Kucsora Márta festőművész munkáit több hazai és európai kiállítás után az óceán túlpartján is kezdik felfedezni. Ősszel jelent meg az első monográfiája, márciusban önálló kiállítása nyílt a New York-i mainstream galéria, a Postmasters két hatalmas termében, jövőre pedig egy kínai magánmúzeum kortárs tereiben nyílik önálló tárlata. Nagyinterjú a művésszel, aki hét négyzetméteres szobát bérelt, a tűzlépcsőn kávézott és Manhattanben folyton összefutott valakivel.
Forbes.hu: Kezdjük a végén! Hogy kerültél New Yorkba? Az USA-ban már visszatérő vendég vagy, ezt tudom az életrajzodból, de hogy jött ez a kiállítás?
K.M.: A Postmasters egy 37 éves intézmény, bent Manhattan közepén. Ez egy mainstream galéria, abszolút fent van a térképen, a szakma követi a tevékenységüket. Stilárisan nem meghatározható, inkább a gondolatiság mentén dolgoznak és mindig egyéni felfogású művészeti álláspontokat próbálnak képviselni. Mondhatjuk, hogy nagyrészt konceptuális művészet, ami látogatói szemmel jellemzi őket, de van festészet is a profiljukban. A kapcsolatunk egyébként 16 évre nyúlik vissza.
Forbes.hu: Mit csináltál kint másfél évtizeddel ezelőtt?
Ösztöndíjjal tanultam New Jersey-ben, lényegében a Hudson túloldalán, a Montclair State University-n. Bent éltem Manhattanben és akkor ismerkedtünk meg a magyar galériatulajdonossal és a lengyel feleségével. Banovich Tamás húszévesen ment el Budapestről, de haza szokott jönni, az édesanyját látogatja. Őt nem igazán ismerik sokan itthon, nyilván a szűk szakma tud róla, de ez betudható annak is, hogy nem volt benne soha részrehajlás. Én úgy tudom, hogy egy kiállítás volt az elmúlt 37 évben, aminek magyar vonatkozása volt.
Forbes.hu: Akkor nem olyan figura ő, mint Michel Gyarmathy, a párizsi Folies Bergère művészeti igazgatója, aki arról volt híres, hogy ült a kávéház teraszán, és szinte kérni sem kellett, minden magyar turistának automatikusan adott egy jegyet az aznapi előadásra. Ezek szerint ő nem így működik.
A Folies Bergère a századforduló előtt már egy ismert bár volt, Manet-nak van is egy ilyen képe. De Tamásnál nem volt ilyen előny. Nekünk volt egy természetes barátságunk, néha megittunk egy kávét. Én akkor diák voltam.
Forbes.hu: Hogy találkoztatok először? Egyszerűen besétáltál és bemutatkoztál?
Próbáltunk most visszaemlékezni Tamással, hogy ismerkedtünk meg. De valószínűleg csak besétáltam valakivel, elképzelhető, hogy egy megnyitóra. Akkor még Chelsea-ben volt a Postmasters, azóta elindult egy áramlás, nagyon sok galéria leköltözött Tribecába, így ők is. Ők mindig ott voltak a mainstreamben. Ez is hatalmas, 600 négyzetméteres galériatér. Ha elmész Chelsea-be, az olyan, mintha az Andrássyn sasszéznál a shopokban. Annyira közel vannak a galériák egymáshoz, hogy ott akkor is nagy az élet, ha nincs megnyitó, jönnek-mennek az emberek.
Forbes.hu: De te tudtad, amikor betoppantál oda, hogy ez részben magyar galéria?
Nem, fogalmam nem volt. Nehéz visszaemlékezni, de valahogy szóba elegyedtünk.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Forbes.hu: És magyarul beszéltetek?
Tamás kiválóan beszél magyarul, fülelni sem kell. Nem vesztette el az anyanyelvét. Kint találkoztunk, onnantól fogva, ha Tamás jött haza, megittunk egy kávét, eljött a műterembe, megnézte, mi újság, mit csinálok. A maga módján követte a pályámat, de ez indirekt dolog volt, én soha nem mondtam, hogy gyere, nézd meg, mit festek. Amikor kint tanultam, ő akkor már húsz éve „established”, nagymenő galériatulajdonos volt. Én véletlenül se követtem volna el azt a badarságot, hogy ajánlom magam.
Forbes.hu: Erre térjünk vissza, de mesélj kicsit, milyen volt a város másfél évtizeddel ezelőtt? Hogy kerültél egyáltalán Manhattanbe? Az már akkor is drága résznek számított.
Van egy kint élő magyar házaspár, Terplán Kornél és Teréz, a felesége. Ők Münchenben és New York régióban élnek, régen elköltöztek Magyarországról, de azért visszajárnak. Kornél az IT-szektorban dolgozott. Zeneakadémisták és Képzősök kinti tanulmányait támogatták, én is ezzel az ösztöndíjjal tanultam kint, szóval sokat köszönhetek nekik. Egy szobát béreltem az ösztöndíjból, bent a Columbus Circle-nél, hét négyzetméter volt.
Forbes.hu: Mennyi?
Hét. De semmi nem kellett több. Volt egy hálószobám, de gyakorlatilag a lakás is ott volt, mert egy komolyzenész volt a főbérlő, csak koncertekre jött New Yorkba, ezért csak párszor találkoztunk, valahol Upstate New Yorkban élt.
Forbes.hu: Akkor a tiéd volt a lakás!
Nagyjából igen! Akkor 750 dollár volt az albérlet. Ez hazai viszonyok közt magas összegnek számított, egy komoly belvárosi lakást kaptál ezért. Annyira cool volt ott bent lenni! Nem volt még saját számítógépem, csak az egyetemen. A kommunikáció akkor butatelefonokon, nagyrészt SMS-ben vagy emailen ment, a Facebook is csak épp indult. Nem volt ez a fajta instás kommunikáció.
Forbes.hu: A magyar egyetemi élettel összehasonlítva milyen volt ott?
Ez a masters of fine arts egy nagyon kicsi, de strukturált és abszolút interaktív mesterprogram volt. Hét professzor jutott a húsz növendékre és menő kurátorokat, művészeket hívtak meg. Bejöttek beszélgetni és műterem-látogatásra. Járt nálunk többek között Jim Rosenquist, a pop-art élő legendája és megfordult Jerry Saltz, a nagymenő műkritikus is. Mindenki őt akarta. És a sors: most az ő felesége, Roberta Smith, aki nem mellesleg a The New York Times főkritikusa, szintén megnézte a kiállítást.
Forbes.hu: Milyenek voltak a hallgatók?
Mindenki nagyon hajtós volt. Sokkal összeszedettebben és céltudatosabban készülnek erre a szakmára, emberileg is. Egyrészt ott az alkotás, de ugyanakkora részét teszi ki az elmélet, a tájékozódás, hogyan építem fel, hogyan mutatom be magam. Itthon nem létezett ez a szemlélet. Az a hallgatói szemlélet, hogy az egyetemen kukulsz vagy öt évig, gondolom ismerős, aztán az ötödik évben van egy diplomavédésed, akkor beszélsz, addig senki semmit nem kérdez, semmit nem írsz. Na ez a szöges ellentéte. Folyamatosan írjál, olvass művészetelméleti dolgokat, mi van New Yorkban, és minderről beszélgetünk.
Forbes.hu: Milyen emlékeid maradtak a városról?
New York fantasztikus hely. Próbáltam összerakni, hogy miért annyira fantasztikus, különleges energiája van. A Central Parkba például rengeteg ornitológus jár, mert 210 madárfaj áll meg a vándorlása során. Ez egy tranzitpont, Manhattan maga. Gondolom azért, mert egy peninszula az óceán partján. A Broadway pedig egy indián ösvény volt, a kontinenst átszelő indián út része, lényegében az egyetlen sugárút Manhattanben. Mindig különleges dolgok történtek velem. Folyton folyvást összefutottam emberekkel, metrón, az utcán, még középiskolai osztálytársaimmal is. Kicsi volt az esélye, hogy ilyen dolgok történjenek.
Forbes.hu: Hova jártál középiskolába?
Szegedre, a kisképzőbe.
Forbes.hu: Egy szegedi osztálytársaddal futottál össze?
Tudtam, hogy kint lesz a Fashion Week-en Lonovics Zoli, aki menő grafikus lett, a The Room magazin egyik alapítója és tervezője. Már a magyar kulturális központot is fölhívtam, hogy hol érem el.
Forbes.hu: Annyira elképzelhetetlen ez 15 év távlatából.
Igen, az ember sokkal inkább a véletlenekre hagyatkozott. Szóval ezen a ponton, amikor elengedtem, hogy találkozunk, összefutottunk a Fifth Avenue-n. Egy zebrán. (nevet)
Forbes.hu: Hova nézett az ablakod?
A Roosevelt Hospitalre. A Columbus Circle-től laktam két sarokra, a Central Park közelében, ez a kórház ott volt az ablakkal szemben.
Forbes.hu: És hogy nézett ki a szoba? Fapadlós? Egy fémszerkezetű téglaházban?
Tűzlépcsős. Később amúgy leégett a ház. Amúgy minden reggel mókusok jöttek. A tűzlépcső nagyon jellegzetes, erkélynek lehetett használni. Kimásztál az ablakon és megittad a reggeli kávét. Meg föl lehetett menni a tetőre kiülni.
Forbes.hu: Az menő. Rendeztél házibulit?
Nem. Nagyon szolidat. De olyan sztorik voltak, hogy elképesztő. Egyszer például találkoztam David Bowie-val.
Forbes.hu: Hogy?
David Bowie közeli barátja volt Lou Reednek. Az ő felesége amúgy ismert képzőművész, Laurie Anderson. Ő egy nagy név, nekünk diplomaanyag volt. Nagyon menő, konceptuális performanszokat csinált már a 70-es években is. Lou Reednek volt fotókiállítása a Hermès üzletében a Fifth Avenue-n, próbálkozott a kortárs művészettel. Így megjelent Bowie is, én pedig nem is tudom, hogy kerültem oda. Mindig elképesztő emberekkel találkoztam. Valaki elhívott erre a körülbelül hatvan fős megnyitóra. Nagyon sok ilyen partyra bejutottam, jó emberekkel találkoztam, hol ide vittek, hol oda vittek.
Forbes.hu: De akkor nem is tudatosan csináltad?
Egyáltalán nem, voltam vagy 25-26 éves. A lazaság, az vitt.
Forbes.hu: Mennyire nagy dolog, hogy egy magyar művész önálló kiállítást rendezhet New York egyik menő galériájában?
Óriási a verseny, ez egy iszonyatos hub. Közép-európai ország vagyunk, ez már nem számít egzotikumnak. A Postmasters esetében nincs jelentősége, hogy honnan jössz.
Forbes.hu: Pragmatikusan kell nézni, ez egy kereskedelmi tevékenység.
Szerintem ők mindig bevállalós művészetet képviseltek. Full konceptuális művészet, installációk, videók, nem érted. (nevet)
Magdalena Sawon és Banovich Tamás, a New York-i Postmasters Gallery tulajdonosai. Fotó: Kyle Knodell
Forbes.hu: Tehát mainstream, de gazdaságilag nem a legprofitábilisabb?
Ezt nagyon nehéz megítélni. Nem egyszer futottam bele abba a házibulik során, hogy legnagyobb meglepetésemre a nappaliban ott lógott valami, amit egy Chelsea-beli galériából szereztek be. Itthon akkoriban elképzelhetetlen volt az, hogy be van installálva és folyamatosan megy egy konceptuális videómunka, meg egy falra applikált, helyspecifikus installáció is. Itthon Barabási Albert Lászlónál láttam ilyet.
Forbes.hu: És kint hol?
Például Nouriel Roubini, a híres nemzetközi közgazdász lakásán. Gondolom, valamelyik művésszel jutottam el hozzá egy partira, Tribecába. A felső szomszédja egyébként Frank O. Gehry volt. Nála nem jártam. (nevet)
Forbes.hu: Nem feltétlen gondolná az ember, hogy egy sztárközgazdász lakásán videóinstallációk futnak.
Igen. Ezt csak azért meséltem el, mert az, hogy eladhatatlan, ott mást jelent. Vannak ilyen típusú gyűjtemények és ott vannak a múzeumok, akik vásárolnak mindent. Akkoriban nagyon ment a koncept. Teljesen el voltam ájulva attól, hogy jártuk a Chelsea-beli galériákat és az ilyen típusú műtárgyművészet mint az enyém maximum a tíz százalékot érte el.
Forbes.hu: És most ez visszarendeződőben van? Talán ezért is állíthattál ki?
Tamással beszélgettünk róla, hogy jött ez most, mert ez absztrakt, és akárhogy is nézzük, festészet. Ők valószínűleg tök mást látnak benne. Nekik valószínűleg az tetszett meg, hogy amit én csinálok, az egy hazárdjáték. Nagyon szabad absztrakció, amiben szerepet kap a véletlen és a kiszámíthatatlan. Annak a határán lavírozok, hogy mik azok a képépítő elemek, amiket egészen meg tudok határozni és történik egy olyan munkafolyamat, amelyben óriási teret kap az anyagok kémiai reakciója és ezzel együtt az, hogy a véletlen milyen formációkat hoz létre. És így is lépek mindig tovább. Ezért nem tudom megmondani neked, hogy mit fogok festeni egy hónap múlva, fél év múlva, egy év múlva. Ez egy kísérletezés eredménye mindig.
Forbes.hu: Ezt hívod folyamatfestészetnek?
Nem teljesen, de mindjárt elmondom azt is. Ennek az a lényege, hogy a véletlenekből, a hibákból, a hibás anyaghasználatból jönnek a következő ötletek és motívumok. És utána azon a hullámon megyek tovább, ami hibaként keletkezett. Létrejön valami és azt próbálom megismételni, újra megcsinálni, születik egy kicsit más képi forma, és ott megint lesz egy zűrzavar.
Forbes.hu: És megjegyzed, hogy az a hiba hogy keletkezett?
Nagyjából igen. Nem titkolt cél, hogy az elrontásból tudjak újra építkezni.
Forbes.hu: De van olyan, hogy történt valami nagy magic és újra akartad próbálni és nem működött?
Van, sajnos! (nevet)
Forbes.hu: Ez azért bosszantó lehet. Mintha egy tudós feltalálná a rák ellenszerét, de nem tudná, hogy csinálta.
Ezért minden munka egyedi és megismételhetetlen, mert részleteiben amúgy se lehetne megismételni. Lehet, hogy hangulatában meg lehetne, de néhány százalékos különbség az anyagkeverésben, a páratartalomban vagy a hőmérsékletben egészen más végeredményt hoz. Nyilván van egy elképzelésem, a színeket például pontosan be tudom lőni.
Forbes.hu: Azt is képalkotó elemnek hívod?
Abszolút képalkotó elem. Azt, hogy milyen színű lesz vagy tónusú, elég pontosan meg tudom határozni. Az irányultságát, a lendületét is. De direkt játszok arra, hogy legyen egy szabadság. Hagyjak felületet a véletlennek. És van egy pont, amikor én, mint egy megfigyelő vagyok jelen. Ez egy egész napos folyamat, száradási időn belül kell megszülessen a kép. Ebben a folyamatban keverednek az anyagok és próbálom befolyásolni még egy kicsit a történetet.
Forbes.hu: Mennyi időd van minderre?
Egy napon belül megszikkad, addig lehet manipulálni. A teljes száradás körülbelül egy hét. Szerintem Tamásnak is ez a gondolatiság tetszhetett. Van egy egzisztenciális krízis a világban, van egy átalakulás és egy óriási kiszámíthatatlanság. Amikor tényleg nem tudod, hogy mi fog történni pontosan és kénytelen vagy megfigyelőként alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz.
Forbes.hu: Gondolom a kiállítás címét is ez határozta meg.
A Super Natural, a természet feletti, ez egy szójáték.
Forbes.hu: Csak én érzékelem azt, hogy az ökológiához való hozzáállásunk kezd megváltozni? Akik a természetfestészetről így elsőre eszembe jutnak, William Turner vagy Caspar David Friedrich, ők mind a 19. században alkottak. Aztán a 20. században mintha ez nem lett volna annyira erős tematizáló elv. De lehet, hogy nincs igazam.
Jó kérdés. Engem az izgatott ebben a munkafolyamatban, hogy ami történik az anyagokkal, a formációk kialakulásával, az nagyon hasonlít egy mikro-makrokozmosz szinten a természetben fellelhető folyamatokra. Van egy lendülete valaminek. Egy magból lesz egy fa, amiben benne van egy életre való információ. Hogy pontosan mi történik vele, ezer kiszámíthatatlan erő fogja meghatározni. Ezért nincs kettő egyforma.
Forbes.hu: A kiszámíthatatlan jelen volt a 20. század művészetében, elég, ha csak Jackson Pollockra vagy Hantai Simonra gondolunk. De a természet közelsége kevésbé. Talán ez lehetett a másik, ami az ottani közeget megragadta.
Van egy kiszámíthatósági faktor és egy kiszámíthatatlansági faktor. Én mindig is rém unalmasnak találtam azt a fajta művészetet, ami előre tervezett és százszázalékosan precízen kiszámolt és megvalósított, mert akkor az kivitelezés. De alkotóként hol van az izgalom benne? Nekem ez jelenti az izgalmat, hogy milyen az a fa, hogyan fog nőni, hogyan fog becsapódni egy hullám. Mintha fotós szemmel néznéd, hogy mikor kapsz el egy olyan pillanatot, ami valószerűtlen.
Forbes.hu: Hogy alakult ki, amit ma alkotsz? Kicsiben nem is tudsz festeni?
De, vannak kicsik is!
Forbes.hu: A diplomamunkád milyen volt?
Azt inkább nem mutatnám meg! (nevet)
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Forbes.hu: Mi foglalkoztatott akkor? Úgy is kérdezhetném, hogy mióta ilyenek a képeid, mint most?
Mindig is jelen volt egy természetabsztrakció. Éveken keresztül vizes témákban utaztam, hullámok, vízesések, hasonlóan szabad absztrakcióval imitálva. Ami más volt, hogy ekkor még voltak konkrét előképek, de ma már nem megyek le a Plitvicei-tavakhoz inspirálódni. Ehhez még kellett, hogy az élmény meglegyen. Történt egy technikai váltás is, hiszen azok még olajfestékkel készültek, de ugyanúgy fröcskölve, folyatva, részleteiben absztrakt, de hatásában figurális, távolról nézve akár fotószerű.
Forbes.hu: Egy hatalmas belterű régi csarnoképületben alkotsz. Hogy találtad meg a műtermed?
Amikor visszajöttem New Yorkból, a volt képzős kollégákkal kibéreltünk egy csarnokot, ebből lett az Art Factory. Ez a Láng Gépgyár területe volt, amit egy turbinagyáros alapított a 19. században, később privatizálták és itt a környéken csomó mindent lebontottak.
Forbes.hu: És van rá terv, hogy hová mentek tovább?
Nincs. Majd megijedünk, ha kell. A méretre visszatérve, ez egy tudatos növekedés, 2022-ben lesz kínai múzeumi kiállításom, kint van már egy csomó munka, vettek a gyűjteménybe is képeket. A nankingi múzeumról azt kell tudni, hogy magántulajdonban van, egy kilenc emeletes múzeum, benne egy emeleten, ezer négyzetméteren a kortárs. A múzeumban van antik kínai művészet, kerámia, kalligráfia, és kortárs nemzetközi művészet is.
Forbes.hu: Így első hallásra elég intenzív volt ez az év.
Ősszel kiadtunk egy könyvet Makláry Kálmánnal, ez egy 200 oldalas album, az első monográfiám, őrült nagy munka volt. Közben jelentkezett a kínai múzeum, és ajánlottak egy kiállítást. Mielőtt elutazott az anyag, mindent át kellett nézni, restaurálni, újrafeszíteni, ami nagy dolog, logisztikai szempontból is kihívás volt, ezek óriási vásznak. Gyakorlatilag lenullázták a teljes raktáramat. Mindezek után decemberben jött be a Postmasters kiállítási ajánlata és Makláry is szervezi a következő kiállítást. Konkrétan én magam megijedtem attól, hogy ez hogyan fog kihatni az alkotómunkára. Amikor hirtelen jön a siker, ott van a veszély, hogy fogom-e tudni tartani a lépést, szintet tudok-e ugrani, vagy eltévedek ebben. Mert van egy ilyen veszély ebben, nem? Egész ősszel semmit sem tudtam itt a műteremben csinálni, nem tudtam festeni. A képek, a csomagolóanyagok, kettő, három és négyméteres vásznak, összesen 82 kép.
Forbes.hu: Abból mennyit vettek meg a gyűjteménybe?
Annyit!
Interjú az interjúban
Telefonon értük el Banovich Tamás galériatulajdonost, aki negyven éve él New Yorkban, ennek ellenére teljesen hibátlanul és választékosan beszél magyarul, így az anyanyelvünkön tudtunk beszélgetni. A szimpatikus amerikai magyarral a május 1-jén zárult kiállításról beszélgettünk.
Forbes.hu: Mi fogott meg Márta képeiben?
Amikor először találkoztunk, akkor ő diák volt, és már akkor is tetszett az energiája és az ambíciója. A mi galériánk korábban nem igazán specializálódott sem a festészetre, sem az absztrakt művészetre, elsősorban a konceptuális művészetben és a digitális művészetben vagyunk otthon. Különösen az a fajta absztrakció, a gesztikus irányzat, amit korábban képviselt, nem az én világom, és nem igazán passzolt a programunkba sem.
Forbes.hu: Mi változtatta meg mindezt? Mikor született az a döntés, hogy bár nem illik a koncepcióba, mégis megrendezitek a kiállítást?
Az alapmottónk szerint olyan művészettel foglalkozunk, ami releváns és aktuális. Tavaly karácsonykor ellátogattam a műtermébe, a járvány közepén voltunk és rájöttem, hogy Márta művei hirtelen nagyon evokatívvá váltak: a bizonytalanság, a természet erőinek való alávetettség hirtelen nagyon aktuálissá tették a művészetét. A természeti katasztrófák itt vannak előttünk, a Sandy hurrikán szó szerint az ajtónkon kopogtatott, fél kilométerre a tengerparttól. Ez nagyon drámai volt. Ezek az emberfeletti erők elfoglalták az agyunkat és volt is időnk róla gondolkozni. Hirtelen ebben a kontextusban láttam az ő képeit.
Forbes.hu: Volt valami más vetület is?
A másik érdekes szempont a lépték kérdése. Nincs benne lépték, lehetne mikro- vagy makro is. Az egyetlen lépték a te viszonyod a képhez, ami viszont drámai, hiszen az ő vásznai négy méter szélesek, szinte bele lehet sétálni.
Forbes.hu: Hogy fogadta mindezt a New York-i közönség?
A visszajelzések nagyon jók voltak, de üzletileg ez egy lassabb folyamat. Az itteni galériák kicsit máshogy, reprezentációs alapon működnek, mi hosszabb távon dolgozunk egy művésszel. Ennek ellenére négy komoly érdeklődő is van, biztosan lesznek vásárlások is.
Mennyibe kerülnek a képei? A galéria portfólióján belül ő hol helyezkedik el?
Nem szoktunk titkolózni, a transzparencia hívei vagyunk. Mi alkalmazkodtunk az európai áraihoz, így a nagy képek ára 30 ezer euró, a kisebbeké valamivel kevesebb. Ez az itteni kezdők között drágának számít, de a nagyobb piacnak meg olcsó. Ami pluszt jelent nála, hogy ő egy nagyon fair és szimpatikus ember. Ez is sokat segít.
Fotók: Sebestyén László / Forbes
