Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]

Bővebben

Nincs elméleti határa annak, hogy még feljebb lépjünk

Az egyik legforróbb magyar startupnak választott Zürich-Budapest központú Zippsafe története tele van tanulságokkal. Egy gyerekkorában Amerikában élő svájci és egy Svédországban felnövő magyar feltette egyszer csak a kérdést: hogy lehet, hogy több száz éve gyakorlatilag ugyanúgy tároljuk a dolgainkat? Ideje ezen változtatni. A termékinnováció megvan, és látszik, hogy van benne pénz – most azt is megváltoztatnák, ahogy bútorokat veszünk. 1,8 millió franknyi befektetői bizalom van mögöttük, 2,5 milliós megrendelés előttük. Nem is akárhol. 

Carlo Loderer 50 köbcentis, 5 lóerős kisrobogójával kaptatott fel a hegyen Bern külvárosában. A 14 éves, Svájc olasz részéről származó fiú szülei egy ideig Amerikában éltek, majd hazatértek. A robogó félúton egyszer csak megadta magát. Carlo nem esett kétségbe, mert tudta, hogy van egy srác, akit a fociedzésről ismert, és itt lakik a közelben. Becsöngetett, hogy betenné hozzájuk a lerobbant gépet. Fontos pillanat volt ez, mert Carlo ekkor tudta meg, hogy újdonsült csapattársának is van műhelye. Ballagi Dávid és családja nemrég költözött a svédországi Uppsalából Bernbe. A közös pont a repülőmodellek építése lett. „Ami feltűnő volt már az elején: nagyon jól dolgoztunk csapatban, pedig gyakorlatilag alig tudtunk beszélni egymással” – emlékszik vissza Dávid megismerkedésükre. Carlo akkor még nem beszélt elég jól angolul, Dávid ismerkedett még a svájci némettel – gyakorlatilag el-elmotyogtak ezt-azt, de amúgy sem a nagy beszélgetéseken volt a hangsúly, mint a következő években több őrült ötlet megszületése után megannyiszor, akkor is elmélyülten dolgoztak egymás mellett.

Hát akkor építsünk egy házat

Dávid édesapja Svédországban doktorizott, édesanyja orvosként szakmai gyakorlaton volt kint, így ismerkedtek meg. Dávid Stockholmtól 40 kilométerre, Uppsalában született és nőtt fel, 14 éves koráig itt is éltek. Svédül és angolul is megtanult, de otthon mindig magyarul beszéltek. Évente kétszer, de volt, hogy többször is hazajártak, nyáron több hétig is maradtak (mondani sem kell, a nagypapának is volt műhelye). Mikor édesanyja Svájcban kapott munkát, költöztek. A robogó lerobbanását követő 3,5 évben a két fiú minden délutánt együtt töltött, a szülők pedig egyre-másra adták a megbízásokat, volt mit bütykölniük. A srácok egy idő után többet akartak. Egy buli után jött a nagyszerű felismerés: építeni kellene egy házat!

A két jóbarát, a Zippsafe alapítói: Ballagi Dávid és Carlo Loderer

A két jóbarát, a Zippsafe alapítói: Ballagi Dávid és Carlo Loderer

 

Carlóék és szomszédjuk telke között volt egy belógó földnyelv: ideális helyszínnek tűnt. Nem sokat tétlenkedtek, ébredés után pár órával már a barkácsáruházban voltak. Pikkpakk elfogyott a zsebpénzük, csakhogy rengeteg faanyagra volt szükségük. „Olasz–magyar kreativitással sikerült megoldani a problémát” – építkezésekre jártak, ahonnan tudtak, alapanyagot szereztek. Ja, és persze a földnyelv tulajdonosa is megkergette őket, mikor rájött, hogy engedély nélkül kezdtek építkezni a telke sarkában.

„Nem kérdeztük meg, mert ennél azért gyorsabban akartunk ám haladni.”

Végül megegyeztek. A tűzoltók és az elektromos művek szerelői is legalább egyszer ki kellett, hogy vonuljanak a területre, de egy év után elkészültek: egy fűthető kis faházuk lett ablakocskákkal, ággyal, asztallal.

A gimnázium után szétváltak útjaik, Carlo és Dávid sok évvel később Európa egyik top egyetemén, a zürichi műszaki egyetemen, az ETH-n találkoztak újra. „Mindig egyértelmű volt, hogy valamit majd fogunk együtt csinálni, bár ez soha nem volt kimondva.” Carlo az érettségi után megkezdte a bachelor képzést, Dávid pedig egy érdi építőipari brigád tagjaként házfelújításokon segédkezett. Messze került Svájctól. Egy igen magas presztízsű, svéd katonai képzést nézett ki magának, ami jól mutatott volna a CV-jében, csakhogy egy hirtelen sportsérülés miatt egy angol egyetem lett volna a befutó. Szüleinek végül azt mondta, lecsúszott a jelentkezésről, bát ez nem volt igaz.

„Volt bennem egy vágy, hogy kipróbáljam, hogy ne az agyammal keressem a kenyerem, hanem megnézzem, milyen a kétkezi munka.”

Az akadémiai hátterű szüleinek így bejelentette: asztalossegédnek állna Magyarországon. Édesapja akkor már visszaköltözött Budapestre (a szülők időközben elváltak), végül Érden találtak egy helyet. Mivel csak a műhely kiseprését bízták rá, így váltott, és ment házfelújításokra segédkezni. Meló közben gyakran beszéltek Dávid gyerekkori szerelméről: a fizikáról. „Nagyon érdekelte őket Newton törvényei.”

Ma egy 15 fős startupot vezet, a Zippsafe központja a zürichi repülőtér mellett van, sok elegáns irodában megfordult már tárgyalni, cége tavaly már 1 millió frankos forgalmat bonyolított le, 2,5 milliós megbízás van előttük. Biztonságos és helytakarékos, önkiszolgáló tárolókat gyártanak, ahol egy-egy „fach” egy ún. smart fabric, vagyis érzékelőkkel átszőtt anyagból készült öltönytartóhoz hasonló zsák.

A Zippsafe helytakarékos, 15 ember kiszolgálsára is alkalmas okostárolója.

A Zippsafe helytakarékos, 15 ember kiszolgálsára is alkalmas okostárolója.

„Kemény volt melósnak állni, felért egy katonasággal akkor nekem. Azóta se rugaszkodtam el a mindennapok valóságától.” Nem volt kérdés, hogy egyetemre megy, kiskora óta gépészmérnök akart lenni. A nyugodt angliai kisváros, Warwick azonban továbbra sem vonzotta, így a BME-re ment, az angol nyelvű képzésre még be tudta adni a jelentkezését. „Haza akartam jönni” – mondja, majd félbeszakítom. A fizikát Uppsalában szerette meg, első nagy projektjeit Carlóval Svájcban vitte végig, Budapestre mégis otthonaként hivatkozik, noha egész eddigi életében itt élt a legkevesebbet. „Hogy ezt miért hívom hazának? Változóban van, inkább már Budapestet érzem otthonomnak, sok emlék és barátság köt ide.”

A BME-n a szerencse folytán aztán Stépán Gábor világhírű rezgéstan-kutatóhoz került, akire ma is mentoraként tekint, és akinek kulcsszerepe volt abban, hogy a mesterdiplomát már Zürichben tudta megkezdeni, Stépán ajánlólevele ugyanis sokat nyomott a latba.

A Bern-Miskolc tengely  

Carlo közben nemcsak hogy megszerezte az alapdiplomát Zürichben, de – a kellő üzleti érzékkel – szervezett néhány szilveszteri bulit is. Komoly problémával találta magát szemben: a ruhatárral. Dáviddal elkezdtek azon gondolkozni, hogy mit lehetne ezzel kezdeni.

Hogy lehet, hogy a ruhatár intézményét elkerülte az innováció?

Sőt, hogy lehet, hogy tulajdonképpen ugyanazon az elven pakoljuk el a dolgainkat, mint Newton korában? Újra „házépítésbe” kezdtek.

„A szokásos módunkon elkezdtünk együtt dolgozni: kötelekkel szimuláltuk, hogyan kellene kinéznie az automata ruhatárnak.” A vízió alapja az emberi munkaerő kiváltása volt, a kabátot beadjuk a gépbe, és ha kell, gyorsan ki is adja. A projektet bevitték egy olyan órára is, ahol a mérnököknek gyakorlati üzleti képzést adtak, és aminek záróakkordjaként üzletemberek előtt kellett prezentálniuk az elkészült prototípusokat. A kurzus struktúrát adott a munkának: hamar kiderült például, hogy mechanikailag nem működik, amit elképzeltek, túl gyorsan kellett volna mozgatni a ruhákat ahhoz, hogy végleg megszabadítsák a világot a ruhatár előtti soroktól. Az ötlet ment a kukába, a lelkesedés nem csökkent. „Mikor a szekrényemből kivettem az ingem, megpillantottam az öltönyzsákomat. Azonnal az jutott az eszembe: ez kell nekünk. Ezt kell biztonságossá tenni.”

Az öltönyzsák adta az ötletet, így néz ki ma a végtermék.

Az öltönyzsák adta az ötletet, így néz ki ma a végtermék.

 

Az ETH sok helyen megnyitotta a kaput. A projektet pedig valósággal űzték előre: hol üzletileg, hol termékoldalról kerültek lépéselőnybe. A koncepció átalakult: nyilvános helyekre szánt könnyen kezelhető önkiszolgáló ruhatárolót álmodtak meg. Hol a szobájukba zárkózva dolgoztak hajnalig, hol egy közösségi műhelyben, nem lassítottak. Aztán egyszer csak Carlo azzal állított be, hogy Svájc egyik legnagyobb kiskerhálózata, a Migros venne két rendszert. Lett egy határidejük: a terméknek el kellett készülnie.

Húzós időszak következett: a költségek és a projekt befejezése miatt Magyarországra költöztek, az egyetemen pedig halasztottak. A szülők beszálltak a finanszírozásba azzal, hogy kölcsönözték a fiúknak azt a pénzt, amit addig folyósítottak nekik támogatásként Svájcban (ezt később gyorsan sikerült is visszafizetniük). Dávid keresztapjáékhoz költöztek Miskolcra, ahol volt egy műhely – itt tudtak dolgozni. Ahhoz már hozzászoktak, hogy ahogy gyűlnek a nehézségek, egyre többen mondják nekik, hagyják az egészet vagy legalább kérjenek halasztást.

„Nem aludtunk sokat, és tényleg nehéz időszak volt, életem legnehezebb két hete azóta is, de bennünk egyszer sem merült fel, hogy nem fog összejönni.”

Ezt a házat is felépítették.

Szoros lett a befutó: az első két rendszer – 15-15 táskával – pénteken készült el, hétfőn Bernben kellett prezentálniuk. Igen ám, de szombat délig vámoltak Svájcba. Miskolcról kocsiba vágták magukat, Budapesten Dávid édesapja beugrott, átvette a volánt a holtfáradt fiúktól, és robogtak Bern felé. Félórával a vám zárása előtt értek Svájcba.

Az elsőgenerációs megoldásuk ugyan azóta lecserélték a legújabbra a berni Westside plázában, de a Migros mérései szerint valóban megnőtt az üzletben eltöltött idő, a vásárlók többet vannak bent, ha a kabátjaikat gyorsan le tudják tenni az automata tárolóba. A Migros képviselői így adtak még egy kis időt a termék tökéletesítésére, de alapvetően elégedettek voltak. A Zippsafe csapatának pedig lett egy elég erős referenciája – miközben rengeteget tanultak arról, milyen irányba vigyék el a terméket. 2016 közepén a Migros úgy döntött, az egész berni régióban használja a megoldást. Bevétel így már volt, de forrás kellett a további növekedéshez, év végén zárták az első magvető befektetési körüket.

Minden frankó volt, csak nem nagyon volt új vevő

„Mikor először találkoztam velük, leginkább a két alapító személyisége nyűgözött le.

Két jóbarát, aki csak akartak egy céget, ügyes mérnökként találni valami okos megoldást, amit együtt építhetnek fel – kicsit olyanok voltak, mint a Hewlett Packard alapítópárosa”

– mondja a Forbesnak egyik angyalbefektetőjük, Pascal Mathis, a Wingman Ventures partnere. Mondani sem kell, ETH-s kapcsolatokon keresztül került képbe. A befektetés mellett szólt Dávid nemzetközi háttere is. „Az ilyen gyakran igen hasznos, ajtókat nyit meg új piacokra és más kultúrák irányába” – mondja Pascal. 575 ezer frankot vontak így be (több szereplőtől), negyedéven belül újabb 130 ezret, mivel megnyerték a tekintélyes svájci startupversenyt, a Venture Kicket, a céget később Svájc top 100 startupja közé is beválogatták.

Kész volt a termék, volt jó referencia, zajos sikerek a svájci startupökoszisztémán belül, befektetés – a sztori mégsem indult be. Hiába pörögtek az értékesítők, megrendelés nem nagyon futott be. Egészen addig, míg egyikük el nem ment házalni egy kórházba. Ezután gyakorlatilag bármilyen kórházat hívtak fel, azonnal visszaigazolták, hogy találkozni akarnak velük (az irodában ezt egy gonggal jelezték, egyre többször szólalt meg).

Dávidék közben online részt vettek a világhírű Y Combinator egyik képzésén is. Ekkor még nem volt teljesen egyértelmű, merre induljanak: fejlesszék a meglévő piacot, vagy menjekenk a kórházi igények után (fejlesztésben is). A Y Combinatorban azt tanácsolták, ha van egy olyan üzleti terület, ahol pozitív visszacsatolást kapnak, ragadják meg a lehetőséget. „A csapat nagyon kreatív, és gyorsan találnak megoldást szinte bármilyen problémára.

Ez nagyszerűen hangzik, de tapasztalatom szerint ebben a szakaszban veszélyes is. A korlátozott erőforrásokat be kell tudni osztani a sikerhez: a Zippsafe-nek – ahogy minden más csapatomnak is – mindig azt mondtam, hogy dolgozzanak fókuszáltan, amennyire csak lehet”

– mondja a kihívásokról Pascal.

A szuperkórház drága – minden elköltött cent számít 

Európában a ma működő kórházi infrastruktúra nagy része a 60–70-es években épült ki. Ezek mostanra nagyon elavultak lettek, a ma és a jövő elvárásainak nem felelnek meg. „Az egészségügy iszonyatosan gyorsan fejlődik, gondoljunk csak az új diagnosztikai eljárásokra, kezelésekre, orvosi technológiákra, a digitalizációra vagy a távorvoslásra – a régi kórházi épületek azonban nem képesek megfelelni ennek a gyors ütemű változásnak és a magas műszaki követelményeknek, amit az új technológiák megkívánnak. Ezért van szükség olyan új épületekre, amelyek hatékonyabbak és rugalmasabban alakíthatóak” – magyarázza a Forbes kérdésre a kórházi infrastruktúrára specializálódott göteborgi White Arkitekter építésziroda építész-partnere, Cristiana Caira.

A trend jelenleg az, hogy sok helyen inkább elhagyják a régi infrastruktúrát és új, szuperkórházakat építenek.

Nemrég Dánia alakított ki erre stratégiát, öt szuperintézményt is építenek, Bécsben most adták át a legújabb szuperkórházat, de Szlovákiában, sőt Magyarországon is terveznek ilyen beruházásokat: Budapesten négy éven belül három ilyet akarnak átadni.

Digitális betegakták, hibrid műtők – elkészült a szuperkórház a szomszédban

Ezek a fejlesztések eleve drágák, de a most épülő kórházak már jóval komplexebb műszaki megoldásokkal készülnek, hiszen sokkal több technológiát zsúfolnak beléjük, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt, ezért a költségek extrém magasak. „A legtöbb európai ország küszködik a közegészségügy finanszírozásával, ez pedig nagy kihívás a kórházépítési projekteknél” – magyarázza tovább Caira, a legnagyobb kérdés ezért mindig az, hogyan tudnak költséghatékonyan jövőbiztos intézményeket tervezni.

„A leggyakoribb válasz, amit a megrendelőknek mondunk: a helytakarékosság – természetesen a megfelelő minőségi kritériumok megtartása mellett.”

Arról nem is beszélve, hogy a sok új technológia mellett egy kórházba sok ember megy be – dolgozni is. Helyre nekik is szükségük van, itt jön képbe a Zippsafe.

A 2.0-ásra keresztelt, valójában a harmadik generációsnak számító okosszekrényeiket már a kórházakkal együtt alakították ki, 70 százalékos helymegtakarítást eredményezve a korábban használt boxokhoz képest. 2017 és a fókusz meghozta az eredményt, nyáron három svájci kórházzal egyeztek meg. Év végén pedig kiállítottak Rigában és Párizsban. Miközben már a külpiacokra is figyeltek félszemmel, meg kellett növelni a gyártási kapacitást, ehhez pedig újabb befektetési körre volt szükség. 2018 nyarán 1,1 millió svájci frank finanszírozást vontak be helyi befektetőktől.

Jelenleg a legnagyobb ügyfelük a Kantonsspital Winterthur, az intézmény úgy döntött, minden szekrényét Zippsafe-re cseréli, 2000 munkavállalót kiszolgáló rendszereket fognak telepíteni. A megrendelőnek a helytakarékosság mellett nagyon fontos volt, hogy „felhasználóbarát” szekrényeket vegyen.

A Kantonsspital Winterthur új, északi szárnya - a kórház 2000 dolgozóját fogják Zippsafe szekrények kiszolgálni.

A Kantonsspital Winterthur új, északi szárnya – a kórház 2000 dolgozóját fogják Zippsafe szekrények kiszolgálni.

A tervezésben a részeltekre is figyeltek. „Fontos volt, hogy a tároló ne diszkrimináljon senkit” – mond példát erre Dávid. Sok helyen látni egymásba fordított, „L” alakú szekrényeket, ami helytakarékosnak tűnik ugyan, de közben kényelmetlen annak, akinek lentre kell pakolnia. A ruhazsákok alá a kórházi igények miatt tettek például cipőtárolót is (az egészségügyi dolgozók cipőt is váltanak, ha műszakba állnak), aminek előnye, hogy a cipő nem ér hozzá a ruhához.

A Zippsafe az alapmodell mellé több modult is kínál, a végső ár attól is függ, mit kér a megrendelő. Az alapár nem olcsó, 1,4 millió forintnak megfelelő svájci frank, ez egészen 3,5 millióig is felmehet, ha riasztórendszert, hosszabb élettartamú pótakkumulátort, beépített padot vagy szellőztetőt is kérnek az alapmodell mellé (igen, ha érzékeli, a nedves ruhadarabokat 8 óra alatt automatikusan megszárítja a rendszer). A Zippsafe alapítói szerint, ha egy jó minőségű szekrénybe hasonló intelligenciát pakolna más, árban ugyanitt tartana – a kórházfejlesztésben ez az árszint ráadásul nem is számít magasnak.

Miért ne használhatnánk bármilyen szekrény kiváltására?

Helytakarékos és biztonságos tárolók piaca egyelőre szűk, így versenytársuk egyelőre nemigen akad, de tudják, hogy mindez akár nagyon rövid időn belül is megváltozhat. Ezért kell tartaniuk a fókuszt. A további skálázódás szempontjából már az ár lesz a legmeghatározóbb korlát. Koncepcionális újragondolásra nincs szükség, ebből a szempontból a termék kész, kisebb optimalizálásokat végeznek. „A zárak költségét le tudtuk nyomni, ezért már a saját fejlesztésű megoldásaink vannak azokban a rendszerekben, amiket most fogunk leszállítani” – magyarázza Dávid. Ezeket be tudják kötni a beléptető rendszerbe, azt is tudják ellenőrizni, ki melyik tárolóhoz férhet hozzá.

A kulcs az lesz, hogyan tudják majd még lejjebb szorítani az áraikat. Afelől kétségük nincs, hogy idővel megjelennek majd a versenytársak, a céljuk az, hogy addigra a legjobb referenciával ők rendelkezzenek a piacon.

„Nincs elméleti határa annak, hogy ezt a terméket ne tudd bármilyen szekrény kiváltására használni, nincs elméleti határa annak, hogy ezt ne tudd olcsóbbá tenni, mint egy hagyományos szekrényt” – mondja Dávid.

Éppen ezért elkezdték kiépíteni Tökölön a magyar gyártókapacitást. A most futó megrendelésekhez 22 tonna acél és további 8 tonna textil, fa, műanyag és elektronika vár összeszerelésre – nem mindegy, hogy hol. Ebből a mennyiségből 1500 ember kiszolgálására alkalmas 100 rendszert készítenek majd, főleg kórházaknak, de jut egy zürichi nagyáruházba is belőlük. Az 1000 négyzetméter alapterületű üzem negyedéves kapacitása 300 rendszer legyártása lesz, de már most azzal számolnak, hogy ezt majd bővíteni kell.

Az új műhely - az árakat le kell nyomni, a gyártás ezért átkerült Magyarországra, egészen pontosan Tökölre.

Az új műhely – az árakat le kell nyomni, a gyártás ezért átkerült Magyarországra, egészen pontosan Tökölre.

A gyártást Dávid ellenőrzi továbbra is, ahogy a termékfejlesztés is az ő irányítása alatt marad – ami változik, hogy több időt tölt Magyarországon, nem mellesleg, szeretne is minél többször hazalátogatni. Sőt, szeretnének majd Budapesten is irodát nyitni két mérnökkel. A cég hamarosan Kölnbe telepít hídfőállást, tovább erősítik piaci jelenlétüket a német nyelvű területeken, de továbbra is globálisan gondolkoznak,

a vízió, az, hogy 15 éven belül, ha szóba kerül a tárolás, mindenkinek az ő megoldásuk jusson az eszébe.

A távlati tervekhez újabb, 3–5 millió frank közötti tőkebevonásra is szükség lesz. A Forbes kérdésére Dávid annyit elárult, az alapítók ezután is többségben maradnak – ráadásul közben elindították a dolgozói részvényprogramjukat is.

A tárolók és szekrények piacának van egy nagyon fontos jellemzője: mivel a bútorok nehezek, sok helyet foglalnak, viszonylag drága őket szállítani, ezért a különböző piacok nagyon heterogének. Magyarul: mindenki ott vesz tárolót, ahol lakik. Az IKEA is úgy tudott terjeszkedni, hogy mindenhol áruházakat nyitott. Dávidék szerint azonban itt ez ideje, hogy ez megváltozzon.

„A Zippsafe viszonylag könnyen összehajtható kis helyre is, vagyis könnyen mozgatható – és ezt az előnyét egyelőre nem használtuk még ki.”

Miért ne szolgálhatnának ki több piacot is egyetlen központból?

Az innovációval tehát nem álltak meg, csak ahogy Dávid mondja, a termék után most a piacon a sor. Kihasználva, hogy egy szűk piacon sikerült gyorsan skálázódó bizniszt építeniük, egy általánosabb vevői kört is meg akarnak majd szólítani. „Mindig azt mondom a mérnökeinknek, hogy a világ a játszóterünk” – mondja Dávid magától értetődő nyugalommal.

A berni telek sarkában az egykor felépített házikót végül a Swisscom vezérigazgatója dózeroltatta le, miután a telket megvásárolta és építkezni kezdett. Utoljára még azért küldött egy szelfit a fiúknak az épületből. „Sosem bocsájtom meg neki, hogy lerombolta a házunkat” – mondja, és megint felnevet.

A Zippsafe sikere sok mindennek – köztük részben a szerencsének is – köszönhető, de sok minden eldőlt a berni teleknyúlványból leválasztott 5×5 méteres területen, ahol a szülők hagyták, hadd játszanak a gyerekek.


A legforróbb magyar startupok listája és a 2019-es startupriport a Forbes legfrissebb számában olvasható. 

Borítókép: Forbes archív / The Orbital Strangers Project

Oszd meg!