A robotok elveszik a munkánkat, elkezdik magukat gyártani és hadsereget építenek – klisékből és vészforgatókönyvekből nincs hiány, ha a gépekről van szó. A mesterséges intelligencia, a gépi látás ha szeretnénk, ha nem, mégis a hétköznapjaink részeivé válnak, amire a művészet is reagál a maga eszközeivel. Ezúttal egy különös helyszínen, egy budapesti kutatóintézeti úszómedencéjének hűlt helyén.
A robotok világa régóta foglalkoztatja az emberiséget, amelyre a művészet a maga eszközeivel igyekszik reagálni. A robotok, ha így vesszük, teret követelnek maguknak nemcsak az iparunkban, de a képzőművészetben, a filmművészetben, és különösen az irodalomban is.
Ebben megkerülhetetlen szerepe van a sc-fi íróknak, elsősorban az orosz származású, Amerikában befutott Isaac Asimovnak, de a robotok megjelenése az irodalomban ennél sokkal régebbre, meglepően régre nyúlik vissza. Már az Iliász 18. énekében is találkozhatunk egyfajta géplények leírásával, ahol Homérosz az „égilakók” által munkára tanított, „szólani tudó” óriás lényekről ír, a 19. századra pedig több regény főszereplőivé léptek elő a – még mindig csak a képzeletben létező – robotok, a 20. században pedig megállíthatatlan lett az irodalmi karrierjük.
