel.
Átsegítjük pár lépcsőfokon
A nemzetközi viszonylatban is különleges minőséget képviselő könyv megjelenését a Trolleybooks kiadó és a Deák Erika Galéria mellett egy tízfős magyar támogatói csoport is segítette hárommillió forinttal. Ennek köszönhetően készülhetett el a kötet az olaszországi Grafiche Antiga kiadóban.
Hermann Kamilla, aki idén először került fel Forbes milliárdoslistájára, ennek a kisközösségi finanszírozói csoportnak a tagjaként járult hozzá, hogy a könyv megszülessen.
„Andi példa mindannyiunk számára. Nem a problémákat, hanem a megoldásokat keresi. Küzd azzal, hogyan folytassa a karrierjét a gyerekvállalás mellett, össze akarja és össze is tudja hangolni ezeket a szerepeket. Ennek a küzdelemnek siker az eredménye: egyrészt a gyereknevelésben ott a családot érintő siker, másrészt ezt szakmai sikerré tudja váltani” – mondta el a Forbes.hu-nak az Indotek Group társalapítója és kisebbségi tulajdonosa.
Művészete nagyon kompakt: nem klasszikus szép képeket csinál, melyek viszik tovább azt a mítoszt, hogy anyának lenni csupa boldogság és pátosz. Őszinteség van benne, kiborulással, örömmel, tele érzelemmel, nem meghazudtolva ennek az összetettségét.
„Ezek a finanszírozói projektek akkor sikeresek, ha a támogatott utána a saját lábára áll és tovább szárnyal ebből. Csak pár lépcsőfokon segítjük át, hogy aztán ő is segíthessen másoknak” – tette hozzá Hermann.
Az ősz folyamán külföldön is bemutatod a könyvet.
Budapest után szeptember közepén az amszterdami Unseen fotóművészeti vásáron lép színre az anyag a Deák Erika Galéria képviseletében, egy önálló standon, majd Londonban, Hannah Watson, a Trolleybooks vezetőjének a galériájában, a TJ Boultingban mutatják be.
Meghívtak minket Charlotte-tal egy beszélgetésre Bristolba, a Martin Parr Fundation fotófesztiváljára, a BOP22-re (Books on Photography). Ez utóbbi eddig egy nagyon férfiak által dominált terep volt, és egészen abszurd élmény, hogy most az egész eseményt az én fotómmal reklámozzák, és hirtelen nagyon komoly, 60 fölötti, híres, férfi fotográfusok kezdtek el bekövetni az Instán. Elég vicces: lehet, hogy akik anno kikövettek, most újra visszatértek.
Azt mondtad, a következő projektedben csak férfiakat akarsz fotózni. Ez még csak egy gondolat, vagy konkrét terv?
Ez már nagyon határozott elképzelés: csak férfiak lesznek a képeken, miközben az egész a menopauzáról fog szólni.
Egy másik sorozatot a kislányommal közösen kezdtünk el, ebben az ő rajzai és az én fotóim együtt dolgoznak. Itt kicsit maradok az anyaságnál, de alapvetően a világ vége a témája. A klímakatasztrófa és különböző problémák állnak a középpontban a szülői felelősség felől közelítve.
Nagy felelősségünk van abban, hogy megtanítsuk őket arra, mire kell odafigyelniük, de közben ne terrorizáljuk szét az életüket azzal, hogy nincs jövőjük.
Miközben a klímaszorongásom és a saját jövőképem nagy sötét felhőként lebeg felettem, a lányaim felé azt kell kommunikálnom, hogy a tetteinkkel jó és rossz irányba változtathatjuk a dolgokat.
Nehéz kérdés, hogy hogyan adjak szülőként jövőképet számukra, ha én magam bizonytalan vagyok benne! Valójában fogalmam sincs, hogyan kell ezt az anyaságot művelni, csak remélhetem, hogy jól csinálom.
