Bizonyos események együttállása okán immár a programozásról – és annak oktatásáról – is kimondatott, hogy nem lesz rá szükség a jövőben. Persze, orvosokra sincs szükség, hiszen egyre egészségesebben élünk.
(A szerző a Codecool programozóiskola alapítója és ügyvezetője. Korábbi írásai itt olvashatók.)
Talán még emlékeznek kortársaim Danny De Vito monológjára a Nagy Likvidátor (Other People’s Money) című film könyörtelen befektetési bankárjától: „Valószínűleg az utolsó sarkantyúgyáros készítette a világ legjobb sarkantyúit. Növekvő részesedés egy csökkenő piacon: biztos csőd!” Szezonja van a szoftveripar válságát taglaló cikkeknek. Kell-e egy programozóiskola (bootcamp) alapítójaként attól rettegjek, hogy a szoftverfejlesztők a sarkantyúkészítők sorsára jutnak?
Mindenkinek megvan talán az élmény, mikor gyerekkori barát, rég látott kolléga, esetleg a taxi sofőrje azt ecseteli, hogy a gyógyszerek és az orvosok már csak azért sem megbízhatóak, hiszen ha meggyógyítanák az embereket, akkor elveszítenék a munkájukat. A valóság ezzel szemben az, hogy az orvostudomány fejlődése nyomán a születéskor várható élettartamunk egy évszázad alatt megduplázódott, a hivatásos orvosok és ápolók iránt folyamatosan mindenhol óriási a kereslet, és az egészségügyi büdzsék a fejlett társadalmakban a 20. században átlépték a katonai kiadásokat. Egy-egy új vakcina, diagnosztikai eljárás, sikeres gyógyszer bejelentésekor nem vonulnak utcára orvosok milliói az állásukat féltve. A SOTE-ra többszörös a túljelentkezés, még annak tudatában is, hogy egyre egészségesebbek az emberek. A nagy kép változatlan: egyre több embernek, egyre hosszabb élete folyamán egyre változatosabb nyavalyái vannak. Doki tehát kell.
Merre, ha nem erre?
Vinnai Balázs alapítótársam egyik kedvenc idézete, Amara törvénye, mely úgy szól, hogy az innovációk rövid távú hatását általában hajlamosak vagyunk túlbecsülni, és a hosszútávúakat pedig alul. Miközben Amara törvénye általában igaz, a rövid és a hosszú táv definiálása már mindig az adott helyzettől függ.
Ezért történhet meg az, hogy miközben évek,
lassan évtizedek óta futurisztikus jóslatok sora jelenik meg az önvezetés diszruptív hatásairól, eközben a magyar főváros buszaihoz a Fülöp-szigetekről kell sofőröket toborozni.
Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy majd egyszer – valamikor – mindent felforgat az önvezetés, de ettől még idén, meg jövőre, és még az sem kizárt, hogy még 2030-ban is, kellene pár sofőr. És a hasonló példák sora hosszú: számtalan olyan iparágban van munkaerőhiány, ahol tavaly, 3 éve, vagy akár már 2000 előtt a teljes robotizáltságot jósolták: logisztika, gépgyártás, nyomdaipar. Még a szemünk előtt demokratizálódó hír- és tartalomgyártás területe is népszerű a pályaválasztók körében. Minek tanul valaki újságírást, ha bárki lehet az interneten újságíró? Ráadásul már 2017-ben bemutatták az algoritmust, amivel tőzsdei híreket lehet íratni pusztán részvények nevéből és árfolyamából.
Akinek halálhírét keltik
Bizonyos események együttállása okán immár a programozásról – és annak oktatásáról – is kimondatott, hogy nem lesz rá szükség a jövőben. A gazdálkodást nehezítő körülményeket részletesen taglalta Langmár Péter, ugyanakkor a piaci környezettel kapcsolatban jó magam nem vagyok ennyire pesszimista.
Ha X szoftvervállalat 8 ezres átszervezésének, meg Y felhőszolgáltató 10 ezres elbocsátásának hírét és minden más közelmúltbeli bejelentést alaposan átnézünk, akkor azt látjuk, hogy ezek még mindig elmaradnak azoktól a becslésektől, amik még tavaly is milliósra becsülték az unióban fennálló IT-munkaerőhiányt. Csak Magyarország esetében legalább 20 ezer betöltetlen állásról olvashattunk az elmúlt években.
Még ha be is fékezett sok cég, még ha be is gyűrűzött ide néhány válságjelenség – nyugati cégektől leépített fejlesztők, orosz szabadúszó programozók, visszafogott kockázati tőke források – akkor is nehezen találok igazolást arra, hogy miért lenne ez a visszaesés több, mint csupán átmeneti.
Egy olyan válságról beszélünk, ahol a tetten érhető munkanélküliség legfeljebb is csak marginális.
Ha a nagy képet nézzük, a világ nem lesz kevésbé digitális, a felzárkózási verseny bőséges teendőt fog biztosítani tizen- és százezreknek a régiónkban. Amikor újra lesz gazdasági növekedés, esetleg ismét érkeznek uniós források, akkor fogunk újra rádöbbenni, hogy nincs elég ember a feladatok elvégzéséhez? Akkor kezdenek majd el toborozni átképezhető embereket a cégek? Akkor fájni fog, ha nem áll rendelkezésre elég ember. Akkor ismét lesz majd jelentkező, aki áldozza energiáját, kockázati tőkéjét, hogy kitöltsön egy piaci űrt. Nagyon csúnyán fognak öregedni azok a cikkek, amik a szoftveripar, a programozás és a programozásoktatás végét jövendölik.
A kompetencia rangja
A mesterséges intelligencia (AI) majd elveszi a programozók munkáját? Ezzel kapcsolatban nem lennék fatalista. A speciális munkaerő iránti igény független attól, hogy a digitális transzformációban mennyire lesz benne az AI, a VR, az AR vagy akárhány név a naptárban. A GPS-es térképszoftverek lenyomták a térképkiadókat. Munkanélkülivé lettek-e a térképészek? Nem, hiszen ők értettek ab ovo a térképekhez, a programozók csak felvértezték őket egy műholdas eszközzel. Tönkrementek-e a filmstúdiók és a lemezkiadók a CD és a DVD elhalálozása után? Nem, hiszen ezeket a szórakoztatóipari produktumokat, a hordozórakéta típusától függetlenül ők tudják eljuttatni a csillagok közé. Attól még, hogy az AI képes olyasmire, amit egy programozó is tud, attól még a kompetencia ranglétrán a második legkompetensebb a programozó marad. Ráadásul ebben az iparágban csak a laikusok látnak mindenkit programozónak – ahogy egykoron minden informatikust rendszergazdának hívtak.
Valójában szerteágazó szakma ez, aminek csak az előszobája a programozás.
Kellene-e tehát rettegést érezzek akkor, amikor a világ legpotensebb iparágának számító IT-szektor egyik leggyorsabban felértékelődő hardvergyártójának első embere azt állítja, a mesterséges intelligencia révén mindenkiből programozó lesz, ezért nem lesz szükség programozás-oktatásra?
Az az iparág, ahol évente cserélődnek hardverek, havonta frissülnek szoftverek, naponta jelennek meg innovációk, és percenként bejelentenek egy szabadalmat, átengedné a laikusok kezébe a saját nyelvét?
De tegyük fel, hogy így van. Feltételezzük, hogy valamikor a távoli jövőben megtehetem azt, hogy leülök, és elképzelem a világ legmenőbb lövöldözős játékát. Belemormolom a mikrofonba, hogy „Legyen jobb mint a Cségó!”, kicsit részletezem az elvárásaimat, és akkor egy gép ennyiből megalkotja a szoftvert, ami letaszítja a trónjáról a Call of Duty-t és a Fortnite-ot?
Ha be is köszön ez az utópia, ki meri azt gondolni, hogy nem lesz szükség ekörül, a vajúdó gép körül egyetlen kódliteráns bábára sem? Ahhoz, hogy ne torzszülött legyen az a szuper lövöldözős szoftver, biztosan kell majd ismerni fogásokat, precíz promptokat, parancsokat, hogy működjön. Lássuk be: a programozók utáni világnak lesz egy sajátos programnyelve. Lehet, hogy mindenki beszélni fogja.
De az AI után a második legjobban akkor is a programozók fogják tudni azt beszélni.
Boda József,
Codecool programozóiskola, alapító-ügyvezető
