Balogh Petya személyes kommentjei a Cápák között legutóbbi adásához. Az üzleti ajánlatok mellett felmerült egy megosztó kérdés is: a jótékonykodásból lehet-e pénzt keresni, és ha igen, mennyit?
Ahogy a nézők, úgy én is vasárnap esténként nézem a műsort a végleges, vágott formában. Egészen más érzés a stúdióban ülni heteken át, egész napokat eltöltve a cápa csapattal, és más viszontlátni a beszélgetéseinket tömörítve, vágva, besűrítve. Kicsit olyan ez, mint a lekvár. Vagy a pálinka. Minél töményebbre van főzve, annál nagyobbat üt. És bizony Moldován András üt. Egyrészt verbálisan elnáspángol bárkit, akivel nem ért egyet, másrészt így tömörítve minden szava arany. Még ha nincs is igaza, akkor is olyan frappánsan fogalmaz, hogy elámulok utólag is.
CÁPÁK KÖZÜL BALOGH PETYÁVAL
Immár a Cápák között üzleti showműsor 5. évada fut az RTL-en. Balogh Petya a műsor egyik cápája, azaz befektetője. A friss széria részei után ismét megírja hétről hétre a Forbes.hu-ra, milyen volt egy-egy adás a kamera másik oldaláról nézve.
Jó cél és üzlet: nagy vita lett belőle
Első áldozatunk Gábor volt, a Change Hungary alapítója. Előző életében értékesítőként azon dolgozott, hogy a cégek tulajdonosainak és vezetőinek profitját növelje. Mikor ettől besokallt, vállalkozásba kezdett és a non-profit szektor egyik jelentős problémáját vette célkeresztbe. Ma Magyarországon ez a pénzgyűjtés, a fundraising. Míg az óceán túloldalán, Amerikában ez egy külön szakma, ráadásul egy viszonylag jól fizető karrierút, addig itthon szinte lehetetlen olyan embert találni, aki csinált már ilyet vagy hajlandó lenne megpróbálni. Ezzel arányosan nem is működik jól az alapítványok forrásgyűjtése, ami a működésüket is nagyban korlátozza.
A vállalkozó saját definíció szerint adományösztönzéssel foglalkozik. Kártyás fizetési terminálokat ad bérbe non-profit szervezeteknek havidíjért, az azokon begyűjtött pénz pedig egyenesen az adományozottakhoz fut be.
Moldován András kiakadt a témán is, Gáboron is, és azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy templomban a persely helyett banki fizetőterminál legyen. Pedig nagyon is arra tart a világunk, hogy egyre kevesebb készpénzzel, csak a telefonunk vagy óránk használatával fizetünk mindenhol.
Aki az adományozásból kizárja a most felnővő generációkat, az pénztől esik el.
A téma piszok érzékeny, mert a nonprofit működéshez fejben azt társítjuk még mindig, hogy aki másokon segíteni akar, az dolgozzon ingyen. Számos alapítvány vezetőjét ismerem, és folyamatos szégyenérzettel élnek, amiért pénzre van szüksége csapatnak, amiért bért vesznek fel. Pedig a kenyeret nekik sem adja olcsóbban a pék, a bankszámlájuk sincs ingyen és a gyerekeiknek is pénzbe kerül a tandíj. Valamiért azt gondoljuk, hogy segíteni csak szenvedve lehet.
Elvárjuk, hogy társadalmilag hasznos tevékenységen senki ne keressen. Csak a társadalmilag káros tevékenységeknek engedjük meg jó szívvel a profitot. Ami abszurd.
A cápákat is megosztotta a gondolat, hogy egy szolgáltatócégnek lehet egyszerre célpiaca a nonprofit szektor és célja a profitábilis, fenntartható növekedés. Pedig ahogy Levente is fogalmazott, ügyfeleket jó minőségben kiszolgálni üzletszerű működéssel lehet. Szabina, István és András amellett érvelt, hogy jobb lenne a vállalkozónak szponzorokat keresni és neki is ingyen adnia a szolgáltatását, hiszen az lenne az igazi segítség. Én ezzel sehogy sem tudok azonosulni, de valószínűleg a társadalmat is megosztja a téma. De ezek a viták, ha kialakulnak, az jó. Erről kell beszélni és véleményeket ütköztetni, hogy eljussunk egyfajta közös megértésig.
De volt baj a vállalkozással is, sajnos nem is kevés. Egyrészt eddig összesen nyolc darab adománygyűjtő „totemet” sikerült bérbeadni, havi 30-35 ezres szolgáltatási díjért, ami édeskevés bármire. A nyolc totem együtt összesen 320 ezres havi forgalmat bonyolít, azaz az alapítványok némelyike konkrétan többet költ az eszköz bérlésére, mint amennyi adományt be tud gyűjteni vele. Ráadásul a totemek igen drágák:
egyszeri 300 ezres befektetést igényelnek a cégtől, így az első tíz hónapjukban még csak áll bennük a pénz.
Persze ha működnek, jól működnek, akkor a második évtől már tiszta profit jön belőlük.
Végül minden cápa kiszállt, de remélem ez nem vette el Gábor kedvét attól, hogy folytassa, mert szerintem minden szolgáltatás, ami a nonprofit szektornak igyekszik értéket teremteni, előreviszi őket.
Mi a baj a fusiplatformmal, amikor a fusi reneszánszát éljük?
Második áldozatunk Norbert és Kristóf volt, a fiatal fusizók. Egy olyan állásportál ötletével jöttek hozzánk, ami kifejezetten az alkalmi munkákra céloz és összekötné az ilyen munkát keresőket a munkát kínálókkal. Ami önmagában akár jó ötlet is lehet, külföldön több sikeres példát is találunk erre, míg a hazai piacon sok próbálkozónak tört már bele ebbe a bicskája. A srácok már elkezdték a fejlesztést, de még bőven volt fejlesztési feladat is, és bizony minimális mennyiségű állásadót és hasonló számosságú munkakeresőt sikerült megmozgatniuk eddig. Bár volt húsz szándéknyilatkozatuk cégektől, de a lájtosabb fajtából.
Én alapvetően hiszek a szándéknyilatkozatokban, ha egy induló cégnek még nincs is ügyfele, azaz még senki nem fizetett neki eddig semmiért, akkor nagyon jól jöhet, ha legalább pár ügyféljelölt van, akinek elmondták, hogy mire készülnek és az visszaigazolta az érdeklődését. De egészen más ezeknek az értéke, ha szerepel bennük üzleti modell és ár, mintha azok nélkül írják alá azokat. Venne-e sört? Igen. Venne fél liter bodzás sört háromezerért? Nem.
Sajnos ahhoz még nagyon korán jöttek, hogy meg lehessen ítélni, hogy van-e bármijük és főleg, hogy van-e esélyük. Így szépen sorban kiszálltak a cápák és üres kézzel távozott a csapat.
A név amúgy mókás volt, a fusizás, a munkahelyen titokban, a cég engedélye nélkül de az eszközeit, gépeit használva végzett különmunka,
egy előző korszak fontos szava volt.
Most, a covid utáni időkben egyre több ismerős fiatal visz három-négy főállást párhuzamosan, de olyanról is hallani, aki alkalmazottként az irodába bejárva munkaidőben építi az induló startup vállalkozását. Azaz újra virágzik a fusi. Kicsit jobban beleállva ebbe az erkölcsileg kétes jelenségbe, akár működhetne is a dolog marketing szempontból, de gyanítom, hogy ennél félénkebbek a srácok.
Fast fashion vs. magyar anyukák
Harmadik csapatunk a Tente volt, Brigi és Dorina cége. Mindketten anyukák, Dorina a pénzügyi szakmából, Brigi pedig a high-end divat világából, sikeres divattervezői karrierből zsuppant vissza az anyaságba. De mint az lenni szokott, még a legmagasztosabb princípium is lehet egy idő után teher, vágytak vissza a munka világába, így megalkották saját divatmárkájukat. Prémium kategóriás, egyedi tervezésű, fenntartható babaruhákat dobtak piacra.
Maguk a termékek is, a vállalkozók is meggyőzőek voltak. A pitch-ük kicsit robotosra sikerült, érződött, hogy nagyon precízen bemagolt szöveget daráltak, kicsit úgy, mint amikor anno irodalomórán A walesi bárdokból feleltünk. De ahogy véget ért a betanult szöveg, tudtak kicsit oldódni, átjött az is, hogy mennyire alázatosak, okosak és elszántak. A másfél év alatt elért 3,5 millió forintos árbevétel ugyan eszméletlenül kevés bármire, de voltak nagy terveik a bővülésre. Ehhez kerestek ötmillió forintot, tíz százalék üzletrészt kínálva cserébe. Andrással mi elég hamar kiszálltunk, nem találtuk ebben a helyünket. Levi, István és Szabina viszont külön-külön felajánlották a kért összeg felét, így végül a hölgyek még válogathattak is volna a cápák között. De nem voltak válogatósak, vitték mindhármat és az összesen 7,5 millió forintot is.
Maga a vállalkozás vékony jégen táncol. Egyrészt a hazai textilipar szinte teljesen összeomlott mára. Nincs elég varrónő, és ha lenne sem lehet versenyre kelni az ázsiai importtal. A fast fashion megeszi a piac nagyját, egész jó minőségéhez képest pofátlanul olcsó áraival. Ahol mennyiség van, ott labdába sem rúg a hazai gyártás. A prémium szegmensben a nagy márkák – szintén Ázsiában gyártatva – tudnak jó profittal működni, de ehhez olyan szintű márkaismertség kell, amivel kezdő vállalkozás nem tud versenyezni. De mégis, ha valahol, akkor a prémium szegmensben van talán egyedül bármi lehetőség szerintem. Pont ott, és pont úgy, ahogy a csapat próbálkozik. Reméljük sikerrel, mert nagyon igényes termékeket készítenek.
Extrém kedvencek nagy üzlete
Általában a forgatási napok nagyon egyformák. Minden nap, heteken keresztül ugyanúgy, ugyanazt csinálom. Korán kelek, reggeli zuhi, borotválkozás, gyors reggeli, be a stúdióba, ruha, smink, haj, cápaváró, vállalkozó, szünet, vállalkozó, szünet… Aztán este haza és beájulok az ágyba. Aki látta az Idétlen időkig című filmet Bill Murray-vel, az érti ezt a végtelenített napot. És nagy néha töri csak meg ezt valami fura, valami oda nem illő. Mint például egy vadállatos bemutató, kígyókkal, tarantulával, varánusszal.
Attila megszállottan imádja az állatokat, sok száz pókkal, kígyóval, bogárral és fél tucat varánusszal rendelkezik. Nem munkája van, a hobbijából él, állatbemutatókat vállal. Innen jött az ötlete is, hogy ahelyett, hogy ő szaladgál a jószágokkal, mi lenne, ha a vevők jönnének el hozzá. Álma egy 150-300 négyzetméteres üzlet, egzotikus állatkiállítással, ahol a közönség megfoghatja, simogathatja az extrém kedvenceit.
Amikor elővette az első kígyót a dobozból, Szabina kiugrott a székéből, de kis híján a bőréből is. A többi cápa, ha nem is lelkesen, inkább berezelt, de bátor fejjel tűrte Attila támadásait. Ki kígyót melengetett keblén, kinek nagy szőrös pók falatozott a kezéből, míg egyesek varánuszokat igyekeztek úgy megtartani, hogy az első gyanús mozdulatra a vállalkozóig hajíthassák őket.
Azt mondják, hogy a nagy dolgok a komfortzónánkon kívül várnak ránk. Szerintem a kicsi szőrösek és a pikkelyesek is.
István jól megfogalmazta az egyik nagy dilemmát: ez a vállalkozás Attiláról szól, tőle működik. Ha ő nem csinálja, akkor semmi nem lesz. És ő lesz a cég növekedésének gátja is, mert nem lesz könnyű sok ilyen jó embert találni. Amikor felmerült az elengedhetetlen kérdés a cégértéket illetően, akkor azért az is kiderült, hogy a vállalkozó jobban szereti az állatokat, mint a pénzt. Miért 125 millió? Mert az pont ötször 25 millió, és egy szimpatikus szám.
De igazából egyik cápának sem volt őszinte a mosolya, amikor a szörnyekkel pózoltak, talán ez ki is hatott a döntésükre. Bármilyen jó fej is volt Attila, a vállalkozási ötlete nem győzött meg minket, így végül pénz nélkül távozott.
A téma kapcsán Baba Dioum idézete jutott eszembe:
„A végén csak azt fogjuk megőrizni, amit szeretünk. Csak azt fogjuk szeretni, amit megértünk. És csak azt fogjuk megérteni amit tanítanak nekünk.”
Ezért olyan fontos küldetés az állatkertek és az Attilához hasonló megszállottak küldetése, hogy megismertessenek minket a bolygó élővilágával.
Jó ötlet, jó technológia, jól védhető piac
Utolsó vállakozóként Tibor, a Calibur alapítója érkezett elénk. Cégével a vívósport emblematikus és végtelenül macerás akadályát gördítenék el, a kifeszített kábelt, a kábeldobot és a találatjelző rendszert modernizálva. Még annak is aki nem járatos a sportágban, valószínűleg feltűnt, hogy a versenyzők míg egymást próbálják látványos táncmozdulatokkal legyőzni, a feneküket egy kifeszített drót köti a kábeldobhoz, amin keresztül a fegyverbe épített érzékelő adja a jelet, ha találat van. Ez nagy helyet igényel, drága és emiatt (is) viszonylag kevés pálya (pást) van a világban, ahol ezt a sportot űzni lehet. Ezt tapasztalta Tibor is, aki versenyszerűen sportolt, de messzire kellett ehhez utaznia minden edzésre.
Kütyüjük a meglévő vívószerelésekbe csatlakozik be, és bluetoothon egyenesen a telefonnak vagy tabletnek üzeni meg a találatot, így jelentősen egyszerűsítve a helyszíni kiépítést.
Bár egyszerűnek tűnik elsőre, de két nagyon komoly technikai kihívást kellett a csapatnak megoldania ahhoz, hogy világelsőként ezt létrehozzák.
Egyrészt a precíz időzítés, másrészt a földeletlen, egykábeles érzékelés jelent nem triviális problémát. De nem csak, hogy sikerült megoldani, gyártásba vinni, de már túl vannak az első ezer darab értékesítésén is, aminek túlnyomó többségét ráadásul nemzetközi vevőknek adták el.
Maga a piac viszonylag nagy, de közel sem akkora, mint a népszerűbb tömegsportoké. Tiborék becslése alapján azért így is akár százezres darabszámig lehetne nőni a termékkel, de ők mást találtak ki. Mi lenne, ha ugyanezt a technológiát a szórakoztatóiparban is kipróbálnák és lasertag pályák helyett – vagy éppen azokon – kardozni is lehetne csapatok között?
András, Szabina és Levente is kiszálltak, de Istvánnal nekünk felcsillant a szemünk. Technológiai komplexitás, bizonyított tervezés, gyártás, értékesítés, jól védhető piac.
Amit csinálnak, annak van értelme és értéke.
Végül 22-22 millió forintunkért 22%-22%-ot kértünk a cégből, de felajánlottuk, hogy amennyiben hozzák a terveket, akkor egy év után visszaadunk fejenkét hét százalékot a cégből, így összesen csak harminc százalékot hígulnak majd. Szerencsére Tibor elfogadta az ajánlatot.
Büszke vagyok arra, hogy az élsportban egy magyar technológia segíthet. Ennél közelebb én szerintem soha nem fogok kerülni a sport világához, de eddig jó szívvel megyek el.
Nézd velünk te is vasárnap este hétkor az RTL műsorán a Cápák között ötödik évadát!
