Tizenhat év után nem egy ideológia, hanem a működőképesség hiánya döntötte meg Orbán Viktor rendszerét – állítja a Wall Street Journal szerzője. A magyar miniszterelnök politikai pályája egyszerre volt globális jelenség és tudatosan felépített konfliktusstratégia, amely végül saját korlátaiba ütközött.
A magyar politika ritkán számít igazán a külvilágnak, kezdi véleménycikkét a Wall Street Journalban Walter Russel Mead, de Magyar Péter Tisza pártjának földcsuszamlásszerű győzelme most kivétel. Miközben Vlagyimir Putyin és Steve Bannon borúlátó, Ursula von der Leyen és Volodimir Zelenszkij fellélegezhet. „A 21. század egyik legkülönlegesebb politikai pályafutása a végéhez közeledik.”
Szeressék vagy gyűlöljék, Orbán Viktor azon kevés vezetők közé tartozott, akik súlyukon felül játszottak – írja a konzervatív irányultságú agytröszt, a Hudson Institute stratégája. Egy 9,5 milliós, gazdaságilag közepesen teljesítő országból kiindulva vált egyszerre az amerikai jobboldali populista körök hősévé és az európai hatalmi politika meghatározó szereplőjévé. „Még vereségében is uralta a címlapokat – olyan politikussá vált, aki bukásakor is nagyobb figyelmet generált, mint globális geopolitikai konfliktusok.”
Mead szerint Orbánt azonban sokan félreértették. Nem volt Churchill-szerű civilizációvédő, de nem is Putyin-típusú autokrata.
„Orbán Viktor inkább impresszárió volt, mint államférfi. Politikája eleve hordozott egyfajta színházszerűséget: a közösségi média korszakában a személyes márka és a konfliktus lett a hatalom egyik legfontosabb eszköze.”
Ezt Orbán mesteri szinten értette. Ahogy Samuel Johnson mondta: a hírnév egy tollaslabda – csak akkor marad a levegőben, ha mindkét oldalról ütik. Orbán egyszerre épített rajongást és ellenállást: egyszerre volt provokátor és kiszolgáló, egy politikus, aki tudatosan tartotta mozgásban a konfliktust, mert ebből táplálkozott a figyelem.
„Migráció, kereszténység, homoszexualitás, szuverenitás, Oroszország – mindig tudta, hol vannak a forró gombok, és meg is nyomta őket.” Miközben hívei lelkesedtek, ellenfelei dühöngtek, a rendszer működött.
Közben egy olyan politikai gépezet épült ki, amely kevésbé a világ átalakítására, sokkal inkább a hatalom megtartására szolgált.
„A rendszer a hatalom fenntartására épült, nem a világ megváltoztatására.”
A gazdasági és politikai szereplők egyre inkább a központi hatalomtól függtek, miközben Budapest a nemzetközi jobboldali gondolkodók egyik találkozóhelyévé vált.
Ez a modell 16 éven át működött. De a korlátai fokozatosan nyilvánvalóvá váltak. A népességfogyás nem állt meg, a fiatalok elvándoroltak, a gazdaság stagnált, miközben a korrupció nőtt. „Magyarország ma szegényebb, mint Románia” – emeli ki Mead.
Egy ponton túl a politikai technológia már nem tudta elfedni a teljesítmény hiányát, az új ötletek pedig elfogytak. „A választók belefáradtak egy kifulladt vezetésbe.”
Amikor pedig megjelent egy kihívó, aki nem ideológiai fronton támadta Orbánt, hanem kompetenciát és tisztességet ígért, a rendszer gyorsan összeomlott. Orbán Viktor végül elbukott egy olyan versenyben, ahol már nem a narratíva, hanem a működőképesség számított.
A mérleg így egyértelmű, írja Mead: „Orbán Viktor jobb showman volt, mint államépítő.” És ez egy ponton túl már nem bizonyult elégnek.
