Egy konzervatív, a technológia által kevéssé megérintett üzletágban hoz innovációt a Wuuff.dog nevű magyar kutyaszájt, amelynek alapító tulajdonosa egy nagyobb kutyás céget már sikerre vitt. Fagyal Sándor az elhalt vállalkozási ötleteiről is szívesen beszél, mindegyikből tanult valamit.
„Azon dolgozunk, hogy megváltozzon, ahogy az emberek kutyát vesznek, és erre üzletileg is értékelhető vállalkozást építsünk”
– ez Fagyal Sándor legfrissebb vállalkozásának tételmondata. Az ötlet szintjén három éve megszületett, két és fél éve működő Wuuff.dog egy online piacteret takar, vagyis eladókat és vásárlókat hoz össze az online platformok minden kényelmi funkciójával. Azt nyújtja, amit például az online autó- vagy szálláskeresőknél már mindenki megszokott, lehet szűrni a keresést helyre, típusra, árra, böngészni a vásárlói értékeléseket és véleményeket, és igény szerint le lehet bonyolítani a tranzakciót online.
Csak itt nem szobát veszünk egy hétre tengeri kilátással és reggelivel, hanem mondjuk francia bulldogot egészségügyileg szűrt vagy champion szülőktől tenyésztői garanciával.
Ebben idáig még legfeljebb az a szokatlan, hogy a kutyavásárlás hagyományosan konzervatív műfaj és van, aki ódzkodik a technológiai innovációktól, a Wuuff pedig ebben újat mutat, ám Fagyal Sándort nem csak ez motiválta. Olyan online platformot álmodott meg, ahová nem mindenkit engednek be: a virtuális bejáratnál megszűrik az eladókat, hogy a Wuuff a valódi – a fajta ápolását is szem előtt tartó – kutyatenyésztők és a felelős kutyatartók felülete lehessen.
Abruzzói juhászkutyától yakut laikáig minden van
Sándor ugyanis lassan húsz éve a kutyás világban él és dolgozik, övé a magyar fajtatiszta kutyákat szerte a világba exportáló Euro Puppy Kft. is, ami amúgy elég munkát és tisztes megélhetést is nyújt. Vagyis önmagában még egy saját kutyás cég már nem biztos, hogy megmozgatta volna, hacsak nem érzi úgy, hogy nem pusztán üzletet épít, hanem egy missziót is beteljesít.
Karib-tenger, amerikai szállodák
A most 47 éves Sándor vendéglátó vonalon indult. Ilyen irányú szakközépiskola és katonaság után először a Petneházy Klub Hotelben helyezkedett el – „a kilencvenes évek elején ez menő hely volt, oda járt például Rubik Ernő, Forró Tamás, és egy népes napbarnított vendégkör”. Amikor megtudta, hogy többek barnaságára távoli tengereken történő hajókázás a magyarázat, ő is azonnal a Karib-tengerre vágyott, néhány hónapos intenzív angoltanfolyam után sikeresen meg is pályázott egy hajós pincér pozíciót. Kapott maga mellé egy haiti segédpincért és egy nagy adag kulturális sokkot – nem sokkal a rendszerváltás utáni Magyarországról kikerülni egy karibi luxushajóra sok ismeretlen fogalmat, jelenséget és alkalmazkodást jelentett.
Hiába tanult ugyanis sok hasznosat a vendéglátásról, ha addig életében nem látott rákot, homárt vagy sajttortát, azt meg álmában sem gondolta volna, hogy vannak, akik reggelire egyszerre eszik a szalonnás rántottát a palacsintával, ráadásul az egészet vastagon nyakon öntik juharsziruppal. Az első mellényúlásokon nemcsak az angolul, franciául és kreolul is tudó segédpincér röhögött óriásikat, hanem Sándor is, de azért azt mondja, hamar beletanult a helyi – jobbára tehetős amerikai turisták által alakított – szokásokba. Jó iskola volt, de az igazán meghatározó élmény már egy svájci-amerikai vendéglátóipari főiskolán érte Connecticutban, ahol
„a svájci precizitás és az amerikai menedzsment találkozásából egy életre magába szívja az ember, hogy mit jelent az ügyfélfókusz”.
A kilencvenes évek közepe felé járunk, Sándor ekkor 24-25 éves, és egész mást tapasztalt az ottani iskoláról, mint amit itthon addig ismert. Egyfelől szigorú volt és szertartásos – öltönyben és nyakkendőben kellett járni, azt is osztályozták, hogy kinek, milyen a megjelenése –, másfelől mindent áthatott a szemlélet, hogy az elhivatottság, a motiváció és a vendég az első. „Legfőképpen viszont akkora önbizalmat neveltek belénk, olyan más szellemben tanítottak és hozták ki belőlünk, hogy jónak érezzük magunkat, mintha az űrbe lőttek volna fel.”
Fagyal Sándor kutyákkal nőtt fel, évtizedek óta kutyákkal dolgozik, de otthon most nincs saját kutyája. Tudja, mennyi munka van velük, most nem fér bele az életébe (Fotó: Sebestyén László)
Nem olyan meglepő, ha ezek után rögtön a világ luxusturizmusának első számú fellegvárát, a Four Seasonst nézte ki magának következő munkahelyéül, főleg, mert keringtek már az iparági hírek a szállodalánc budapesti nyitásáról is. Ezt valószínűleg kicsit korábban célozta meg a reálisnál, a mából visszagondolva legalábbis úgy érzi, hogy a motivációs levele is fellengzősebb lehetett a szimpatikusnál, de ha nem is a Four Seasons valamelyik egységében, hanem a 150 éves múltú Parker House – Amerika folyamatosan legrégebben üzemelő szállodájának – bankett menedzsereként azért eltöltött másfél évet Bostonban.
Mire pedig néhány évvel később, már hazaköltözése után végül ajánlatot kapott a közben tényleg megnyitott budapesti Four Seasonstől, már nem élt a lehetőséggel. Ez 2002-ben volt, addigra hátat fordított a vendéglátásnak, és saját vállalkozásán dolgozott.
Túró rudi és a kutyaexport
Állandó üzlettársával és barátjával, Berzéti Tiborral sok ötletük volt már, nem mindegyik bizonyult hosszabb távon életképesnek, de kettő, úgy tűnik, bevált. Az első próbálkozás a túró rudi amerikai exportjáról szólt, az ezredforduló tájékán a Pöttyöst szerették volna a tengerentúlon befuttatni. Miután a Harvardon és néhány szállodában sikerrel tesztelték a csemegét („ha nem tudták, mit ettek, szerették”), létrehoztak egy céget (Rudimpact néven), majd hónapokig tárgyaltak a holland Friesland mátészalkai gyárával, marketing anyagokat készítettek, eladásösztönző megoldásokról prezentáltak.
Bedobták a túró rudi automaták ötletét (akkor még nem létezett), potenciális együttműködést fontolgattak a Malévvel (akkor még létezett) arról, hogy legyen a fedélzeten rudi, és szállodákkal kooperáltak volna, hogy a minibárokba is eljuthasson a termék. Az első 500 darabos szállítmányra már az amerikai vevő is megvolt, de annyira nehézkes volt a Frieslanddel az együttműködés, hogy a szerződéskötés végül meghiúsult, Sándorék meg elengedték a dolgot.
Részben azért, mert közben egy jobb vállalkozási ötlet kezdett körvonalazódni, immár a kutyák világában, a ma is létező Euro Puppyé.
„Tibi ötlete volt, ő a szállítmányozásból jön, sokat utazott külföldre, és azt látta, hogy a magyar tenyésztők kutyáira nagy a kereslet szerte a világban”
– mondja Sándor, maga is nagy kutyabarát, kutyával – egy német juhásszal és egy rottweilerrel – nőtt fel. A vállalkozás tehát a keresleti oldalról indult (egész konkrétan magyar rottweilerek iránt érdeklődő amerikaiaktól), azt ismerték fel, hogy a potenciális külföldi vevők szívesen vennének magyar tenyésztőktől kutyát, csak nem jutnak el hozzájuk. A magyar tenyésztők nem voltak ott a nemzetközi porondon, nem voltak külföldi kapcsolataik, hiányzott az angol tudásuk és – a kétezres évek elejéről beszélünk – sokszor email címük sem volt. A kereslet és kínálat között tátongó űr egyrészt technikai volt (összehozni a feleket, kiszállítani az állatot), másrészt bizalmi jellegű, különösen, ami a fizetés lebonyolítását illeti.
Mikor kapja meg a pénzt az eladó? A kutya szállítása előtt? Utána? Merjen-e fizetni a vevő, ha még nem is látta a kutyát, nem is ismeri az eladót? „Ezekre a kérdésekre kellett megnyugtató megoldást mutatnunk, és ebben sokat segített, hogy mi cégként léptünk be a folyamatba. Egy céggel szemben eleve nagyobb a bizalom, főleg, ha lehet paypallal, hitelkártyával fizetni, és lehet kinél reklamálni” – magyarázza Sándor.
Fagyal Sándor és Berzéti Tibor barátok és üzlettársak. Csepelen nőttek fel, már a negyedik közös cégüknél járnak (Fotó: Sebestyén László)
Ettől még az indulás nem volt könnyű, de ahogy gyűltek a referenciák, úgy növekedett a Euro Puppy, és úgy vált egyre komplexebbé a szolgáltatás. Sándor és most már több mint tízfős csapata előbb megszűri az eladásra kínált kutyákat, meglátogatják a tenyésztőt, ha még nem ismerik, ellenőrzik a kutya orvosi papírjait, elviszik oltásra, vértesztre vagy más vizsgálatokra, amikre az adott országba való bevitel szempontjából szükség van, mindenféle engedélyeket és dokumentumokat beszereznek, hogy ne utasítsák ki a kutyát, megszervezik a szállítást, és tízéves garanciát vállalnak az állatra.
Ez utóbbi például olyan betegségekre – genetikai, vele született rendellenességekre – vonatkozik, amelyeket kellően alapos orvosi vizsgálattal kiszűrhettek volna, mielőtt az állatot kiszállították. Tipikusan ilyen egy örökölhető mozgásszervi betegség (diszplázia), vagy szívzörej, szívelégtelenség, vakság, süketség – ha később mégis jelentkezik valami ilyesmi panasz, akkor a vásárló az eredeti értéknek megfelelő összegben választhat egy új kutyát. (A meglévőt is megtartja persze, ez nem mosógép, élőlény.) „Eddig több mint 11 ezer kutyát adtunk el 110-nél több országba, a garancia lehívása 1-2 százaléknál nem volt több” – mondja Sándor, különösen büszkén a 110-nél is több országra.
A cél kezdettől fogva a globális kereslet kielégítése volt, ebben láttak fantáziát, és mára valóban szinte az egész világot lefedik: vannak vevőik a Kajmán-szigeteken, Új-Zélandon, Magadaszkáron, Japántól Venezueláig mindenhol, nagyon sokan például a Közel-Keletről. Szinte kizárólag magánszemélyek, általában tehetős magánszemélyek, hiszen ahogy annak idején Sándor a szállodaiparban is a Kempinskihez, a Ritz-Carltonhoz vagy a Four Seasonshoz húzott, a kutyavilágban is a felső szegmensbe pozícionálta cégét.
A Euro Puppy csapata
És úgy tűnik sikeresen: a vállalkozás éves forgalma tavaly és idén 400 millió forint, a nyereség 70 millió forint körüli, a cég 18 éve működik, és – legalábbis idehaza – nincs igazán komoly kihívója. (Az amerikai piacról Sándor a Puppyspot.comot említi, mint a Euro Puppyhoz hasonló komplexitású „nagytestvért”, akire érdemes figyelni, mert lehet tőlük tanulni, de persze más ligában játszanak. A Puppyspot havi ezer kutyát ad el, holott csak a hazai piacra dolgozik, az viszont önmagában óriási: az amerikai kutyanépesség 76 milliós, a magyar körülbelül 2,4.)
Kutya facebook és Wuuff
„Abból is sokat tanultunk, ami nem jött össze”, mondja Sándor, és itt már egy következő vállalkozásról beszél, a Dog Zoomról. Ez voltaképpen a kutyatársadalom facebookja lett volna, 2008-ban nem kevés időt, energiát, és több millió forintot szántak rá, hogy a családfájuk alapján összekapcsolhatók legyenek például az „alomtesók”. A projekt a jópofasága mellett hasznos is lehetett volna, bizonyos betegségeknél ugyanis jó tudni, hogy honnan származik a kutya, kik a rokonai, és mondjuk a más gazdához került Fülesnek is rossz napja van-e éppen, amikor az alomtestvér Tökinek fáj a hasa.
„Nagyon szerettük ezt az ötletet, nagyon komolyan is vettük, az iWiwet fejlesztő Virgo Systemst kértük fel a fejlesztésre, ők is rengeteget dolgoztak rajta, de végül mégsem valósult meg.” Itt leginkább abból adódott a probléma, hogy akkoriban még nem az úgynevezett agilis fejlesztés volt a jellemző, hanem a vízesés modell, vagyis nem úgy dolgozott együtt a megrendelő és a fejlesztő, hogy menet közben rögtön tesztelték is a fázisokat és rugalmasan alakították, hanem hogy előre szinte mindent lefejlesztettek, majd utána kiderült rengeteg hiba (ami teljesen normális), és ezután kellett volna még nagyon sokat alakítani az egészen.
„Az derült ki, hogy ez túl nagy projekt volt, elengedtük” – magyarázza Sándor, hozzátéve, hogy nem keveset buktak is a dolgon. Viszont a jó kapcsolat ennek ellenére megmaradt az egykori Virgós csapattal, és később ugyanők dolgoztak (már agilis módszertan szerint) Sándorék legfrissebb vállalkozásán, a Wuuff.dog arculatán és prototípusán. Ez az ötlet három évvel ezelőtt született meg, mert az alapítót idézve:
„Nehéz ezt abbahagyni. Egyre jobban megismertük a kutyás világot, és egyre inkább keveredett az üzleti érdek és a küldetéstudat.”
A Wuuffban egyelőre még kevesebb az üzlet és több a társadalmi cél, utóbbit a felelős kutyavásárlás szófordulattal lehet leginkább leírni. Merthogy Sándor azt tapasztalta, hogy ezen a téren keresleti és kínálati oldalon is elég sok a probléma. „Aki kutyát akar venni, az viszonylag nehezen jut objektív és teljeskörű információhoz, és könnyen belefuthat abba a helyzetbe, hogy nem jó helyről, szaporítótól, a fajta tisztaságára, a kutya egészségére, papírjaira, oltásaira keveset adó rossz tenyésztőtől vásárol. Aki meg eladni akar, nehezen tudja magát a jó tenyésztők között pozícionálni, velük egy társaságban hirdetni.”
Ezt a Forbes.hu-nak nyilatkozó tenyésztők is megerősítik. Gubicsák Rita cocker spánielekkel foglalkozik, és azt mondja, ennél a fajtánál van például 4-5 gyakori betegség, amire nagyon oda kell figyelni. „Márpedig, ha csak ész nélkül összeengedik a kanokat és a szukákat, és tömegesen születnek a kölykök, az nem segíti, hogy a fajta jobbá, egészségesebbé váljon” – mondja.
Egy másik tenyésztő, a lassan harminc éve amerikai staffordshire terrier kennelt tartó Vasszi Zoltán ugyancsak osztja a véleményt, miszerint nagyon sokat ártanak a valódi tenyésztésnek a szaporítók. „Ráadásul szapiból valószínűleg több van, mint tenyésztőből, árulják a kiskutyákat három BMX-küllőért meg egy használt hűtőszekrényért. Én meg azt mondom, hogy a kutyákért éljünk, ne a kutyákból. Mert a kutyának nem fáj, hogy nincs pedigréje, de amikor a gazdája azzal szembesül, hogy fajtatiszta helyett fajtajellegű állatot vásárolt mindenféle egészségügyi szűrés nélkül és esetleg valami örökölt betegséggel, az már probléma.”
Mint ahogy Sándor azt is problémaként érzékelte, hogy hogyan találjanak rá a vevők a gondosan tenyésztett kutyákra. Több éve dolgozott már a Euro Puppyn, amikor egyre több ismerős megtalálta magánjellegű kérdésekkel, segítsen már, hol érdemes mondjuk retrievert venni. Ezek a megkeresések tették a bogarat a fülébe, mígnem a miért kell ide segítség, mi a gond a piaccal típusú töprengésekre adott válasz lett végül a Wuuff.dog. Egy felület, ahol a valódi tenyésztők regisztrálhatnak, és ahol egészséges, jól szocializált kutyák felelős gazdára találhatnak.
Itt is a Euro Puppyéhoz hasonló szűrőket építettek be a rendszerbe, akárki nem töltheti fel a kutyáját a platformra. Bekérik a kennel nevét, ellenőrzik a tenyésztő honlapját, és csak törzskönyvvel, oltási könyvvel és chippel ellátott kutyákat engednek hirdetni. Az eddigi 2000 regisztrációs kérelemből 400-at pont az előbbiek hiánya miatt utasítottak el. Ha viszont a tenyésztő rendben van, akkor egy éves díjért cserébe elérhető a tenyésztői profilja (korábbi almaival, mindenféle minősítéseivel, tenyésztői garanciáival), árulhatja a platformon kutyáit, a vevőktől értékeléseket kap, és ezáltal egy olyan piac nyílik meg előtte, amelyen tudatos vásárlók mozognak.
„Akik felmérik, hogy 15 ezer forintért nem fognak beoltott, törzskönyvezett, rendesen etetett és gondozott fajtatiszta kutyát kapni a mindenféle hirdetési oldalakon, hiszen csak a kutyatartás fix induló költségei több tízezer forintra rúgnak. Legalább 5000 forint a chip, több ezer forint az első néhány oltás, 15 ezer forint egy zsák táp, körülbelül 10 ezer forint a törzskönyv, és akkor a tenyészkutya vagy a fedeztetés költségeit még egyáltalán nem számoltuk” – sorolja Sándor, miért érdemes gyanút fogni, ha jóval 100 ezer forint alatt kínál valaki kutyát.
A Wuuff ugyanakkor egyelőre inkább küldetés, mint üzlet (idén pár milliós bevétel mellett még minimális veszteség várható, és talán jövőre pozitívba fordulnak), hiszen maguk az adásvételek nem kötelezően itt valósulnak meg. Sőt, egyelőre több tranzakció történik a platform megkerülésével (közvetlenül felkeresve az oldalon kinézett tenyésztőt), bár Sándor nyilván azon dolgozik, hogy ez hosszabb távon változzon. Ő abban érdekelt, ha minél több vásárló gondolja úgy, hogy biztonságosabb, ha az ő felületükön keresztül fizetik ki a kutya árát, vagy például igénybe veszik a puppy match szolgáltatást és más tanácsadást.
Ebbe az irányba viheti a modellt a külföldi terjeszkedés is, ami egyre inkább realitás, hiszen már most kilenc nyelven beszél az oldal, és a 600–700 magyar tenyésztő kutyája mellett 500 orosz, ukrán, fehérorosz, és további néhány száz egyéb európai tenyésztő kutyája van már az adatbázisban. A határon átnyúló adásvételeknél pedig nehezen kikerülhető a Wuuff, vagyis „most fog eldőlni, hogy a tranzakciós vagy az előfizetéses működés lesz-e a befutó”. És az is, hogy meg tudják-e ugrani az amerikai piacra lépést, ami tényleg nagy dobás lenne. „Erre még fel kell készíteni az oldalt, az ugyanis egy szabadabb piac, ahol a mi szigorúbb kritériumainkból egyelőre sok ottani jó tenyésztő kiszorul. Emiatt át kell egy kicsit gondolnunk, hogy milyen szűrést érdemes Amerikában alkalmaznunk” – mondja Sándor.
De ez még inkább a jövő, és már akkor nagyon boldog lenne, ha pusztán Magyarországon változna a szemlélet.
„Ha a technológia pozitívan befolyásolná a vásárlói szokásokat, és az emberek értékelnék, hogy az igazi tenyésztés mögött mennyi munka és szakértelem van.”
