Egy halálosabb járvány, a deglobalizáció és az amerikai álom vége – három üzletember, aki remek jóslatokkal bír, három eltérő jövőképet, félelmet, kihívást vázol fel, amivel valószínűleg szembe kell néznünk a következő évtizedben.
A Bloomberg felkérdezett három igazi vizionáriust, hogy mi lesz a következő évtized legnagyobb kockázata, problémája, legfontosabb jelensége.
- Ken Moelis, a Moelis & Company befektetési bank milliárdos alapítója,
- Sam Bankman-Fried, az FTX nevű amerikai kriptotőzsde alapítója, a kriptovilág egyik legfiatalabb milliárdosa és leggyorsabban emelkedő csillaga,
- Abby Joseph Cohen, Goldman Sachs volt vezető stratégája, aki híres merész, de pontos jóslatairól.
Mindhárman megírták saját véleménycikküket a hírügynökség hasábjaira, ebből hoztunk egy rövid összefoglalót.
A globalizáció alkonya – Ken Moelis
Korunk egyik meghatározó jelensége: a deglobalizáció. A nemzetállamok befelé fordulnak és önellátásra törekednek majd. Itt van példának Németország: ők globalizálták az egész gazdaságukat. A haderejüket kiszervezték az Egyesült Államoknak, az energiapiacukat Oroszországnak, a pénzügyi szektort az uniónak, a gyártói oldalt Kínának. És most óriási bajban vannak.
A világtörténelemben az államok nem akarództak kiszervezni az igazán fontos dolgokat, főleg az élelmiszeripart és az energiatermelést. Most azt látjuk, hogy sok állam tekint ijedten körbe: kivittem valamit, amit nem kellett volna?
Ez a háború igazi tapasztalata: megvan-e határokon belül minden alapvető dolog? Meg tudom védeni a saját polgáraim?
A legtöbb állam ugyanazt látja és befelé fordul, deglobalizál.
Két alapvető dolog van, amit mindenki elvár: enni és télen fűteni. Míg az Egyesült Államokban szinte korlátlan élelmiszer-készletek vannak és energiával is bőven el tudják látni magukat, máshol ez sokkal nehezebb. Afrika és a Közel-Kelet nagyja például súlyosan függ az ukrán és orosz búzától. Ezek a társadalmak drasztikus lépésekhez folyamodhatnak, amikor elfogy a szükséges élelmiszer.
Látjuk, ugye, mi történik most Sri Lankán? Ha a középosztály energia- és élelmiszer-árait megemeljük, drasztikus hatásai lehetnek.
Amikor az Egyesült Államok befagyasztotta az orosz devizatartalékokat, sok jegybank nézett össze: vajon az én pénzem biztonságban van? Ugyanígy tettek a befektetők. Miért legyenek pénzügyi eszközeim Kínában vagy Hongkongban? Mi van, ha hasonló konfliktus üti fel a fejét? Ezek fontos kérdések lettek, egy külföldi országban tartott tartalék befektetési kockázati felára megnőtt.
Energiapiac, élelmiszerek, befektetések deglobalizációja, ez a trend. Az Egyesült Államok minderre fel van készülve. De Moelis aggódik egyes országok miatt, ha egy hordó olaj ára 200 dollárig menne fel.
Azt hiszem, összességében a világ kezelni fogja ezeket a problémákat – mondja.
De szerintem minél gyorsabban jön rá a világ arra, hogy a világkereskedelemtől függetlenül kell léteznünk, annál jobb.
Egy halálosabb járvány – Sam Bankman-Fried
A covid távolról sem a legrosszabb forgatókönyvvel járt. Sokkal rosszabb lenne, ha egy új vírusnak magasabb halálozási aránya lenne, amit nem tudunk elszigetelni és legyalulja a társadalmainkat és a gazdaságainkat is. Amit a covidtól is láttunk, csak sokkal halálosabban.
De ha ma körbenézünk, nem azt látjuk, hogy készülnénk a következő nagy járványra.
A legnagyobb baj az, hogy társadalomként nem igazán tanultunk semmit a járványból.
Pont ugyanott tartunk, ahol előtte Bankman-Fried szerint. Szinte egyáltalán nincs semmilyen párbeszéd, közös gondolkodás arról, mit csinálunk, ha egy még komolyabb járvány jön. Ugyanúgy fog érni minket, mint legutóbb: az ellátási láncok alapvető zavarával, óriási monetáris lazítással jár majd.
Most, hogy lecseng az előző, már nem tudjuk azt hazudni magunknak, hogy elkerültük a súlyos következményeket. Nagyon-nagyon rossz következményei voltak: felfutó infláció, emelkedő hozamok, térdeplő gazdaságok és megrogyó piacok.
Már most is elképesztő összegeket költöttünk a járványkezelése. És kijózanító rádöbbenni a járvány hatásaira akkor, ha hozzászámolod a meg nem oldott következményeket.
A legjobb az lenne, ha már az elején elcsípnénk a járványt, elfojtanánk a forrásnál. Szóval ahelyett, hogy maszkokról beszélgetnénk, arról kéne inkább, hogyan építünk rendes szellőztetést minden épületbe, hogy csökkentsük a benti fertőzések esélyét. Mennyivel jobb, egészségesebb cél ez egy társadalomnak?
De még nem tartunk itt. Még maszkokról beszélgetünk. Ahelyett, hogy korai megelőzésről vagy egészségügyi felkészítésről beszélnénk. Arról, hogy fojtsunk el csírájában egy járványt, hogy ne kelljen egész gazdaságokat bezárni.
Drága lesz nagyon, de megéri. Elköltünk tízmilliárd dollárokat. Hogy aztán később ne kelljen ezermilliárdokat.
A szertefoszló amerikai álom – Abby Joseph Cohen
Az Egyesült Államok azért teljesítette túl a világot az elmúlt 30-40 évben, mert sokkal gyorsabban nőtt a munkaerőpiac, mint bárhol máshol. A képlet egyszerű, több munkaerő egyenlő a több GDP-vel. Ehhez nagymértékben kellett a migráció, ha nem üdvözöljük tárt karokkal a tehetségeket, gondunk lesz a rövid és hosszú távú növekedéssel is – így Cohen.
Ma már munkaerőhiány van számos szektorban, ami az inflációt is gyorsítja. De ez leginkább a szolgálatószektorra jellemző.
Viszont körbenézve meg lehet kérdezni: van elég új tudósunk? Elég új mérnök? Új orvosok talán? Nem, nincs elég. És ha ránéznek az iskolákra, ott sem találni megfelelő utánpótlást.
Hogy határozzuk meg az amerikai álmot? – teszi fel a kérdést Cohen. Nagyjából úgy, hogy minden generációnak jobb lesz, mint az előzőnek volt, minden család előtt adott a lehetőség, hogy jobb legyen nekik, mint a szüleiknek volt. De az elmúlt 30-40 évben már nem látszódott, hogy az inflációval korrigált háztartási jövedelem érdemben nőne.
És ez baj! Baj, mert elégedetlenséget szül és baj, mert nem tudjuk még, hogyan jutunk ki belőle.
Ha azokra az iparágakra koncentrálunk, amikről azt hisszük, hogy jól fizető állásokat tudnak teremteni, és megvédjük a saját munkaerőnket: egy egészséges, 19. századi protekcionizmus tapasz lehet a sebekre. Hosszú távon nem oldja meg a gondokat, de ha jól választjuk meg a védelem alá eső ágazatokat, a munkaerő úgy érezheti, hogy vagyonában gyarapszik.
S azt látjuk, hogy a versenyszféra befektet a jövőbe: kutatás-fejlesztésbe és a most már a munkaerőpiacba is, képzik saját munkavállalóik.
De az állam nem költ eleget. És mindez rémisztő.
Cohen szerint az 50-es, 60-as évek amerikai fénykorának hátterében az állt, hogy nagyon komolyan fektettek be a jövőbe. „GDP-arányosan nézve rávertünk nagyjából mindenkire a világon. De már nem mi vagyunk az elsők. És ez gond.”
A hosszú távú kilátásaink és a stabil növekedés nagyban függ attól, hogyan teljesít a középosztály. Nő-e a reáljövedelme, javul-e a társadalmi, egészségügyi helyzete? Ez volt a helyzet évtizedeken át, de most az infláció mindent szétszakít.
