Üzlet

A Szamos Cipő is megérezte, hogy anya és apa home office-ban maradtak

G. Tóth Ilda
2021. szeptember 02. 4 perc olvasás

Legalább százhúsz, de lehet, hogy inkább száznegyven. Ennyiszer vesznek kézbe egy lábbelit egy-egy műveletre Csengeren, a Szamos Cipő manufaktúrájában, onnan, hogy az alapanyag megérkezik a gyártósorra, addig, míg a cipő a készáruraktárba kerül. A Szamos sokáig a német Josef Seibel fő beszállítója volt, aztán válságos szakítás következett – szerencse, hogy közben épp átálltak a sajátmárkás gyerekcipőkre. Juhász János tulajdonos most három évet adott magának, hogy a járvány után sínre tegye a cégét, aztán békésen, nyugodtan átadhassa a következő generációnak. A Szamos Cipő sztorija a szeptemberi Forbesban.

A tősgyökeres csengeri Juhász János eredetileg gépésznek készült. A helyi gimnáziumban ismerte meg későbbi feleségét, Dudás Klárát, aki egy évvel alatta járt. Ő volt az, aki bedobta Jánosnak, hogy talán menjen inkább könnyűipari műszaki főiskolára. A 70-es évek közepén ugyanis elterjedt a hír, hogy Csengerben cipőgyár indul. „Két éve itt volt a negyvenéves főiskolai találkozónk, kiderült, hogy az osztályból már csak ketten-hárman dolgozunk a cipőiparban.”


Nem is csoda, hogy sokan elhagyták a szakmájukat, míg a 80-as években Magyarországon 40–50 millió pár cipő készült, a hazai gyártás volumene most a négymilliót sem éri el.


Még egészen friss volt a pecsét János bőrfeldolgozó-ipari üzemmérnöki diplomáján, amikor 1979-ben elkezdett az akkor jó nevűnek számító Minőségi Cipőgyár nyírbátori gyáregységének csengeri üzemében dolgozni. Gyorsan végigjárta a ranglétra fokait, és öt év múlva, 1984-ben, 28 évesen már ki is nevezték igazgatónak a 600 fős gyár élére. Aztán amikor a rendszerváltás után a Nyírbátori Cipőgyárat megvevő Pécsi Bőrgyár csak Nyírbátor részeként akarta a csengeri üzemet tovább működtetni, a dolgozók közül sokan úgy döntöttek, hogy inkább lépnek.


1990 márciusában 45-en megalapították a Szamos Cipőipari Kft.-t – közülük ma összesen 28-an tulajdonosok. 

Ha a négy szalagon 1400 pár megvan egy nap, az jó, ha 1200, az elfogadható, ha kevesebb, az nem jó – hangzik Juhász János pofonegyszerű üzleti terve. Fotó: Orbital Strangers

A legjobb a mezítláb

A céget az utóbbi tizenöt évben leginkább a Szamos Kölyök márkájú gyerekcipőkről ismerik itthon. Amikor a 2000-es évek elején látták, hogy a bérmunka leáldozóban, mert a nyugati cégek mindinkább Ázsiába viszik a gyártást, Jánosék is elkezdték keresni a piaci rést Magyarországon. 2000-ben fizetésképtelenné vált a szombathelyi Sabaria Cipőgyárból kiszervezett Siesta, amelynek gyerekcipőit addig előszeretettel vásárolták itthon. Ekkor jött az ötlet a Szamosnál, hogy próbálkozzanak gyerekcipővonalon.

Egy budapesti cipőipari szövetkezetnek kezdtek bérgyártásban gyerekcipőket készíteni, és elkeseredtek, hogy azt a minőséget el lehet adni a magyar gyerekeknek.

„Azt gondoltuk: valaki megél ilyen rossz gyerekcipőkből? Hát mi sokkal jobbat tudunk.”

A készáruraktárban már az idei őszi-téli lábbelik várják, hogy a kereskedőknek elvigyék őket, ezeket mindig augusztus második felében kezdik kiszállítani. A gyerekcipő-vásárlásnak ugyanis alapvetően két szezonja van: az első nagyjából márciustól júniusig, a második a nyár végétől októberig tart. Igaz, most jócskán akad maradék az előző szezonból is a raktárban, a pandémia tavaly harminc–negyven százalékkal vetette vissza a cipővásárlásokat.

„A felnőttek sokat voltak home office-ban, és a gyerekek sem jártak iskolába és óvodába. Otthonra pedig kevesen vettek olyan gyakran új lábbelit, mint máskor” – hangzik a magyarázat.

Arról, hogyan lett a Szamos piacvezető szupinált gyerekcipőben, miként veszítette el a Josef Seibelt mint fő megrendelőjét, illetve, hogy János hogyan készíti elő a céget a generációváltásra, a szeptemberi Forbesban olvashatsz. Itt pedig bele is lapozhatsz a magazinba: