Enyhíti a hőszigethatást, megköti a port és méretéhez képest eszméletlen mennyiségű oxigént termel: az úgynevezett Miyawaki-erdőhöz mindössze pár négyzetméternyi terület szükséges, mégis ez lehet az egyik legjobb módszer arra, hogy bezöldítsük a felforrósodó nagyvárosokat.
Bármilyen jó lenne, nem létezik olyan bolygómentő recept, ami egy csapásra megoldja azt az összetett ökológiai problémát, sőt, katasztrófát, amit az emberi tevékenység okozott. De létezik egy módszer, ami nem túl látványos, mégis meglepően pozitív hatást gyakorol a lokális környezetre. Szerencsére itthon is egyre több helyen tűnnek fel a mindössze néhány négyzetméteres minierdők. De honnan ered a módszer?
Egy Miyawaki Akira nevű botanikus és növényökológus a múlt század második felében megfigyelte, hogy hazája erdeiben sok a tűz, a faipar által erőltetett fafajok erdei könnyebben meggyulladnak, és a viharok is jobban megtépázzák őket, mint a természetesen fejlődő erdőket. Emiatt saját módszer kifejlesztésébe fogott, aminek lényege, hogy őshonos fajokhoz nyúl vissza, és
akár még a legszennyezettebb levegőjű nagyvárosokban is működik.
Miyawaki (vagy ha valakinek így egyszerűbb: 宮脇 昭) a Yokohama Nemzeti Egyetem professzor emeritus volt, és hosszú élete során sokakra volt hatással, és számos díjat vehetett át. Ma már nincs közöttünk, 2021-ben hunyt el, kilencvenhárom éves korában, de nevéhez több millió elültetett fa fűződik csak Japánban. De a módszere nem csak a szigetországban ismert, ma már világszerte alkalmazzák sikerrel.
A Miyawaki-módszer útja a világsikerig
Miyawaki 1928-ban született Okayama prefektúrában, és a szomszédos tartományban, a Hiroshima Egyetemen tanult biológiát. Mellékszál, de alig pár évvel járunk az atombomba felrobbantása után. A magok kutatása kapcsán végzett fiatalkori munkáira felfigyelt egy német botanikus, Reinhold Tüxen, aki 1958-ban meghívta őt magához egy tanulmányútra Németországba.
Tüxen itt megismertette saját, „lehetséges természetes vegetáció” névre keresztelt elméletével, melynek lényege az őshonos növényzetre való fókusz. Más szavakkal azokra a növényekre próbáltak figyelni, amelyek az ember megjelenése előtt lehettek az adott területen. Ez a Miyawaki-módszer egyik sarokköve lett.
Az emberi tevékenység elmúlt néhány száz éve miatt ez a „lehetséges természetes vegetáció” gyakorlatilag felismerhetetlen a szigetország területén. Tüxen ihletésére Miyawaki 1960-ban hazatérve mégis az országa őshonos növényeinek katalogizálásának szentelte magát,
a sintó szentélyek körüli védett erdőket használva kulcsfontosságú referenciapontként.
Miyawaki nemcsak kiváló kutató volt, hanem jó menedzser is, aki rendkívül ügyesen kötötte össze kutatásait a japán üzleti szereplőivel, bevonva őket a finanszírozásba, ami elősegítette a módszer nemzetközi terjedését.
Nagyvárosi környezet, rossz minőségű talaj: nem akadály
Az 1970-es években kifejlesztett módszer lényege, hogy egy adott területen a lehető legtöbb fát ültetik el, akár olyan területen is, ahol épp rossz minőségű a talaj, és így nincs élet. Miyawaki kiindulópontja az volt, hogy emberi tevékenység nélkül valószínűleg mindenhol fák lennének – csak éppen lehet, hogy ehhez több száz évre lenne szükség.
Megfigyelte, hogy ha egy négyzetméterre három facsemetét telepít, a rendszer működőképes: a fák törzse ugyan vékony marad, de az egymással vetélkedő fák hihetetlenül gyorsan az égbe szöknek, és sok oxigént termelnek.
Az egész olyan, mint egy nagy erdő kicsinyített mása: a lényeg a versengés.
A Miyawaki-erdő kis területet foglal el, mégis sok fának ad otthont, ami lélegzethez juttatja a szennyezett levegőjű városokat. A minierdők párásítanak, árnyékot biztosítanak, rovaroknak és kisebb énekesmadaraknak ad otthont: nem csoda, hogy a módszer igencsak népszerű lett.
Miután az első kísérletek sikeresnek bizonyultak, néhány japán vállalat – így például a Toyota vagy a Nippon Steel – megkérte őt, hogy telepítsen minierdőket a gyárak területén. A módszer itt is működött, és a globális vállalatoknak is köszönhetően a szigetország után terjedni kezdett a többi kontinensen is.
A módszer hamar követőkre lelt Indiában, Thaiföldön, Kínában, Brazíliában is. De lassan nincs olyan ország a világban, ahol ne lenne ilyen kis zöld folt, ma már az Amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Belgiumban, Hollandiában is van már ilyen minierdő, a japán kutató nevéhez nevéhez így ma már több tízmillió fa elültetését köthetjük.
Évente akár egy méter
Bár a módszer valóban pofonegyszerű, a sikeres ültetéshez azért nem árt betartani néhány alapszabályt. Kezdő lépésként meg kell vizsgálni a talaj összetételét, majd felkutatni, hogy milyen őshonos fafajok és bokrok élhetnének a területen. Fontos, hogy ezek közül ne csak egyet válasszunk ki, érdemes minél színesebb mixet összeállítani.
A telepítésnél fontos, hogy a – természetet utánozva – véletlenszerű mintázatban ültessük el a csemetéket. Az egyetlen extra trükk az, hogy Miyawaki rájött, hogy a fák sokkal gyorsabban növekednek, ha egy speciális gombafajt kevernek a talajhoz. Ehhez úgynevezett mikorrhiza gombákat használnak, amelyek gombafonalaikkal behálózzák a fák gyökérzetét és segítenek nekik minél több vizet és tápanyagot felvenni.
A kiszáradás és a gazosodás ellen érdemes szalmával, mulccsal vagy más természetes takaróval lefedni a talajt, amivel egyúttal a tápanyagról is gondoskodtunk. A fák gyorsan meghálálják az öntözést, évente akár egy méterrel is nőhetnek. Miután a rendszer stabilitása beállt, nincs szükség külön öntözésre.
A módszer amilyen egyszerű, olyan okos és jól működő, az eredmény pedig
tisztább levegő, kevesebb por, és a felforrósodó városokban egyre fontosabb árnyék.
A hatékonyságát nem is igen kérdőjelezik meg, a nemzetközi kritika talán csak azt veti a szemére, hogy viszonylag drága, és egyes nagyvállalatok is gyakran használják greenwashing céljából – de erről talán nem a módszer tehet.
Itthon is terjedőben
Magyarország első Miyawaki-erdejét 2021-ben telepítették a fővárosi Tabánban. A Főkert szakemberei összesen százhúsz facsemetét ültettek el egy – erdőkhöz képest – zsebkendőnyi, mindössze negyven négyzetméteres területen. A kísérlet jól sikerült,
a tabáni domb aljánál található növendékek máris látványos magasságot értek el.
A telepített növények között olyan fajok találhatóak, mint mezei- és korai juhar, gyertyán, barkócaberkenye, vadkörte, vénic szil, kocsánytalan tölgy, csíkos kecskerágó, egybibés galagonya. Ezek a fajok a budai hegyek lejtőin jellemzően őshonosak, így a meszes talajú, középhegységi lombhullató erdőtársulást imitálják.
Minierdő telepítése a budapesti Tabánban 2021-ben. Fotó: Főkert
Az ország második Miyawaki-erdejét Baján ültették el, ahol a százhúsz négyzetméteres, betonépületekkel körülvett területen összesen háromszázhatvan fát ültettek el. A feladatot önkéntes kisgyerekek végezték, ugyanis kisebb testsúlyuk kevésbé tömöríti a talajt, ráadásul ők ügyesebbek a „véletlenszerű” ültetésben is, ami jól imitálja az erdőket. A hosszan tartó száraz időszakok miatt szárazságtűrő fafajokat válogattak ki, emellett szempont volt az is, hogy a virágzó, gyümölcsöt érlelő fajok egyéb életközösségeket is támogassanak.
Az első ilyen erdőt alig három éve ültették Magyarországon, de azóta úgy terjednek, mint a mikorrhiza gomba fonalai a földben. Ma már ilyen minderdőket találunk Soroksáron, Rákoskerten, Kelenföldön, az Andor utca mellett, a Boráros térnél, a Petőfi híd lehajtója mentén vagy épp a Gesztenyéskertben is.
És hogy ezek a minierdők milyen mélyen gyökereznek (haha) a japán kultúrában, egyúttal inspirációs forrásként is szolgálnak, arra jó példa lehet akár egy budapesti épület is. A Magyar Zene Háza tervezője, a Tokióban és Párizsban élő japán sztárépítész, Fudzsimoto Szószuke (Sou Fujimoto) is beszélt erről másfél évvel ezelőtt, a Forbes.hu-nak adott interjúban.
