A Forbes Legyél jobb napja a kiégésről (pontosabban annak elkerüléséről) és az újrakezdésről szól, az egésznapos rendezvény első szekciójában Galambos Márton, a Forbes főszerkesztője a járvány elleni küzdelem első sorában dolgozó egészségügyi szakemberekkel beszélgetett arról, hogy mit éltek át és hogyan lehet vagy kell ezen továbblépni.
A Legyél jobb nap egész nap azt a kérdést járja körbe: hogyan tovább? A fáradtságot sokan csak most, a nyitás után érzik meg igazán – hatványozottan igaz ez a járvány elleni küzdelem első sorában dolgozó egészségügyi szakemberekre. A Forbes mai rendezvényének első szekciójának vendége volt:
- Baji Anikó: az Uzsoki Kórház koronavírusos betegeket is ellátó sürgősségi osztályán dolgozó betegosztályozó, ún. triázs nővér, ill. kommunikációs szakember. A koronavírus betegek ápolásában szerzett tapasztalatairól írt koronanaplóját két kötetben írta meg (Egy triage naplója, Egy triage naplója 2.), az Akut szakasz orvosi-beteg kapcsolatot erősítő Facebook-oldal alapítója.
- Szlávik János: a Dél-pesti Centrumkórház infektológiai osztályvezető főorvosa, a vírus elleni küzdelem egyik hazai arca.
- Spányik András: Medspot Alapítvány kuratóriumi elnöke, szakorvos, aki önkéntesként dolgozott a járvány alatt sürgősségi osztályon, pszichoterapeuta-jelölt.
Galambos Márton főszerkesztő Baji Anikóval, Szlávik Jánossal és Spányik Andrással beszélgetett a Legyél jobb nap első szekciójában. Fotó: Fekete Csaba
Hogyan élték meg a járványt az egészségügyben?
Nézzük a legerősebb mondatokat arról, hogyan élték meg az elmúlt időszakot a kórházakon belül a meghívott vendégeink és hogy min is mentek keresztül. Mindannyian egyetértettek abban, hogy erős csapatok jöttek létre a covidosztályokon, ami egyfajta védőernyőt is jelentett. A legnehezebben ahhoz szoktak hozzá, hogy sok beteget vesztettek el, akik ráadásul szeretteik nélkül, magányosan mentek el a járványügyi korlátozások miatt.
Baji Anikó: Mikor már láttuk, adtunk nekik 5-10 percet, hogy még együtt lehessenek
„Volt egy másfél év, amikor az adrenalin hajtott minket. Most a szabadság érzését kell újra megtanulnunk. Ez egy következő élet.”
„Megérkeztem az alvászavaros részhez, aki találkozott már burn out-tal, tudja, miről beszélek” – mondta arról, hogyan érzi magát most, a harmadik hullám lecsengését követően. A rendezvényre 4 óra alvás után érkezett.
Hosszabb szabadságot kap majd a munkahelyétől. Fotó: Fekete Csaba
„A munkahelyem gondoskodik róla, hogy tudjunk pihenni, engem is elküldenek majd egy hosszabb szabadságra. Jó lenne, ha újra úgy tudnék beszélgetni a barátaimmal, mint régen.”
„Kétféle koronavírus-járvány volt: az egyiket azok élték meg, akik benne voltak, a másikat a szerencsések, akik kimaradtak belőle. De ez egy kollektív gyász: kisebb-nagyobb veszteség mindenki ért.”
„Hasznára vált ez a helyzet, a bajtársiasság az egészségügynek: nem volt fülorrgégész, belgyógyász, traumatológus, csak orvos és nővér. Egy rezidens nem mondta azt, hogy nem forgatja meg a beteget, jött és csinálta. Mindenki egyforma ruhában volt.” A rendezvény többi vendége is kiemelte mennyire összezárt az egészségügy, a covidosztályokon dolgozók nagyon erős csapatot alkottak valamennyi kórházban (a csapatok jellemzően több intézményből verbuválódtak össze).
„Hatalmas lelki terhet vett le rólunk, hogy karácsonykor megkaptuk az oltást. Védőpajzs volt.”
A járványadatok alapján a második és a harmadik hullám alatt nagyobb leterheltség alatt dolgozott az egészségügy, ugyanakkor az első hullámot még úgy csinálták végig, hogy nem volt védőoltás, ráadásul még nagyon kevesett tudtak a vírusról is.
Baji Anikó, triázs nővér, kommunikáció diplomát is szerzett a BGE-n. Fotó: Fekete Csaba
„Gyakori jelenség volt a harmadik hullámban, hogy behoztak két idős beteget, egy házaspárt, és hagytuk őket elbúcsúzni, adtunk nekik 5-10 intim percet. Ez volt, ami a legjobban megtört, mikor az első ilyen volt a harmadik hullámban. Sokat sírtam az első eset után – de sok ilyen volt, sajnos. Nehéz volt átélni ezt.”
„A sürgősségin nem látjuk a betegek gyógyulási fázisát. Egyetlen kapaszkodónk van, ha megnézzük a leleteiket, röntgenjeiket. Életemben nem láttam még ilyen röntgeneket, ilyen tüdőgyulladásokat, valószínűtlen volt látni a képeket” – mondta annak kapcsán, hogy egy-egy haláleset után is kutatta, mit tehetett volna, újra átnézte, például, a betegek röntgenjeit is. Ez eleve egyfajta reflex nála, mert nem háborús üzemmódban sem látják a sürgősségiről kikerülők gyógyulási útját, a terápiás szakaszról a belső rendszerből, leletekből szereznek információkat.
„A kiégés az én generációmat, az egészségügyben a keménymagot is érinti, a szakdolgozók között érzek egy törést. És ott vannak a fiatalok, akikre nagyon számítunk. Teljesen más generáció, ők önzőbbek, azt mondják, köszönöm szépen, ennyi volt.”
„Aki elhagyja a pályát, soha nem fog visszatérni, aki marad, elhivatottabb lesz. De ez egy komoly rendszerszintű probléma lesz.”
„Megértem azokat, akik felállnak. Bennem is megmozdult a gondolat, hogy feladjam.”
Munka az intenzíven. Szendrő Gabriella gyógytornász és Dr. Orosz Mátyás, intenzívterápiás szakorvos jelölt az Uzsoki utcai kórház intenzív osztályán a covidbetegek kezelése közben 2021. április 1-jén (Fotó: Forbes arhív / Sebestyén László)
Szlávik: Egy füllorrgégész nem találkozik minden nap a halállal
A szekció második vendége Szlávik János osztályvezető főorvos volt. Baji Anikó felidézte, még a járvány legelején az Uzsokiból telefonált át neki és beszéltek, sorolta a betegek tüneteit, nem tudták pontosan, koronavírusosról van-e szó. Ami megmaradt benne, Szlávik milyen végtelen türelemmel válaszolt neki. Ez az apró jelenet is jól mutatja, hogyan rántotta össze azonnal a krízishelyzet az egészségügyet és hogy mennyire kevés információja volt a szakembereknek a járvány tavaly márciusi magyarországi megjelenésekor.
„A védőoltások miatt a második-harmadik hullám könnyebb volt, az oltások miatt teljesen máshogy alakult a beteg-orvos kapcsolat, az első hullámban még azt sem tudtuk, mivel állunk szemben” – emlékezett vissza Szlávik,
Szlávik János igyekszik most is egyben tartani a csapatát. Fotó: Fekete Csaba
„Az én csapatom különleges helyzetben volt. Mi egész életünkben súlyos, gyógyíthatatlan, életveszélyes betegségekkel foglalkozunk, régen ilyen volt az AIDS vagy mikor felmerült az ebolagyanú.” Az infektológia osztályon hozzá vannak szokva a járványhoz hasonló jelenetekhez, persze annak méretei és az azzal járó extra teher így is próbára tette Szlávik csapatát is.
„A különleges az volt, hogy olyan csapatot kellett összeverbuválni, akik ilyen helyzetekkel nem találkoztak. Egy füllorrgégész nem találkozik minden nap a halállal. Páran megfutamodtak ettől a helyzettől, nem sokan, de voltak ilyenek – emberek vagyunk. Nem volt egyértelmű, hogy erre minden orvos alkalmas.”
„A második hullám után sajnáltam, hogy az a szuper 50 fős stáb, ami összeállt, szétszéledt. Felemelő érzés volt együtt dolgozni. A harmadik hullámra már be voltunk oltva, megvoltak a rutinok.”
Egyelőre nézők nélkül, online tartotta meg rendezvényét a Forbes. Fotó: Fekete Csaba
A mi életünkben nem volt még ilyen trauma
„A legnagyobb gond a magányosság érzése volt. – folytatta Szlávik – A végstádiumba kerülő betegeket páran meglátogathatták, ennyit tudtunk engedni. Borzasztó ez a helyzet.
A halált úgy szoktuk meg, hogy el lehet búcsúzni, de itt erre nem volt lehetőség. Ez borzasztó traumákat hagyott a hozzátartozókban. A mi életünkben nem volt még ilyen.”
„Az a fajta vezető vagyok, aki mindig ott van a kollegái között, a betegágy mellett is ott vagyok, végigjárom többször az osztályt. Itt mindenkinek ugyanazt kellett csinálni.”
„Más kérdés, mi lesz, ha ez megszűnik, hallom, sokan mondják a szakdolgozók, hogy nem akarják ezt tovább csinálni, vagy a családjuk nem akarja, hogy folytassák. Lesz még dolgunk ezzel a járvánnyal.”
Spányik: Az ember elalszik és jönnek a képek, a betörések
Spányik András pszichoterapeuta-jelölt már nem dolgozik ugyan a közegészségügyben, de 5 évvel ezelőtt ő is az Uzsoki sürgősségi osztályán dolgozott. A járvány alatt egykori kollégái hívták vissza, önkéntesként segített a legnehezebb hónapokban. Emellett kutatást is végzett az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar (PPK) kötelékében az orvosok és a szakdolgozók mentális állapotáról, illetve, hogy ki mennyire égett ki a krízishelyzet alatt.
Spányik András alapítványa segítene a kollégáknak. Fotó: Fekete Csaba
„Átmenet nélkül ugrottam fel egy mozgó vonatra, nagyon megterhelő volt. Magam is megtapasztaltam, hogy az ember nem fogja fel, miközben csinálja, hogy mennyire megterhelő is ez a munka. Feldolgozhatatlan mennyiségű élmény érte az embert.”
„A kollegialitás nagyon felemelő volt. Támogató közeg volt, ami nagyon nagy védőfaktor is volt.”
„Sokksorozat volt, hogy mennyi halállal találkoztunk, akárcsak egyetlen nap alatt. Ilyennel még nem találkoztam. Az, hogy magányosan mentek el a beteget, elképesztően megrázó volt.”
„Rutinszerűvé vált, hogy emberek haltak meg, szinte már nem volt esemény. Elindul ilyenkor egy hosszú papírmunka, aztán fel kell hívni a hozzátartozókat. Ez mindig az orvos feladata.”
„Elaludni nehéz egy ilyen nap után. Amikor elalszik az ember, elindul egy feldolgozási folyamat, vannak felriadások, álomba jönnek vissza képek, betörések.”
„Én csak rövid ideig voltam önkéntes, mások hosszú hónapokig ebben éltek. Már akkor lehetett látni a fásultság jeleit.”
„Féléve se dolgozó rezidens kollegák olyan felelősséggel dolgoztak, döntéseket kellett hozniuk – ennyi idősen erre talán még az ember személyisége sincs kész, még akkor se ha kellő szupervíziót kap. Hihetetlenül kimerítő” – hozott példát egy covidosztály mindennapjairól.
Hogyan tovább magyar egészségügy?
Baji arról beszélt nemrég végigsétált az Uzsoki sürgősségi covidrészlegén, amit az egyik szárny alagsorában rendeztek be. Hihetetlenül üres most.
Ezt az ürességet azonban most sok egészégügyi dolgozó magában is érzi, és a legfontosabb kérdés, hogy mihez kezd ezzel az ellátórendszer. Spányik szerint a szkdolgozók fele kiégett, az orvosokat is komolyan megterhelte a járvány, de most még el lehetne kapni ezeket, hogy később ne jelentsenek rendszerszintű problémát.
Tudnak azért nevetni is. Fotó: Fekete Csaba
Spányik kutatásai azt mutatják, hogy nem a járványhullám tetején, hanem a „csatazaj után” érezték meg az egészségügyben dolgozók, hogy milyen sebeket szereztek. A bajtársias kollektívák szétszéledtek: mindenki viszi magával az élményeit és traumáit, és ekkor érzik meg igazán, min mentek keresztül.
A bizonytalanság ütött be, nem a sok túlóra
A szakdolgozók között sokkal magasabb a kiégés aránya – több közvetlen kontaktjuk volt a betegekkel, de kérdés, mi oka lehet még ennek. A pénz a társadalmi megbecsültség egyik kifejeződése, Spányik szerint ez is lehet az egyik forrása a kiégésnek.
E tekintetben kifejezetten szerencsétlen volt az időzítés, hogy pont ekkor változtatták meg a szakdolgozók jogállását, Spányik szerint a bizonytalanság-érzethez ez is hozzátehetett.
Sokan így kevesebbet keresnek (ez több tényezőtől is függ), mint korábban, de a legtöbbjüknek ideje sem volt átnéznie az új szerződését, például, Anikó sem tudott rajta gondolkodni, erősítette meg a feltevést.
Anikóban felmerült, hogy feladja. Fotó: Fekete Csaba
Anikó zerinte egy mentorprogramra és életpályamodellre lenne szükség, ilyen most nincs, aki szakdolgozó lesz, nem látja, hova lehetne előre lépni.
Spányik kiemelte az egyik érdekes eredményüket:
a biztonságérzet hiánya, a kiszámíthatlanság vezet a kiégéshez a kutatás szerint, nem feltétlen a nagy teher vagy a sok túlóra.
Ezen sokat segíthet, ha nincsenek egyedül hagyva a dolgozók, megvan a szakmai támogatás.
Szerepkonfliktus is nehezíti a traumák feldolgozását
Szlávik azt mondta, a Dél-pesti Centrumkórházban remek a pszichológus csapat, mivel itt főleg végstádiumban lévő betegeket kezelnek, a szakemberek pedig segítenek a kollégáknak is – erre igyekeznek lehetőséget teremteni. Csakhogy ezzel kevesen élnek. „Az orvos macsó szakma, igyekszik maga megoldani a gondjait. Nem tudok, mit modnani, én is ilyen vagyok” – mondta Szlávik. Baji szerint ez teljesen általános felfogás a segítő szakmában, az ápolók, a szakdolgozók is így vannak ezzel.
Hogy kérjen segítséget, aki másokon segít? Ez most sokat változhat. Fotó: Fekete Csaba
„Mi a segtségnyújtó szerepét vállaljuk, nem tudjuk elképzelni, hogy átálljunk a pult másik oldalára, mert a saját szemünkben akkor veszítünk az értékünkből” – mondta Baji az elterjedt közfelfogásról. Ezen a mostani helyzet azonban változtathat. Mindketten kiemelték, hogy az elmúlt időszak feldolgozása nagyon fontos, ha szükséges, akár szakemberrel, ez teljesen normális.
„Ez egy szerepkonfliktus, miközben nincs arról szó, hogy valaki veszítene az értékéből, ha segítséget kérne”
– erősített rá Spányik. Az általa vezetett Medspot alapítvány éppen ezen a helyzeten próbál segíteni. Csoportos és egyéni terápiákat szerveznek egészségügyi dolgozóknak, hogy az elmúlt időszak megpróbáltatásait tudják kezelni és továbblépjenek azon. Az alapítány ingyen vagy minimális költségtérítés mellett nyújtja ezeket a jellemzően időben hosszan elnyúló terápiákat olyan szakembereknek, akiknek nem lenne erre pénze. (Az alapítványt itt lehet támogatni.)
Spányik is kiemelte, attól, hogy egy orvos vagy egy szakdolgozó segítséget kér, még ugyanolyan jó szakember marad. A terápiára és az elmúlt időszak kibeszélésére – például ún. Bálint-csoportokban -–azért is van szükség, mert Spányik szerint ezek a kiégések most még elkaphatóak, kezelhetőek lennének. Abban mindhárman egyetértettek, hogy ezzel az egészégügynek még komoly feladata van, ha nem akar újabb rendszerszintű problémával szembe nézni.
Borítókép: Szlávik János a Forbes Legyél jobb napján 2021 májusában. Fotó: Fekete Csaba
