F1! Zsír!

Ritkábban csöng a telefonom, mint azt sokan gondolják, de ha hívnak, eléggé kiszámítható, hogy ki mit akar tőlem. A legtöbben be szeretnének kerülni az újságba, néhányan kimondva-kimondatlanul rögtön fel a címlapra. Ritka, de […]

Bővebben

Fiatal lányok, honnan van pénzük erre? – csillámpónikkal hívogat Budapest közösségi varrodája

Fiatal lányok, honnan van pénzük erre? – ez az egyik leggyakoribb kérdés, amellyel a Pinkponilo nevű közösségi varroda tulajdonosai és üzemeltetői szembe találják magukat, pedig fél év alatt sikerült elérniük, hogy szerelemprojektjük önfenntartó legyen. Ez itt a Nyitottam egy boltot sorozatunk következő része.

„Az ötlet már megvolt, de tudtuk, hogy helyszínhez kötődik” – mondja Szabó Viktória arról, hogy a legnagyobb nehézséget a vállalkozás beindításában a megfelelő befogadótér megtalálása jelentette. 2017 júniusától bérelik a V. kerületi Paloma művészház egyik földszinti üzlethelyiségét, és ősszel kapcsolt teljes üzemmódra a Pinkponilo, amelynek nehéz néhány szóban összefoglalni a lényegét.

Szabó Viktória és Kudron Anna a közösségi varroda kifejezést használják vállalkozásukra, mert nem pusztán varróműhelyről van szó, hanem egy olyan térről, amely szívesen befogad bármilyen projektet, ha az övékhez hasonló értékrenden alapul. A legtöbben valószínűleg a workshopjaikról ismerhetik a Pónit – ahogy a lányok hivatkoznak rá –, és egyelőre ez jelenti a vállalkozás fő bevételi forrását is, de ezen kívül ruhák tervezésével, kivitelezésével, és a műhely bérbeadásával is foglalkoznak.

Tornazsáktól tüllszoknyáig

Aki a Pinkponilóról egy úgynevezett lányos helyre asszociál, csalódni fog. Ezt a vonalat csak a műhelyben százszámra megtalálható műanyag pónifigura képviseli, bár ezek nagy része még bedobozolva várja, hogy méltó helyre kerülhessen. Egyelőre a bejárat mellett helyeztek el belőlük egy nagyobb kollekciót, így aki belép, rögtön szembe találja magát velük.

Én is megtapasztalhatom, hogy milyen az első találkozás a pónikkal – és a varrógépekkel –, amikor ellátogatok egy kezdő workshopra, amelyet mindig a Vágj bele! csapata, azaz Csekő Lilla és Kovács Dóra tart. Itt tornazsákot varrhatnak az abszolút kezdők, és nagy az öröm, mert a Vágj bele! kétéves történetében először férfijelentkezőt is köszönthetnek.

Ádám programozást tanult, jelenleg pedig tervezőmérnökként dolgozik, és igazából nincs szüksége arra, hogy megtanuljon varrni, csak szereti a workshopokat. Egy építész is van a csapatban, aki azt mondja, a jövőben akár szívesen készítene magának ruhákat, illetve egy kétgyerekes anyuka, aki karácsonyi ajándékként kapta a foglalkozást.

A különböző motivációkkal érkező öt résztvevőben az a közös, hogy egyikük sem használt még varrógépet.

Anna és Viki az induláskor azt hitték, hogy elsősorban kreatív szakmákban dolgozókat vagy ilyesmit tanulókat vonzanak majd a workshopok, ehhez képest pont az ellenkezője történik. Sok résztvevő azért jön el, mert a munkája miatt egész héten az irodában ül, és jól esik végre valami olyasmit csinálnia, aminek kézzelfogható eredménye van. Nem is feltétlenül az elkészült ruha vagy a tanulás a lényeg számukra, hanem az élmény, és a kreatív hajlamaik kiélése. Ehhez a közösségi hangulat is sokat hozzátesz – magyarázzák.

De nem csak teljesen kezdőkre gondolnak a Póniban: Bencsik Judit, a Siira márka tulajdonosa például rendszeresen jön tüllszoknya varrást tartani, Szabó Csilla pedig Between nevű fehérnemű-kollekciójának könnyebben elkészíthető modelljeit hozza el. A tervezők jellemzően leegyszerűsítik a darabjaikat, hogy egy néhány órás workshopba is beleférjen a munka, mégis szép legyen a végeredmény. Ilyenkor csak a helyszínt biztosítják a pinkpónis lányok; náluk ugyanis az is alapcél, hogy egy közösségi térként is funkcionáló kreatív alkotóműhelyt hozzanak létre, amelybe tervezőket, szakembereket lehet hívni.

„Mi nem ebből az irányból jövünk, nem éreztük volna hitelesnek, ha mi csináljuk a tervezést” – mondja Viki arról, hogy Annával nem ilyesmit, hanem művészetmenedzsmentet tanultak a MOME-n. 2015 nyarán beszélgettek először arról, hogy jó lenne valami divattal kapcsolatos saját projekt, és akkor ásták bele magukat a ruhakészítés rejtelmeibe és a hazai viszonyokba. Így szembesültek a legnagyobb problémákkal is.

Viki és Anna szerint egyrészt nagyon nehéz megfelelő, jó minőségű alapanyagokhoz hozzájutni, másrészt jó textil- és divatipari szakemberekből is hiány van Magyarországon.

A Póniban igyekeznek a ruhakészítést a maga komplexségében kezelni az anyagválasztástól kezdve a tervezésen át a kivitelezésig, és ebben nagy segítséget jelent a mára csapataggá váló Burány Vera. Ő jelenleg is divattervezést tanul a MOME-n, és azért figyelt fel a Pónira, mert hasonló morális problémái vannak a divatiparral kapcsolatban, mint Annának és Vikinek. Az együttműködés eleinte csak szakmai gyakorlatnak indult, de most már mindenki azt szeretné, hogy Vera is a cégnél maradjon. Segítségével az alapítók saját varrószeánszokat is hirdethetnek.

A Póniban alapvetően Anna és Viki felel az operatív működésért – viccesen head of production-ként és head of marketingként szokták hívni egymást –, Vera pedig a tervező szakember, de a workshopokat is közösen felügyelik, és a megrendeléseken is együtt dolgoznak. Az ötletelést is együtt végzik, bár február végéig „ötletstop” van, mert annyi a tervük, hogy nincs elég kapacitás megvalósítani őket.

A csúnyapulcsi vagy csúcsra, vagy csődbe visz

Fiatal lányok, honnan van pénzük erre? – ez az egyik leggyakoribb kérdés, amellyel Anna és Viki szembetalálják magukat, amikor a vállalkozásukról van szó.

A cég tavaly nyári beindításában egy vállalkozásösztönző, EU-s hátterű pályázat 1,5 millió forinttal segített. Mivel azonban utófinanszírozásról van szó, minden, az induláskor felmerülő költséget Annának és Vikinek kellett állnia. A támogatásból körülbelül a helyszín fél éves bérleti díja, egy darab varrógép és néhány kisebb eszköz megvásárlása jött ki. „Ezen kívül hozzátettünk készpénzben legalább ötszázezer forintot, illetve a többi gépet és eszközt” – mondja Anna. Hasznot még nem látnak a Pinkponilóból, amelyet mindketten saját, szintén a művészethez és kreatív iparhoz kötődő állásaik mellett csinálnak, de már sikerült elérniük, hogy önfenntartó legyen a varroda.

Burány Vera, Kudron Anna és Szabó Viktória. Fotó: Egyed Péter

Burány Vera, Kudron Anna és Szabó Viktória

Most azon dolgoznak, hogy minél kiegyensúlyozottabb legyen a költségvetés. Egy stabil megrendelői bázisra lenne szükségük, akikkel lehet tervezni, a workshopok ugyanis nem egyenletesen termelik a bevételt. Igaz, a lányok még maguk is most tanulják, hogy mire van igény: néha előfordul, hogy egy foglalkozás érdeklődés hiányában elmarad, máskor pedig nagyon elkalkulálják magukat. Így történt a karácsony előttre időzített csúnyapulcsis programmal is, amelyre akkora túljelentkezés volt, hogy alig győzték a beiktatott plusz alkalmakat. Összesen hetven darab csúnyapulcsi készült el egyetlen hét alatt, miközben általában hat fővel dolgoznak egy workshopon. Az is probléma volt, hogy jelentősen alálőtték a részvételi díjat (négyezer forintot kértek el), de az emberek annyira beindultak, hogy a részvételi díj néha még a pulcsira rápakolt díszeket sem fedezte.

A tanulságot levonták: ha valaminek csúnyának kell lennie, sokkal bátrabbak az emberek, hiszen nem félnek attól, hogy elrontanak valamit.

A kapacitás tehát véges, ráadásul a workshopos vonalat egyébként sem lehetne tovább bővíteni, hiszen lassan így is túlkínálat lesz a városban – magyarázza Anna. A két terület, amelyben a saját fejlődésük lehetőségét látják, az a kivitelezés és a műhely bérbeadása. Hasonlóan, ahogy a barkácsolós profilú Technika is működik, amely konkrét inspirációt is jelentett Annának és Vikinek.

Lassabb divat kell

Most is kapnak tervezési és kivitelezési megbízásokat: legutóbb például a Magyar Állami Operaház egyik férfitáncosa kereste meg őket azzal, hogy balettosoknak szeretne gyakorlóruhát készíteni, de menyasszonyiruha-készítésre is több felkérés érkezett már. A megrendelésre gyártott ruháik egyébként jóval olcsóbbak, mint az úgynevezett dizájner darabok, a fastfashion boltokban kapható ruháknál viszont drágábbak. Az egyedi megrendeléseknél háromezer forintos órabérrel számolnak, a többi már azon múlik, hogy mennyire nehéz elkészíteni az adott darabot, és mennyire drága az alapanyag. Ha valakinek a kikalkulált végösszeg túl soknak tűnik, szépen elmondják neki, hogy nem tudnak gyerekmunkásokat foglalkoztatni az árak lenyomására.

A háromezer forintos póló hazugság.

– szögezi le Viki. Összességében Anna és Viki azt szeretnék elérni, hogy aki megfordul náluk, tudatosabb vásárlóvá váljon: nézze meg, hogy az adott termék milyen anyagból készült, hogyan lett megvarrva, és ne vakítsa el a leárazásokkal járó tömegpszichózis.

De még ők sem tudják teljesen megvalósítani a fenntartható divat eszményét a varrodában. Ugyan minden kimaradt anyagot eltesznek későbbi felhasználásra, viszont a textilek beszerzésével már gondban vannak. Anna szerint az itthon elérhető kínálatnál gyakorlatilag lehetetlen kideríteni, hogy milyen körülmények között és hol készültek az anyagok. Mivel már híre ment, hogy mivel foglalkozik a Pinkponilo, rendszeresen visznek be nekik leselejtezett, régi ruhákat, amelyeket fel tudnak használni, illetve kapnak kimaradt, egyébként hulladékba kerülő textileket varrodáktól is.

Ezt szeretnék felhasználni a műhely-bérbeadásban is. Jelenleg 1500 forintért lehet egy órára kibérelni a helyet a gépekkel együtt, egy napra pedig 15 ezerért, amin nincs túl sok haszna a lányoknak. Többet viszont egyelőre nem tudnak elkérni, még úgy sem, hogy teljesen felszerelt, és nagyon jó helyen van a Póni.

Viki és Anna azt mondják, a művészházban dolgozó fiatal alkotók és az udvaron kávézó vendégek miatt nyáron egészen Nyugat-Európában érzik magukat.

És a pónik is. Annának jutott eszébe a Pinkponilo név, amelynek ugyan semmi köze nincs a varráshoz, de úgy gondolták, hogy jó brand lenne belőle. A pónifigurák ráadásul kéznél is voltak, mert Annának mára több száz gyűlt össze belőlük, és – mint kiderült – feszültségoldónak is nagyon jók. Ha valaki bemegy a műhelybe, és hirtelen idegenül érzi magát a varrógépek között, annak ott vannak a pónik, amíg a gépekről is ki nem derül, hogy nem is olyan félelmetesek.

Fotók: Egyed Péter

Olvasd el Üzlet rovatunk további cikkeit!
Ezeket láttad?
Címkefelhő