Valóban álarc lenne egy vállalat társadalmi felelősségvállalása, amely elemi anyagi érdeket fed? Vajon fittyet hányna a fenntarthatóságra egy cég, ha a részvényesei nem profitálnának belőle? Vendégszerzőnk válaszcikkbe. Vita a cégek társadalmi felelősségvállalásáról.
A bevezetőben feltett kérdéseket feszegeti Ligeti György a Forbes.hu oldalán megjelent, Hazudnak-e a cégek, amikor etikus bizniszről beszélnek? című cikkében, és a válasza egyértelmű igen, miközben némi lenézéssel vegyes csodálkozással említ olyan név nélküli cégvezetőket, akik „hisznek ebben a bullshitben”. Bullshiten egyébként a CSR (corporate social responsibility, társadalmi felelősségvállalási) tevékenységet vagy az ESG-ket (Environmental, Social, Governance, környezeti, társadalmi és vállalatirányítási hatások), valamint ezek kommunikációját érti.
Nem csak a válasszal, hanem már a kérdések tartalmával sem értek egyet, a válasz pedig következménye e hibás gondolatmenetnek.
A jelen üzleti gondolkodásmódjában ugyanis egyre többször találunk példát arra, amikor nincsen ellentmondás profit és purpose, vagyis az anyagi haszon és a társadalmi cél között. Sem a vállalatvezető, sem az alkalmazottak, sem az üzletek partnerek, sem pedig – amint látni fogjuk – a vevők fejében.
Nézzük az előbbit. Miért kellene egy cégvezetőnek a kapitalista elnyomás főpapjaként kizárólag a profit mantráját szajkóznia? Miért elképzelhetetlen az, hogy ő is nyomot akar hagyni a történelemben, hogy olyan eredményeket akar elérni vállalata élén, amelyek maradandók és az emberiség üdvét szolgálják?
Miért lenne lehetetlen, hogy a részvényesek is örülnek, ha jó ügybe fektethetik a pénzüket, és nem kell elkapcsolni a tévét szégyenükben, amikor a híradóban a bevételt hozó vállalatuk éppen milliónyi tengeri állatot irt ki egy felborult tankhajó révén?
2021-ben az ilyen cégvezetőkről szólnak a hírek. Még ha tevékenységük néha ellentmondásos is, küldetéstudatuk megkérdőjelezhetetlen. Elon Musk a Marsot akarja meghódítani, Jeff Bezos és Richard Branson egymással versenyezve hozza el az űrturizmus korát. Hazabeszélve ilyen szereplő Jörg Bauer, a Tungsram vezére is, aki az éhínségek legyűrését szem előtt tartva fejleszti vertikális farm technológiáját, amely részben az Ipar 4.0 eszközeivel forradalmasítja a mezőgazdasági termelést, másrészt pedig gondoskodni képes a klímaváltozás sújtotta, főként fejlődő országok élelmezésbiztonságáról.
Naná, mind jó üzlet, mondhatjuk. Miért ne lehetne az? Versenypiaci szereplőkről van szó, akiknek nyereséget kell termelniük. A részvényesek profitálnak, de közben a kitűzött cél, a társadalmi küldetés is teljesül, sőt csak így teljesülhet, különben nem lehetne finanszírozni, hacsak nem adófizetői pénzből. A profit és purpose viszonya szimbiózis vagy körforgás, nem pedig egymást kizáró. És különösen nem olyan, hogy a felelősségvállalással sötét szándékú profitszerzést takargatnánk – ez afféle poszt-marxista elképzelés lehet csupán.
A cikk nagyon helyesen említést tesz arról, hogy a vásárlók szívesebben vesznek olyan termékeket, amelyek gyártóit fenntarthatónak tartják. Ez azonban nem szól a CSR ellen,
hiszen a munkavállalókra is mind inkább jellemző, hogy olyan cégnél szeretnek vagy szeretnének dolgozni, amelynek értékrendjével azonosulni képesek, ahol a jövőt építhetik.
Különösen igaz ez a munka világába meglehetős határozottsággal betoppanó Z generációra: ahol a „vállalhatóság”, a mentális egészség, a barátságos vagy épp harcosan kiálló „corporate imidzs” ugyanolyan fontos, mint a hóeleji sms-ben álló beérkezett összeg. Éppen ezért a CSR és az ESG ma már az employer branding (munkáltatói márkaépítés) egyik fontos eszköze is, nem csak a sales-é.
Ha az CSR csupán a haszonszerzés álruhája lenne, az egész világ szőné a szövetét. A „hárombetűsök” ugyanis kőkemény piaci tényezővé váltak, és olyan globális függésláncolatot építettek ki vevő és beszállítók során át, amelyet nem lehet ignorálni vagy némi kommunikációval elmismásolni.
Komolyabb vevők ma már elkérik beszállítóik vagy termékeik nemzetközi CSR-auditját, amely tanúsítást csupán néhány erre szakosodott szolgáltató ad ki. Ezek az auditok egyrészt rendkívül drágák, másrészt még annál is alaposabbak. Felhasználsz-e véres gyémántot? Egyenlően és méltóan bánsz-e munkavállalóiddal? Része vagy-e a körforgásos gazdaságnak?
Ezeket és több tucat más kérdést vizsgálnak – nem bemondásra. Az audit kell, hogy a vevő is bizonyítani tudja saját fenntarthatóságát saját vevőinek, akik szintén tanúsíttatnak, és ez egy hosszú, nagyon pozitív értékű láncolattá fejlődik, amelyből már nem sokáig lehet kimaradni, ha versenypiaci tevékenységet szeretne valaki végezni. Én legalábbis ezt látom az Egyesült Arab Emirátusoktól az Egyesült Államokig, Ausztriától Izraelig egy olyan globális piacon, mint az elektronikai gyártás, energetika vagy akár pénzügy.
Tehát számomra nem az a kérdés, hogy hazudnak-e a vállalatok az ESG-ről, vagy hogy van-e rejtett érdek mögöttük. A vállalati társadalmi felelősségvállalás nem egy kellék, amellyel magunk előtt hadonászunk, és ha már nincs szükség rá, a kulisszák mögé hajítjuk. Sokkal inkább esszenciális vállalati tevékenység, a kultúra része, cél, amely közös rendszerben működik a profit elérésével.
Mehlhoffer Tamás
a Tungsram PR és kommunikációs igazgatója
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a szerkesztőség tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Vita a jó ESG-ről, a fenntarthatóság vállalható és jó gyakorlatiaról. Ha fenti véleménycikk gondolatokat ébresztett benned vagy érvelve vitáznál róla, bemutatva jó és rossz példákat, írj a [email protected]! Vitatkozzunk egy jót a hárombetűsökről!
