Még ha tudjuk is, rengetegen kerülnek most bajba, „felszabadító, ahogy feloldódik az a képzet, hogy a jövő tervezhető” – írja fiatal kutatóorvos vendégszerzőnk Svájcból. Egy lefújt házibuli története és hogy miként omlik össze az, amit még a 2000-es évek elején gondolt a fiatalabb generáció a világról. Nem biztos, hogy ez baj. Helyenként szarkasztikus filozofálgatás Zürichből. Kirschenbaum Dániel vendégírása.
Megkerestek, hogy írnék-e egy cikket, mint „szakértő”. Neuropatológusként tíz éve foglalkozom az agyvelővel – mind egészséges, mind lerongyolt állapotában. Még ennek a területnek is ritkán gondolom magam a szakértőjének. Az ember beleszokik a mindenféle tudásba. Nincsenek például kerékpározási szakertők, de biztos vagyok benne, hogy az első kerékpározót a kerékpározás szakertőjének tekintették. Ilyesmi a helyzet minden szakértelemmel. Ezúton figyelmeztetek tehát mindenkit a relatív szakértőségemre.
Valahogy így lett egy egyszerű számításomból két héttel ezelőtt egy, a svájci kormánytagok által olvasott – és talán a döntésüket is befolyásoló – szakértői számítás.
Svájcban szereztem szakorvosi és tudományos fokozatot, vagyis itt doktoráltam. Előtte orvosként Budapesten végeztem, ki is próbáltam magam – Németországban. Az absztrakció mindig közelebb állt hozzám és elvezetett a kutatólabor-labirintusba: Svájcba. Ezt csak azért említem, mert ennek mentén éppen útban vagyok (vagyis csak lennék, erről később) a következő állomásra: egy kihívó posztdoktori projektre Izraelbe. Ennek apropóján egy búcsúbulit szerveztem annak a sok embernek, akikkel megszerettük egymást itt, Svájcban. Készültem sok kedvességgel, ajándékkal.
Ezzel párhuzamosan egyre többször lehetett hallani a „koronáról” – mint lehetett annak idején, a késő 90-es és korai 2000-es évek Magyarországán. Holott Svájcban nincsen korona, illetve persze, most van.
De Svájcban, úgy tűnik, sem a királyi koronával, sem a nép koronájával nem tudnak mit kezdeni.
Ezért feltettem magamnak a kérdést, olyan 500 svájci „koronás” magasságban (ennyi fertőzöttről lehetett ekkor tudni), hogy megtartsam-e a búcsúbulimat.
A svájci államban én továbbra is rettentően bízom, de ebben a kérdésben nem kaptam útmutatást. Végül a buli előtti nap reggelén megnéztem a megelőző napok koronavírusos esetszámait: 30%-os volt a napi növekményt.
A hírek alapján számításba vettem egy pesszimista, hosszabb, 14 napos, inkubációs időszakot. Ebből a lappangási időből és a napi növekményből extrapoláltam, hogy hány eset várható aznaptól egészen a lappangási idő leteltéig. A svájci lakosságra számítva nagyjából 1:120 fertőzöttségi arány jött ki eredményként.
Ezt alapul véve az esélye annak, hogy egy húszfős bulin valaki fertőzött, vagyis hordozó legyen kb. 10-20% volt.
Magyarán, csaphattam volna négy-öt ilyen húszfős bulit is akár, egy fertőzött akadt volna az egyikben. Arra gondolni, hogy részem lehet abban, hogy talán valakit temetésen látok legközelebb, nem volt kecsegtető. A bulit lefújtam. A budapesti családlátogatásomat szintén.
A rögtönzött számításomat viszont olvasták páran az egyetemi kórházban és belevették egy, a kanton vezetésének (a svájci konföderáció meglehetősen független kantonok szövetsége) szánt petícióba. A petíció lényege az volt, hogy zárják már le végre Svájcot, mert ezt a koronát nem érdekli a svájci közvetlen demokrácia, még a svájci nép sem tudja leszavazni. Szinte egyik napról a másikra lettem szakértő.
Egyik napról a másikra tiltottak meg a beutazást Izraelbe is, ahol már várt az új állás és a szállás, Svájcban pedig már nem volt hol lakni. A búcsúbulim a barátaimmal kicsit átalakult: immár hetek óta próbálgatom a legkülönfélébb kanapékat kedves barátaimnál. Jelen állás szerint pár hét múlva megvizsgálják, meddig legyen még beutazási tilalom Izraelbe. Addig én járatom tovább a vándorcirkuszt mindenki örömére. Ha azt gondolná az olvasó, hogy a helyzetem nem jó, ki kell, hogy javítsam: nagyon is jó! Sok időt töltünk együtt és barátaink még jobb barátainkká válnak.
Felszabadító, ahogy feloldódik az a képzet, hogy a jövő tervezhető: a lefújt buli belenő egy petícióba, hosszú tervezés után hirtelen nem lehet eljutni egy országba.
Mondom ezt úgy, hogy valami miatt mégis Svájcban kötöttem ki, nem kis részben a kiszámíthatósága miatt. Januárban még évekre előre véltem látni. Most a következő hetet sem látom biztosan.
De most a tervezhetőség és kiszámíthatóság más oldalára gondolok: arra tervezett jövőre, amikor az ember kikövezi mérföldkövekkel a jövőt, mert arra számít, hogy minden úgy lesz egy hét, egy hónap vagy egy év múlva, mint most.
A tervezett jövő egy célt akar elérni, a cél elérése – vagy el nem érése – összehasonlítási alap a kortársainkkal, és részét képezi az önértékelésünknek. Ez alkattól függően kevéssé vagy nagyon nyomasztó is tud lenni.
Ha mindenki hasonlóan halászik az új zavarosban, akkor abból kellemes szövetségek fejlődhetnek ki, újradefiniálhatjuk magunkat. Ebben az akut krízisben, például, összeálltunk mérnökökkel egy neves műszaki főiskoláról, és alapítottunk egy csoportot, hogy a helyi kórházak hirtelen támadt problémáit mérnöki megoldásokkal orvosoljuk. Egy hét alatt egyszerűbb problémákra már prototípusokat gyártunk. Teljesen új munkakörök és irányok bukkannak fel egy krízisben.
Szerencsésen unalmas és kényelmes világunk volt
Hogyan képzelem és tervezem a jövőmet? Vagy ami sokkal lényegesebb: hogyan képzelem a jövőt, amiben a jövőm lesz?
A szigorú korlátozások hatására megszűnik majd a COVID-19 (lehetne valami népiesebb neve) járvány. Belátható időn belül helyreáll a gazdaság, lesz oltás és megyünk tovább, követhetjük a terveinket. Vagy: a szigorú korlátozások hatására lecseng a COVID-19 járvány, majd amikor fellazulnak a korlátozások, újra fellángol, hogy utána újra lenyomjuk – és így tovább? Lehet, hogy így elhullámzunk, amíg elkészül az oltás, vagy ameddig a többség átesik a fertőzésen? Például még két évig. Két évig pár havonta otthon maradunk pár hétre. Közben elbúcsúzunk a lakosság néhány százalékától idő előtt. Vagy: sikerül tartósan elcsípni a járványgócokat központilag jegyzett telefonadatok alapján? Követve, hogy ki merre jár, kivel és mikor találkozik, csak utol lehessen érni a potenciális fertőzötteket? Ez nyilván jó lenne. Vagy mégsem? Abban a politikai közegben, ami akkor szokott kialakulni, amikor lebénul a gazdaság, még a végén valakinek eszébe jut meghatározatlan időre bevezetni a rendeleti kormányzást. Gazdasági összeomlás vár ránk? Hányan maradunk munka nélkül? Mennyire alakulnak át a hatalmi struktúrák a nemzetközi színtéren? Melyik politikai berendezkedés válik vonzóvá és követendővé? Kiszámíthatatlan.
Ha túlleszünk a krízisen, velünk marad a betegség, amit még mindig alig ismerünk? Hallani sokfelől, hogy az egyik korai tünet a szaglás elvesztése. Mi ennek az oka? Sérül a szaglóhám? Netán, mint néhány herpeszvírus, beköltözik az idegrendszerbe és néha visszaköszön? Esetleges lesznek késői, idegrendszeri szövődményei, mint ahogy az előfordul a kanyarónál?
Ezek a kérdések fogják egyéni jövőnk főmedrét a következő években meghatározni. Sokkal kevésbé a saját terveink.
Ez nyomasztó és felszabadító.
Nyomasztó, mert nagyon sok bajbajutott ember lesz. Ezzel párhuzamosan kevésbé fognak minket nyomasztani a magunkkal szemben támasztott elvárások, mert eleve kevesebb lesz a választási lehetőségünk. Több figyelmünk marad majd másra: magunkra és másokra.
Tisztán emlékszem, amikor a korai 2000-es években, még a középiskolában arról beszélgettünk, hogy a mi generációnknak nincsenek rajtunk kívül álló kihívásai. Szerencsésen unalmas és kényelmes világunk volt. Úgy tűnik, mégis lesz itt még valami.
Dr. Kirschenbaum Dániel,
neuropatológus, kutatóorvos (Svájc)
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
