Sok mikrovállalkozás létezik Magyarországon is, amelyben a tulajdonos maga is aktívan dolgozik, esetleg néhány további alkalmazottal küzd a sikerért vagy küszködik a vízfelszínen maradásért. Előfordul olyan is, hogy valamelyik családtag is kiveszi a részét a feladatokból. De nézzük meg közelebbről, milyen jogon jár valakinek jövedelem az adott vállalkozásból. A kérdés, érzésünk szerint, jócskán túlmutat az adózási jogszabályok világán.
Talán ott mutatkozik a legnagyobb zűrzavar a fejekben, hogy a cégben dolgozó, az azt tulajdonló ember milyen jogon vesz ki pénzt, ha kivesz. Két jogcímen jár számára a cégből jövedelem: az általa végzett munka nyomán (munkajövedelem) és nyereséges vállalkozás esetén a tulajdon jogán (tőkejövedelem, osztalék).
Sokan elfelejtik, hogy egy jól működő vállalkozás tulajdonosaként abban az esetben is jár nekik pénz, ha egyetlen szalmaszálat sem tettek keresztbe. (Többek között ezért is fektetik hétköznapi emberek megtakarításaikat vállalatok részvényeibe.) Thomas Piketty sokat idézett A tőke a XXI. században című könyvének legfőbb mondanivalója ugyanez: hosszú távon a tőkejövedelem (azaz egy prosperáló céget birtokolni) jövedelmezőbb, mint a munkajövedelem.
Eddig a jogi-gazdasági megközelítés, az viszont már a témánk lélektani vetülete, hogy tulajdonosként milyen szempontok mérlegelése nyomán dönt valaki az osztalék (tehát nem a munkájukért járó bér, hanem a vállalkozás által termelt nyereség) felhasználásáról.
A küszködés jutalma
Sokan egyszerűen elköltik azt: a működéshez szükséges ráfordítás fölött megmaradó pénzre a küszködés jutalmaként tekintenek, egzotikus szigetekre utaznak (esetleg költségként el is tudják számolni azt). Néhányan olyan szolgáltatást, vagyontárgyat vásárolnak belőle, mely a külvilág által jól látható, nagyobb az esélye az elismerő-irigykedő pillantásoknak, e külső visszajelzések adnak megerősítést: érdemes fáradozni.
Meg kell jegyeznünk, hogy a presztízsfogyasztás lehet befektetés is: „ez a nagymotor hatmillió forint volt, de elég ha három olyan motoros eseményen részt tudok venni, ahová enélkül sose jutnék el, szinte biztosan lesz belőle további meló” – nyilatkozza egy interjúalanyom.
A baj akkor van, ha a nyereség semekkora részét nem forgatják vissza, nem fordítják új eszköz vásárlására, a régiek felújítására, oktatásra-képzésre vagy vonzóbb munkakörülmények megteremtésére.
A növekedés plafonja sokszor az adózás optimalizálása. A magánhasználatú gépkocsi céges költségelése rövidtávon szuper ötlet, ám mi van akkor, ha egy új kolléga jön, akinek a munkájához értelemszerűen szükséges az autó? Használhatja-e? Milyen feltételekkel? Mi az üzenete annak, ha nem?
Ha az adófizetés minimalizálása a legfőbb szempont a cég megszervezésekor, akkor az érintettek igen gyorsan el fogják érni saját felső korlátaikat, mert rendszerük konkrét személyekre, konkrét (és igen gyorsan változó) élethelyzetekre lett rászabva. Mielőtt azt hinnénk, hogy az adózáshoz való viszonyulás tisztán gazdasági szempont, tudnunk kell, hogy kulcsfogalom az attitűd: tudom-e, hogy hosszú távon megtérül, ha mindenki fizet adót. Az nem korrekt, hogy az adott utcában működő éttermek csak egy része fizet adót, míg mindegyik élvezi a közvilágítás és a közbiztonság előnyeit.
Megoldás: Építs franchise-t!
Már az első nap úgy érdemes gondolkodni a vállalkozásunkról, hogy akár egy többezer fős vállalattá növi majd ki magát a cég. Ilyen lett a Canon, a McDonald’s és néhány más világmárka.
A cégek 80 százaléka Amerikában is tönkremegy az első 5 évben, ez azért van, mert az érintettek a vállalkozásban és nem a vállalkozásukon dolgoznak.
A folyamatok nem tisztázottak. A szerepek maszatosak. Maga a tisztázás aktusa azt jelenti, hogy a tulajdonosok egy lépéssel hátrébb lépnek, és hideg fejjel tekintenek a cégre. „Nehogy már az unokatestvéremmel kelljen bértárgyalást folytatnom!”
Pedig a megoldás itt is a hosszú táv: a jó bértárgyalás nem egy bokszmeccs, hanem fenntartható viszonyrendszer, amelyben mindkét fél úgy érzi, jól járt, senki nem győzött le senkit.
Borítókép: Harley-Davidson (Fotó: Harley-Davidson)
