Ahhoz, hogy a filantrópia és az adakozás ne csak egy szűk réteg „hobbija” legyen, átfogó szemléletformálásra van szükség. Filantrópiában az adatok szerint már a Balkán is előzi Magyarországot. Mikor (és hogy) lesz menő adni? Dilemmák, stratégiák és jó gyakorlatok.
Ez a véleménycikk, ma, a Giving Tuesday napján jelenik meg. A napon, amiről kevesen tudják, hogy az adományozás világnapja. A szerző, a Bridge Budapest vezetője, korábbi írásai itt olvashatóak.
Van valami különös abban, ahogyan ma Magyarországon az adakozáshoz viszonyulunk. Ha valaki egzotikus helyen nyaral, büszkén osztja meg a képeket. Ha valaki adományoz, és arról beszámol, akkor sokan úgy érzik, hivalkodik. Aki akár milliókat adományoz oktatási vagy egészségügyi kezdeményezéseknek, inkább hallgat. Vannak kultúrák, ahol az adakozás státuszszimbólum, itthon inkább titkolni való. Nem jópéldát látunk benne, hanem magamutogatást. Miért van ez így? Hiszen a filantrópia sokkal több, mint pénzügyi adomány: egy olyan morális tőke, amely hosszú távon meghatározhatja egy társadalom erejét és összetartó képességét. Ha nem látszik, nehezebben terjed.
Magyar nevén az Adakozó Kedd, a black friday-t követő kedd, amit a vásárlási őrület kompenzálására hívtak életre. Egy Amerikából indult, globálisan terjedő mozgalom, amelynek célja, hogy legyen egy nap, amikor minden az adományozásról szól. A NIOK Alapítvány 2014-ben indította el itthon az első Giving Tuesday kampányát. 2017-től ez az alapítvány lett a Giving Tuesday mozgalom hivatalos magyarországi nagykövete. Minden résztvevőnek részletes kampányanyagot, edukációt biztosítanak. Nincs könnyű dolguk, mert erről a napról leginkább csak a civilek tudnak, pedig igény itt is lenne rá, hogy legyen minimum egy nap, amikor szemmel látható mértékben mozdulnak meg az adományozók. Amerikában vannak szervezetek, akik az éves büdzséjük zömét ezen az egy napon gyűjtik össze. 2023-ban 3 milliárd dollár felett jött össze a civileknek az adakozó napon.
Látva a gazdaság, a szociális intézményeink, az oktatás és a kultúra állapotát, az igény itthon is nőni fog.
Időszerű azzal foglalkozni, hogy amikor egyre többen kérnek, hogyan lehetne jól vagy jobban adni. Ez nem csak pénzkérdés.
Ugyanúgy, ahogy a napi működés más területein is, elsődlegesen tudatosság és kultúra kérdése. Ez adja az apropót, hogy megpróbáljunk átfogóbb képet festeni arról, hogy állunk, azaz hogyan adunk itthon.
Az év ezen időszaka hagyományosan a legadakozóbb időszak
Plusz apropó az immár harmadik éve átadott Forbes-Bridge Az Év Filantrópja Díj is. Három éve gyűjtjük a bemutatásra érdemes jópéldákat. Ma még többen vannak azok, akik nem szeretnének élni ezzel a láthatósággal, hiába adhatna a történetük inspirációt más nagyadományozóknak. A díjra civilek jelölnek, és előtte gyakran megkérdezik a nagy adományozóikat, jelöljék-e őket. A válaszuk sokszor határozott nem. Pedig a díjat éppen azért hoztuk létre a Forbesszal közösen, hogy legalább egyszer egy évben reflektorfénybe kerüljenek azok a nagylelkű üzleti szereplők, akik példát mutatnak az adakozás, az adományozás terén mások számára.
A 2024-es Forbes Magyar100 Gála kerekasztala a filantrópiáról. A színpadon Galambos Márton, Gauder Milán, Küllői Péter és Pistyur Veronika beszélgettek. Fotó: Fejes Bence
Filantrópiának, jótékonyságnak, adományozásnak, adakozásnak, adásnak hívjuk – szinonimákként kezelve, pedig ezek a fogalmak nem teljesen fedik egymást, eltérő megközelítéseket takarnak a paternalizmus és az altruizmus tengelyén. A pontos fogalmak értése egyelőre mindegy is, mi már annak örülnénk, ha az az általános attitűd terjedőben lenne: adni annyit tesz, mint valami jót és hasznosat tenni anélkül, hogy abból direkt személyes hasznot remélnénk – az életminőség javításért, a közjó szolgálatában, egy szerethetőbb, méltóbb és élhetőbb világért.
Az adakozás itthon elsősorban ad-hoc, esemény-jellegű, katasztrófa- vagy krízisfókuszú, és jellemzően a decemberi időszakra koncentrálódik. Az adományozások körülbelül 30%-a az ünnepek előtt és alatt történik. A Magyar Vöröskereszt 2023-as kutatása szerint a magyarok 58%-a szokott adakozni, de rendszeresen mindössze 19%. A magyar társadalomban az adakozás még nem a mindennapok része. A rendszeres adományozás aránya alacsony, pedig a tervezhetőség és a biztonság a befogadó szervezetek számára alapvető lenne. Ennek ellenére látszik, hogy bizonyos események alkalmával a lakosság mozgósítható, és ez reménykeltő. Az adakozók több mint fele jellemzően 5 000 forintnál kevesebbet, míg közel egyharmaduk 5 000 és 10 000 forint közötti összeget adományoz. A lakosság 72%-a, különösen a fiatalabb korosztály, az szja 1%-os felajánlását is adományozásnak tekinti.
Filantrópiában a Balkán is megelőz bennünket
A World Giving Index (WGI) és a Global Philanthropy Environment Index (GPEI) eltérő szempontból vizsgálja a filantrópia környezetét. A WGI nem nézi az adott ország gazdaságát, kizárólag az egyének nyitottságát az adakozásra, segítségnyújtásra. Jó hír, ez alapján hazánk a középmezőnybe tartozik. Van kikből építkezni. A szofisztikált GPEI, a filantrópia politikai- és gazdasági környezetének, és a kapcsolódó jogszabályoknak a vizsgálata alapján Magyarország átlag alatt teljesít, a régióhoz képest is. Konkrétan az utolsók vagyunk.
Hat szempont
A GPEI hat szempontot vizsgál: az NGO működés könnyedsége, adókedvezmények, határokon átívelő jótékonyság, politikai, gazdasági és szociokulturális környezet. Vagyis ez a mutató arról szól, hogy a filantrópiának az adott országban milyen az általános kontextusa és környezete, milyen körülmények között működik. A globális átlag az ötfokú skálán 3.63. Magyarország a 3.14 összesített pontszámával, és egyenként is mind a hat szempont alapján átlag alatt teljesít, a régióban és a Balkánhoz képest is. Figyelemre méltó, hogy a szociokulturális környezet szempontjából – vagyis a filantrópia kulturális hagyománya, a közbizalom, a filantrópia ismertsége, és az NGO-k percepciója alapján – Kelet-Európa sereghajtója vagyunk, globális szinten is. A globális átlag 3,38, a kelet-európai 3,29, a magyar 3,00.
Az adományozáshoz és az önkénteskedéshez való viszonyunk is régiós átlag alatt van.
A Social Impact Alliance for Central & Eastern Europe (V4) tanulmánya alapján Magyarországon adományoznak az NGO-knak a legkevésbé: 36%, míg a V4-átlag 46%, és Lengyelország kiemelkedő 51%-kal. Nálunk adományoznak a legtöbben évente csak egyszer: 53%, míg a V4-átlag 41%, azaz a többi országban rendszeresebbek az adományok. A V4 országokból legtöbben itthon várják a cégektől a társadalmi felelősségvállalást – viszont nálunk a legkevésbé hajlandó a lakosság többet fizetni az ilyen termékekért, szolgáltatásokért: 38%, szemben a V4-átlag 44%-kal. Ezzel párhuzamosan nálunk a legkevésbé nyitottak a munkahelyi önkénteskedésre is: 27%, míg a V4-átlag 39%.
A bizalmatlanság bizalmatlanságot szül
A kormány civil szervezetekkel szembeni narratívája, különösen a 2017-es „Civil törvény” komolyan hozzájárult a bizalom csökkenéséhez is. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) 2022-es jelentése szerint a törvény bevezetése óta a civil szervezeteknek nyújtott magántámogatás 40%-kal csökkent, és a céges adományozásra is negatívan hatott.
Kockázatkerülés miatt például a cégek egy része igyekszik elkerülni a politikailag érzékeny kezdeményezések támogatását.
Ez a régióban szintén eltérő, és korreláció látszik a demokratikus intézményekbe vetett bizalom és az adományozás között. A magyar bizalom 50%, a lengyel 70%, a cseh 65%. Az is látszik már, hogy a covid és az ukrajnai háború kapcsán az önkénteskedés intenzitása nőtt, de itthon voltak a leginkább bizonytalanok az emberek, hogy tartósan folytatják-e a segítségnyújtást.
A filantrópia terjedésének egyik nagy akadálya a jogi szabályozás és az adóösztönzők hiánya. Míg a cégek adókedvezményt érvényesíthetnek, addig az egyéni vállalkozók és a magánszemélyek nem jogosultak kedvezményre, ha adakoznak. Ennél is komolyabb probléma az edukáció hiánya minden résztvevő körében. Az emberek sokszor nem ismerik a filantróp lehetőségeket és az adakozás hosszú távú társadalmi hatását. Ehhez képest Lengyelországban külön programokat és eseményeket szerveznek a filantrópia népszerűsítésére, mint például a Charity Stars gála, ahol a legjótékonyabb hírességeket díjazzák, de Csehországban és Szlovákiában is számos példa van arra, hogy a filantróp példaképek főműsoridőt kapnak a médiában.
Megtanulni adni létszükséglet egy társadalomban
Az odafordulásnak hosszú távú hatása van az adakozó és a támogatott közösségek életére egyaránt. Erősíti az önbecsülést és az elégedettséget, ahogy a közösségi integrációt is. Javítja az életminőséget, és segít fenntartható fejlődési pályák kialakításában. A jól célzott adományok elősegítik a szolidaritást, hozzájárulnak a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez, és erősíthetik a közösségek önállóságát, összetartását, felelősségvállalását.
A többségnek itthon nincs ügye, nincsenek ügyei – nem ismerik és értik, milyen terület mozgatja meg őket, miért vállalnának szívesen extra támogatást, ami nem csak pénz, hanem idő is lehetne, akár önkénteskedés formájában. Annak az értése és tanulása egyelőre elmaradt, miért jó adni. Nincs értelme firtatni, mi ennek az oka – sokkal inkább tenni kellene azért, hogy megváltozzon. Az út hosszú, de távolról sem reménytelen. Minél kisebb korban érdemes kezdeni. Jó lenne az ambivalens viszonyunkon is változtatni, ahogyan a pozitív példákhoz viszonyulunk, hogy a jó példák ragadósak lehessenek.
Mielőtt azt éreznénk, mindenről az adományozói és a szabályozói oldal tehet, gyorsan vegyük végig, mit tehetnének maguk a társadalmi kezdeményezések a helyzet javulásáért. Még mindig elenyésző azon szervezetek száma – jelenleg éppen 57 –, akik alávetik magukat az Adománygyűjtő Szervezetek Önszabályozó Testülete éves átvilágításának, hogy ezzel is javítsák a bizalmat. Több mint 50 ezer civilszervezet működik Magyarországon, szóval bőven lenne hova tovább lépni a transzparencia felé, a bizalom erősítése érdekében.
Ugyanígy gyerekcipőben jár a hatékonyság mérése, az objektív értékelések bemutatása, a szükségletek pontos megfogalmazása, valamint az együttműködések kialakítása. A nonprofitok nagy része még mindig nem tud megfelelni a céges partnerségekkel járó elvárásoknak. Sem riportolásban, sem kapcsolattartásban. Így nehezen válnak a civilek egyenrangú szereplőkké, akár beszállítóvá vagy szolgáltatóvá is, erősítve és megőrizve a partnerségekben rejlő kiszámíthatóságot. Ennek ellenére is arra biztatunk mindenkit, álljon civil szervezetek mellé, mert a legtöbbször olyan problémák megoldásán dolgoznak, ahol sem állami, sem piaci szereplők nem aktívak vagy hatékonyak.
A többség a cégektől várja a támogatást
Az adományozói piacon fontos szereplők a cégek is, 12 %-ban járulnak hozzá a civil szervezetek finanszírozásához, bár feljebb láthattuk, a magyar lakosság elsősorban tőlük várná a helytállást. A Bridge Budapest 2022-es Legacy Riportjából az derült ki, hogy az üzleti vezetők esetében tízből kilencen látják a saját felelősségüket a jövőnk alakításában, de még kevesen terveznek és keveseknek van igazán tudatos stratégiája arról, mit is kezdjenek tartósan, következetesen és valóban hosszú távon az erőforrásaikkal.
Ezt erősíti a WHC Csoport és a Scale Impact 2023-as kutatása is, amely szerint a magyar cégek 49%-a évente kevesebb mint 5 millió forintot költ, míg a menedzsment mindössze havi néhány órát fordít társadalmi tevékenységekre. Érzékelik a kihívásokat, de nem tudják rá a válaszokat. Ezt a Bridge kutatásában azzal magyarázzuk, hogy a globális kihívások megoldása kapcsán érzett tehetetlenség miatt a többség a mikrokörnyezete felé fordul, és inkább ott igyekszik hatást elérni.
A jelenlegi programok zöme a munkáltatói márkaépítéshez és a csapatépítéshez kapcsolódik. Ezzel a magyar cégek a társadalmi felelősségvállalás területén ugyan már nem kezdők, de nem is a legprogresszívebb transzformatív kategóriába sorolhatók, hanem a kezdőnél egy szinttel feljebb lévő elkötelezett szintre, ami az ötös skálán a második szint. Ezen a szinten a cégek már tesznek vállalásokat, de még nem integrálják a vállalati stratégiába a társadalmi célkitűzéseiket. Nyilván ez a jövőben, az ESG-szabályozás miatt rohamtempóban változni fog nagyvállalati, majd idővel kkv szinten is. Bizakodunk, hogy a papírokon túlmutatóan.
A cégek 63%-ának már van valamiféle stratégiája, de még a nagyvállalatok 12%-a is stratégia vagy terv nélkül adományoz. A cégek alig több mint harmada, 36% méri az aktivitásainak hatását, és a cégek egyelőre csak 50%-a dolgozik együtt rendszeresen egy-egy nonprofittal. A külföldi tulajdonú cégek szervezettebbek és innovatívabbak a társadalmi felelősségvállalásban, mint a magyar tulajdonúak, de utóbbiak is egyre aktívabbak. A Scale Impact egy másik, a Magyar PR Szövetséggel közös kutatásából az is kiderül, hogy a megkérdezett cégek – bár 45%-ának bevétele meghaladja a 20 milliárd forintot – 60%-a mindössze 1-15 millió forintot fordít CSR tevékenységekre évente, és csupán 10%-uk költ 100-200 millió forintnál többet ilyen programokra. Kérdés, hogy a számok visszatükrözik-e, ki mit gondol a társadalomban és a gazdaságban betöltött szerepéről? És persze hol kellene, hol illene elhelyezkednie?
A tudatosság kapcsán komoly szintlépés, amikor egy cég megérti: nem jó, ha a társadalmi tevékenység támogatását áthatja annak a szelleme, hogy mit profitál mindebből, vagyis hol jön vissza a befektetett erőfeszítés. Ha a cégek megtérüléssel kalkulálnak a társadalmi kezdeményezések támogatásában, nagyon ritkán jön ki a matek. Ezekre ugyanis nem támogatásként, hanem inkább befektetésként kellene gondolni, és úgy egészen mások a játékszabályok. Viszonzást tehát nem várhatnának el a cégek a támogatásért cserébe, de például rendszeres és transzparens visszajelzést mindenképpen. Ma gyakran ez is hiányzik, ezért keresi sok cég a kompenzációt a támogatásáért, ami aztán csalódottsághoz és megnemértettséghez vezet.
Az egyik fél üzleti érettséget, a másik társadalmi érzékenységet vár el. A céges oldal sokszor gyors és látványos változást remél, mert ezt lehet cégen belül és kívül is kommunikálni, de ennek a társadalmi kezdeményezések alig tudnak megfelelni, hiszen a társadalmi változások lassabbak, mint az üzleti folyamatok. Nincsenek azonnali eredmények. Ha ez nem világos a feleknek, óhatatlanul is erodálódik a kapcsolat, ahelyett, hogy türelemmel és kölcsönös értéssel épülne, a hatékony, és társadalmilag valóban hasznos együttműködésekért. (Ezekről a félreértésekről, az üzleti és civil oldal közötti párhuzamosságokról és anomáliákról már ebben a Forbes-cikkben hosszabban írtam, ezért a fentieket csak emlékeztetőül hagyom itt.)
Nyilván nagyon nehéz az állandósuló gazdasági nyomások között még érzékennyé is válni, de minden jel arra mutat, hogy akinek sikerül, az kifelé és befelé is rengeteget profitál.
Önkéntesség vagy közösségi szolgálat?
A filantróp tevékenységek közé tartozik az is, amikor segítünk. Nem kizárólag pénzzel, hanem konkrét cselekvéssel. Például önkéntességgel, amivel régiós szinten, mint láttuk, szintén nem állunk túl fényesen. a KSH adatai szerint 2011-ben a 15–74 éves korosztály 28%-a végzett önkéntes tevékenységet, ami 2022-re 31%-ra nőtt. Pedig ez a jótékonyság egyik „legolcsóbb” formája. Ez is visszatölt. Időt fordítunk rá, és közben rengeteget kapunk. Rendszeresen beszélgetni például magányos idősekkel, vagy elkísérni valakit az orvoshoz, aki segítségre szorul, csak eleinte tűnik komoly erőfeszítésnek. Ha van helye és rendszere az életünkben, olyan, mint a rendszeres sport. Nehéz nélküle a teljességet megélni.
A számok alapján úgy tűnik, ehhez a kérdéshez még korábban kellene nyúlni, mint az amúgy kötelező középiskolai közösségi szolgálattal való érzékenyítés. Az elmúlt 8 év kötelezettségének – amióta 2016-ban bevezették az 50 óra kötelező közösségi szolgálatot – még nem látni a hosszú távú hatásait, de az biztos, hogy az iskolázottsági szint kiemelkedően fontos szerepet játszik az önkéntesség terén. Az önkéntesek több mint negyede felsőfokú végzettséggel rendelkezik, és meglepő módon az 50 felettiek korosztályában a leggyakoribb. A fiatalok kedvét nem kizárt, hogy megtöri vagy fel sem építi igazán a kötelező jelleg. Szerencsésebb lenne már oviban és az általános iskolában, játékosan ismerkedni a közösségekben betöltött szerepeinkkel, lehetőségeinkkel és az erőforrásainkkal.
Mi a helyzet a nagy adományokkal?
Számos kulturális, oktatási és egészségügyi intézmény fejlesztése és egyáltalán létrehozása sem lett volna lehetséges nagy magánadományozók, ún. major donorok nélkül. Van komoly filantróp hagyományunk – nincs értelme sorolni, annyi vagyonos család neve állhatna itt jópéldaként. És persze ma is sokat köszönhetnek mentőszolgálatok, hospice házak vagy akár még a Zeneakadémia felújítása is magándonoroknak, de messze nincsenek annyian, ahányan a jövedelmi lehetőségeikhez képest megtehetnék. A magyar major donorok kutatása nehéz, mivel az érintett személyek elérhetősége és nyilatkozási hajlandósága alacsony. Sokan, akik adnak, nem szeretnének látszani, mert például tartanak az adományt kérők megrohamozásától, vagy éppen aggódnak az adományozott terület konfrontatív mivolta miatt, vagy egyszerűen úgy érzik, ez magánügy.
Itthon egyébként a „nagy adomány” fogalma továbbra is relatíve alacsony összegre korlátozódik, jellemzően egymillió forint körüli, éves szinten. Ez kontrasztban áll például Németországgal vagy az Egyesült Királysággal, ahol a nagyobb adományok tízmilliós, sőt százmilliós nagyságrendben mozognak. Maguk a civil szereplők is hozzájárulnak ehhez a szintezéshez, amikor elfogadják és kiemelten kezelik az egymillió körüli adományozókat, mint a legkitüntetebb szereplőket. De hogyan is tehetnének másként? Nincsenek olyan sokan, hogy ne tűnnének rendkívülinek.
Üzleti eseményekhez kapcsolódó személyes tapasztalat, hogy itthon jelentősen kevesebb adomány jön össze tehetős magánszemélyek körében lezajló gálavacsorákon is, mint akár a régió más országaiban. Nem is feltétlenül fogadják örömmel, sokszor tolakodónak hat, miért része ez kötelezően egy amúgy „tisztán” üzleti eseménynek. A különbség mértéke nem párszoros, hanem akár ötvenszeres. Itthon átlagosan néhány millió forint jön össze egy gyűjtéssel egybekötött vacsorán – ha ez nem kifejezett és célirányos aukció. A nagy családi magánalapítványok száma is jelentősen eltér itthon, mint a régiónkban, különösen Csehországhoz és Lengyelországhoz képest.
Egyes országokban a nagy szolgáltatók a vagyonos magánszemélyek körüli szolgáltatószektor jogi, adózási és más vagyonkezelési szolgáltatások mellé filantróp eszközöket is biztosítanak az ügyfeleiknek. Ezt a gyakorlatot érdemes lenne beépíteni a hazai szereplők alapműködésébe is. Az első fecskék közé tartozik itthon a Jalsovszky Ügyvédi Iroda, amely a saját weboldalán Adományozói ABC-t hozott létre civil szereplők tapasztalataiból, adományozóik kapcsán felmerülő dilemmák mentén, hogy ezzel is segítse az adományozókat a jogi és adózási kérdésekben való eligazodásban (a felület a Bridge-dzsel együttműködésben jött létre). Szívesen segítünk más piaci szereplőknek is abban, hogy megtalálják a profiljukba vágó eszközt ahhoz, hogy segíthessék szakmai tudásukkal és erőforrásaikkal az adományozás kultúráját, így támogassák a civil társadalmat és az adományozók bizalmát.
A világ számos pontján nem szorul magyarázatra, miért jár a nagyobb vagyon nagyobb felelősséggel. Nyilván, mert ezeken a helyeken a vagyon több generáció óta halmozódik és a múlt sem üzeni azt, hogy nem csak önbizalom kérdése, újratermelhető és tovább adható-e a következő generációknak.
Ahol ez nem árnyékolja be a lehetőségeket, ott úgy gondolkodnak, hogy annak, akinek több van, a lehetősége is több tenni az erőforrások igazságosabb felhasználásáért és a társadalmi problémák megoldásáért.
Mindez a nagyobb vagyon adta befolyás és láthatóság okán, ami komoly üzenet és példa a társadalom többi tagja számára is.
A nők, mint a jövő filantrópjai?
Izgalmas kutatás jelent meg a közelmúltban. A UBS Global Wealth Report szerint a baby boomer generáció tagjai 84 ezer milliárd dollárt fognak átörökíteni, és nők fogják kezelni e vagyon nagy részét. Ma már a világ dollármilliárdosainak több mint 11%-a nő, és ez a szám folyamatosan növekszik. Vagyis a következő évtizedek egyik lehetősége a női adományozók szerepének növekedése.
Egyébként az amerikai Giving Tuesday felmérése szerint is az ezen a napon adományozók 65%-a nő, és ezt felismerve többször keresik is őket a szervezetek, mint a férfiakat. Kathleen E. Loehr Gender Matters: A Guide to Growing Women’s Philanthropy című könyvéből az derül ki, hogy a nők a családi filantrópia motorjai is: jellemzően több ügyet támogatnak, nemcsak pénzzel, hanem idővel és szakértelemmel is, és eleve szívesebben fordítják a pénzüket jótékonysági célokra.
A nők mellett a fiatalabb generációk is új adományozási szokásokat mutatnak. A National Philantropic Trust UK azt írja, a nagyszüleiktől a következő 20-30 évben várhatóan akár 30 trillió dollár vándorol a fiatalabbakhoz. Ezek az adományozók transzparenciát és autentikusságot várnak el a civil szervezetektől, amelyeket támogatnak. Épp ezért hajlandóak időt fordítani arra, hogy feltérképezzék az ügyeket, a szervezeteket. Nyitottabbak a tanácsokra is, mint az idősebbek. Sokkal rendszeresebben adományoznak, és az életük részévé teszik a jótékonyságot – akár a márkaválasztásukon keresztül is. Az aktív digitális jelenlétük miatt többségük elvárja, hogy a civil szervezet, amit támogat jelen legyen a közösségi médiában, ennek hiánya az első számú oka annak, ha nem adnak. Befektetéseik esetében is jóval nagyobb arányban veszik figyelembe a pozitív társadalmi hatást, és fontos ügy számukra a fenntarthatóság.
Hogy ebből a trendből mikor és mi lesz érzékelhető nálunk, az nyilván a gazdasági helyzet függvénye is. Az mindenesetre trendnek látszik, hogy az influenszerek hatása már most erősödik. Ahogy külföldön, itthon is többen arra buzdítanak, hogy a fiatalok kövessék akár ki azokat a cégeket, közéleti szereplőket, akik nem állnak ki ügyek, társadalmi kihívások mellett.
A harmadik 1%: új adakozási stratégia
Hogyan mozdulhatnánk el egy fenntarthatóbb és hatékonyabb adakozási kultúra felé? Az egyik megoldás a „Harmadik 1%” stratégia lehetne, amely arra buzdítja az embereket, hogy ne csak a jövedelmük egy részét, hanem az idejüket, a tudásukat, az eszközeiket, azaz az erőforrásaik 1%-át is adják/adhatják a közösségi ügyekért, és itthon éppen a Bridge kezdeményezése. Ez a stratégia nem pluszt kér, „csak” tudatosságot. Több nemzetközi előképe is van. Például a Pledge 1% amerikai mozgalma, amit Marc Benioff, a Salesforce vezérigazgatója, valamint az Atlassian társalapítói, Scott Farquhar és Mike Cannon-Brookes kezdeményeztek. A mozgalom célja, hogy inspirálja a cégeket világszerte, hogy éves bevételük, idejük vagy termékeik 1%-át jótékony célokra ajánlják fel. Az 1%-ot érezte Juan Mata, spanyol labdarúgó is a megoldásnak. 2017-ben elindította a Common Goal nevű kezdeményezést, amelyben a futballistákat arra ösztönzi, hogy jövedelmük 1%-át jótékonysági célokra ajánlják fel.
Nem véletlen, hogy éppen az 1% a bűvös szám, és ragaszkodnak hozzá a kezdeményezők. Látják, értik, élik, hogy tudatos tervezéssel valaminek a 99%-a nagyjából mindenre elég. Az így megmaradó 1% pedig világokat mozgathat meg. A kulcs, hogy előre és mindenbe betervezendő. Ez a szemlélet túlmutat az anyagiakon, és a mentális és morális tőke felhalmozását segíthetné elő, ami hosszú távon a gazdasági és társadalmi stabilitás alapja lehetne.
Az adakozás, mint morális tőke
Ahhoz, hogy a filantrópia és az adakozás ne csak egy szűk réteg „hobbija” legyen, átfogó szemléletformálásra van szükség. A régiós példákat is követve Magyarországon is erősíteni kellene az edukációs programokat, amelyek bemutatják az adományozás lehetőségeit és hatásait már gyerekkorban (a Bridge-ben a Biggeorge Alapítvánnyal együttműködésben mi is kísérletet teszünk erre).
Az adakozás nemcsak a társadalmi felelősségvállalás, hanem a személyes értékek kifejeződése is. Lehetne új státuszszimbólum.
A materális javakon túl a mentális és a morális tőke azok a láthatatlan erőforrások, amelyek valódi értéket teremtenek egy társadalomban.
A Giving Tuesday szellemisége lehetne az a katalizátor, ami ezt a változást elindítja.
A World Happiness Report szerint az emberek, akik rendszeresen adományoznak vagy önkénteskednek, általában boldogabbak és elégedettebbek az életükkel. Jobban érzik magukat a közösségeikben. Ez pozitív hatással van a mentális egészségükre és a közösségi összetartozás érzésére. Az aktív filantróp tevékenységek hozzájárulnak a közösségek erősödéséhez, a társadalmi kohézió növeléséhez és a helyi problémák hatékonyabb kezeléséhez. Az egymásra utaltság korában és a szűkösség időszakában ez különleges erőforrás lehetne. Itt az ideje, hogy ne csak decemberben, hanem az év minden napján emlékezzünk erre, és aktívan tegyünk is érte.
Pistyur Veronika,
a Bridge Budapest CEO-ja
